Sokan és sokat beszélünk arról, hogy sürgősen át kellene alakítani az oktatási rendszerünket, mert nem naprakész, nem ad versenyképes tudást, a gyerekek pedig vagy elkallódnak a rendszerben vagy szenvednek vagy csak ellavíroznak benne. Ráadásul nem is feltétlenül igazságos, mert a kevésbé szerencsések, akik mögött nincs jobb módú, tanult család, könnyen el tudnak veszni, mert nem biztos, hogy versenyképesen fel tudnak készülni egy felvételire, ha nincs különtanár, felvételi előkészítő és így tovább. Ami azonban se nem oktatásirendszer-függő, és nem is az anyagiakon múlik, az az emberség. Hogy hogyan bánunk egymással, tanárok és diákok. Most arról szeretnék nektek mesélni, hogy nekem milyen volt a 80-as években diáknak lenni.
Még ma is görcsbe rándul a gyomrom, ha a magyar oktatási rendszerben eltöltött éveimre gondolok. És most kérlek, ne mondd, hogy biztos nincs igazam, mert hiszen neked nem volt semmi különösebb problémád, sőt könnyezve gondolsz vissza ifjúságod iskolában eltöltött éveire! Ugyanis neked és nekem is lehet egyszerre igazam.
Ma már tudom, hogy ugyanazt a helyzetet te is, én is homlokegyenest ellenkezőképpen élhetjük meg. Lehet, hogy bennem mély nyomot hagy, megvisel, lehet, hogy te elintézed egy vállrándítással.
És hogy ez miért van vagy lehet így? Máshonnan jövünk, mást kaptunk útravalóul, azaz más családi mintákat cipelünk magunkkal, annak minden áldásával és terhével együtt. Emiatt pedig nem egyformán reagálunk bizonyos helyzetekben, és ami még megfoghatatlanabb, mert tudatalatt működik, az az, hogy mások miért reagálnak ránk, úgy ahogy teszik. Miért pikkel rám egy tanár, míg rád nem?
Az oktatási rendszer réme: a folyton dühös tanár
Alsó tagozatos osztályfőnökünket például könnyen ki lehetett hozni a sodrából, tulajdonképpen neki csak sodra volt, és nem is kellett sokat tenni azért, hogy kijöjjön belőle. Amikor 3.-os korunkban, egyik osztálytársam elfelejtette az anyák napi versének egyik sorát a próbán, gyakorlás közben, akkor elkapta, kirángatta a sorból és kitépett egy nagy csomót a hajából. Sokszor csattant a kemény, fém kulcstartó a 10 év körüli gyerekfejeken, és a pofon sem volt ismeretlen.
Én viszonylag könnyen megúsztam, engem csak egyszer vert meg, de akkor vizes törölközővel, mert bűnt követtem el: a csoportos úszás után, az uszodában elfelejtettem betenni a nagy kavarodásban a törölközőmet a hátizsákomba. Az uszoda előterében már tudtam, hogy baj van. Onnan tudtam, hogy a tanárnőnek mintha három feje nőtt volna hirtelenjében – ez általában nem sok jót vetített előre, orrlyukából, úgy tűnt, füst szivárgott, és amikor szóra nyitotta a száját, esküszöm, lángokat láttam kilövellni, és amikor azt üvöltötte, miközben felmutatta magasra a bűnjelet, az én szép, színes, csíkos vizes törölközőmet, amit addig úgy szerettem, hogy „ez mégis kié és azonnal álljon elő a bűnös”, nem volt mit tenni, elő kellett állnom. Vörös fejjel a szégyentől álltam a csapásokat, de túl lehetett élni. Gondoltam, ha az osztálytársaim mindig átvészelik valahogy, nekem is menni fog.
Nálunk a családban nem volt divat egymás verése, ezért is volt rám ez az eset döbbenetes hatással.
Csak senki meg ne tudja…
Emlékszem, hogy nagyon szégyelltem magam, és nem mertem otthon elmondani. A szüleim sosem tudták meg. Ennek ellenére később kivettek az osztályból, amikor hirtelen romlani kezdtek a magyar osztályzataim. A tanárnő szerint ugyanis egyszercsak már nem is tudtam ötösre hangosan olvasni, örülhetek a hármasnak – mondta. Ha egyáltalán.
Anyukám leültetett, kérte, hogy olvassak már fel neki valamit, és nem értette a dolgot, mert kifejezetten jól és szépen olvastam. Következő évben Kazinczy versenyt is nyertem. Valaki azonban a szülői munkaközösségből titokban megsúgta neki, hogy a tanárnő rettenetesen felháborodott, és bosszút esküdött, amikor pedagógusnapra vagy valami ilyesmire, anyukám az osztály nevében egy vásárlási utalvánnyal szúrta ki, szerinte, a szemét. Az ő meglátása szerint a vásárlási utalvány egyértelmű felhívás a harcra, és ha harc, hát legyen harc.
Aztán középiskolában kifogtam egy olyan matektanárt, akinél szenvedtem, kegyetlennek, sértőnek, bántónak és megalázónak éreztem. A beszólások, a minősítések, a viccbe ágyazott megalázások nem a harci kedvemet ébresztették fel – feladtam.
A tanárnő három oszlopba ültetett minket, okosak, közepesek és hülyék. A megfogalmazás szofisztikáltabb volt, a beskatulyázás viszont évekre szólt. Tudom, hogy van olyan karakter, aki, ha ilyen ellenállásba ütközik, hogy nem
hisznek benne, akkor összeszorítja a fogát, és addig küzd, amíg ki nem vívja az illető elismerését. Láttam olyat, hogy ez működött is.
