Egyre menőbb tudatosan kilépni a virtuális térből. Hagyni a laptopot, a telefont, az emailek ellenőrzését, a közösségi oldalakat. Elmenni sétálni egy erdőbe vagy mezőre és figyelni azt, ami körülvesz minket. Vagy ugyanilyen koncentráltan figyelni a gyerekeinkre. Anélkül, hogy azt éreznénk, hogy ha nem bámuljuk a telefonunkat, lemaradunk valamiről.
Ha valami nem stimmel a leleteiddel, az orvosod tutira felsorolja a ’mit kerülj ezután listán’ a stresszt.
Ilyenkor hétköznapi családanya kötelességtudóan bólogat, majd az ajtón kilépve nagyot sóhajt, és reméli, hogy ezt is túléli valahogy.
Merthogy a stresszt csökkenteni a 21. században kb. lehetetlen.
Én legalábbis így gondoltam.
Aztán rájöttem valamire.
Persze nem a zseniálisan magas IQ-val megáldott elemző agyamnak, inkább egy véletlennek köszönhetően.
Már egy hete voltunk a balatoni házunkban, és egyszerűen kezdtem magam különösen érezni.
Nehéz leírni az érzést, de talán a legfontosabb tünetem az volt, hogy nem éreztem folyamatosan azt, hogy valamit elfelejtettem. Valami történni fog, amiről, ha nem tudok azonnal, az legalább akkora katasztrófa, mintha előttünk veszik meg a fiam kedvenc fagyijából az utolsó gombóccal.
Elkezdtem érzékelni.
Hallani a több tucat madár hangját a terasz melletti fán. Érezni az eső utáni, semmihez sem hasonlítható őszi avarillatot séta közben. Élvezni a kávémban félig felolvadt kristálycukor szemcsék ropogását a fogam alatt.
És tényleg érdekelt, hogy az a fura 5 lábú bogár milyen ügyesen tud egyensúlyozni a faágon, amit a srácaim a sufni mögött találtak.
Képes voltam jelen lenni.
Nem törődni azzal, hogy az életem többi szereplője, akikhez jobbára 50 Mbit sebességű kapcsolat fűz, vajon épp mit eszik, merre jár, és olvasott-e valami közhelyes bölcsességet, amit mindenképp nekem is el kell olvasni a lelki békém fenntartásához.
Nem éreztem szükségét, hogy minden jelentőségteljesnek tűnő pillanatot több szögből, megfelelő színtelítettségű filterrel dokumentáljak.
És egyszerűen nem érdekelt, mi történik a világ azon többi négyzetkilóméterén, ami nem tartozik a saját ingatlanom helyrajzi száma alá.
Napok óta nem szorult össze a gyomrom. Nem könnyezett be a szemem, és nem ment fel a vérnyomásom úgy, hogy szédüljek.
Most azt mondod, ez a szabadság édes harmóniája.
Én azt mondom, ezt úgy nevezik: nincs térerő.