Én viszont nem ilyen voltam, elhittem, hogy értéktelen vagyok, buta, képességek nélküli, hiszen a tanárnő kijelentette, hogy fölösleges nagyon küzdeni, mert nem lát esélyt arra, hogy egyik oszlopból a másikba kerülhetnék. Izzadt a tenyerem, a gyomrom görcsben volt minden egyes óra előtt és alatt. Ha felszólított kiszáradt a szám, izzadt a tenyerem, alig tudtam megszólalni. Semmi mást nem akartam, csak túlélni.
Elismert tanár, a gyerekek mégis félnek tőle
A szóbeli felelést is nagyon komolyan vette. Amikor jól feleltem, és mindent szépen megoldottam, ahogy kellett, engem még ott tartott, míg a többiek a helyükre mehettek az osztályzatukkal. Azt mondta, hogy ő tudja, hogy én nem tudhatom, és ezért feltesz még pár extra kérdést, ad még néhány megoldandó feladatot, mert nem lenne igazságos nekem ötöst adnia. Sajnos további kellemetlenségeket okoztam, mert a plusz kérdésekre is helyesen feleltem. Ekkor mérges lett, a helyemre zavart, hogy mindannyian tudjuk, hogy nem érdemlem meg ezt az ötöst, és majd ezentúl jobban rajtam tartja a szemét.
Évekkel később láttam a kerületi újságban és a híradóban, hogy mindkét említett tanárt kitüntették.
Amúgy a matematikatanár nagy népszerűségnek örvendett az iskolában, „szigorú, de igazságos” – tartották róla. Szerintem, nem volt az, sőt, még arra is gondoltam, hogy a Stockholm-szindróma tanár-diák viszonyban is simán működhet, miért ne? Ám készséggel elismerem, hogy ez csak az én élményem és tapasztalatom. A tanárnő egyébként kiváló tudós volt, szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen, és sokan ma is hálával gondolnak rá a tanítványai közül. Én nem. Akkor kinek van igaza? Lehet, hogy mindenkinek.
Mit tesz a „tisztességes” áldozat?
Több példa van arra, hogy miután a szülő nem feltétlenül jön rá, hogy nem volt teljesen rendben az a bánásmód, amelyben részesült, vagy még inkább azt hiszi, hogy ő volt rossz, buta, kezelhetetlen stb., szóval benne volt a hiba és megérdemelte, amit kapott, így aztán a gyerekét is ugyanahhoz a tanárhoz íratja később.
Van, aki azonban, aki úgy gondolja, hogy tulajdonképpen rendben volt, ami történt, de amikor már azt kérdezed, hogy a saját gyerekét is beíratná-e ugyanoda, akkor határozott nemmel felel. De akkor, hogy van ez? Ha a gyerekeinknek a legjobbat akarjuk, azaz azt szeretnénk, hogy biztonságos, óvó, kölcsönös tiszteleten alapuló és inspiráló környezetben tanulhassanak, akkor miért gondoltuk/gondoljuk úgy, hogy mi nem érdemeltük volna meg ugyanezt?
Kicsit kitágítva a vizsgált kérdéskört, nemcsak iskolai, de munkahelyi vagy családi, magánéleti konfliktusokra is, a kérdésre talán az a válasz, hogy egy „tisztességes” áldozat általában úgy gondolja, hogy megérdemli azt, ami vele történik. Egy „jólnevelt” áldozat megkérdőjelezi az emlékeit, emlékezőképességét, az érzései jogosságát, a viselkedését. Egy „udvarias” áldozat lehetőleg némán viseli a rá mért sorsot, mert nem akar kellemetlenséget okozni.
Üdv a klubban!
Kiderült, hogy sokakat megmozgatott ez a téma a szerkesztőségben. Egyik kolléganőm viccesen megjegyezte, hogy olyan, mintha ugyanabba az általános- majd középiskolába jártunk volna, pedig jó pár száz kilométer választott el minket egymástól akkoriban. Az általános iskolás tanárai verték őket is, de őt, ugyanúgy ahogy engem csak egyszer pofozta meg egyikük. Középiskolában aztán jöttek a nyilvános megalázások, kifigurázások ott is.
Említett kolléganőm még felnőttként is, harmincvalahány éves koráig sokszor álmodta azt, hogy felelteti a matematikatanár. Ma is a fülében cseng, ahogy a gimnázium első osztályban kijelenti: „amíg én itt tanítok, addig maga nem fog itt leérettségizni, ezt garantálom.”
Ugyanakkor egy nálunk jó osztással fiatalabb munkatársam, azt mesélte, hogy ugyan ő is hallott ilyen sztorikat, nem is egyet, de az ő iskoláséveiben már nem fordult elő hasonló. Sőt, pont az ellenkezője történt, átestek a ló túloldalára, mert akkoriban a tanároknak már nem maradt semmilyen fegyelmezési eszköz a kezében, így a gyerekek hatalmasodtak el a tanárok fölött, akik már nem is igen tudták kézben tartani az órákat. Ez sem jó!
Magam is borzongással gondolok vissza, amikor a gyengébb kezű tanárainkat az osztálytársaim alázták meg és gúnyolták ki. Szörnyen éreztem magam, de nem tudtam mit tenni. Mindössze csak imádkoztam, hogy csengessenek már ki és legyen vége!
Abban reménykedem, hogy az idők tényleg változnak.
Abban reménykedem, hogy az egyre több alternatív kezdeményezés és a „normál” oktatás” szemléletváltozása is gyerekközpontúbb oktatást tesz lehetővé.
És egy picit abban is reménykedem, hogy a „tisztességes, jólnevelt” áldozatok megállnak egy pillanatra, és nagy-nagy szeretettel megsimogatják emlékeikben azt a gyereket, akik akkor voltak, évtizedekkel ezelőtt.
Fotó: Freepik.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
