Szilágyi Liliána. 25 éves. A legkegyetlenebb bántalmazást élte át, ami az embert érheti. Nagy lépést tett amikor a napokban a nyilvánosság elé állt, hogy elmondja: apja kisgyermekkora óta bántalmazta testileg, lelkileg, szexuálisan. Miért fontos megértenünk hallgatását és támogatnunk őt az útján? Zorátti Adrienn írása.
Időről időre elolvasom az ilyen esetek alatti hozzászólásokat, hogy lássam, van-e változás a hozzáállásban. Ha minimálisan van is, még a mostani eset kapcsán is rengeteg az áldozathibáztató megnyilvánulás: „mindenkit megillet az ártatlanság vélelme”, „ha igaz…”, „miért nem szólt korábban?” stb.
A bántalmazás, különösen annak lelki és mentális formája felér egy lelki kivéreztetéssel. Szemléletesen úgy tudnám leírni, mintha rendszeresen apró bemetszéseket ejtenének az emberen, olyat, ami alig észrevehető, de azért szivárog a vér, amitől egy idő után szép lassan elvérzik.
A hosszú évekig tartó traumatizáltság, az állandó lelki, mentális és fizikai terror hatására az ember agya átstruktúrálódik, bizonyos idegpályák lekapcsolnak a túlélés érdekében. Így védekezik az agy, beszűkíti önmagát. Bénítja a félelem és a túlélő ösztön. És ami segíti a túlélést, az tart benne a csapdában is. Hisz az agy, a személyiség a túlélés érdekében alkalmazkodik a körülményekhez, kikapcsolja a riasztórendszerét, tágulnak a határok, kikapcsolnak az érzések, haldoklik a lélek, megjelenik a rezignáltság. Főleg, ha valaki ebben nő fel és nincs is mintája másra. És itt időzzünk el egy kicsit. Mert itt egy apa-lánya kapcsolatról van szó.
Egy gyerek számára – legyenek bármilyenek is – a szülei jelentik az első számú bizalmi forrást, a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást. Egy gyerek ösztönös bizalommal születik a világra. Nincs mintája semmiről, a szülő dolga mindent megtanítani a gyereknek. Így a szeretetet és elfogadást is. A. gyerek vakon bízik.
Liliána 2-3 évesen szembesült először az apja brutalitásával. D. Tóth Krisztának adott interjúja szerint innentől vannak emlékei erről. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de nekem sok emlékem nincs 2 éves koromról, ami jó esetben azt jelzi, nem ért olyan szélsőséges hatás, ami beégett volna a rendszerembe.
Liliána első emléke az életéből, hogy az apja félholtra veri az anyját, ő pedig kéri, hogy ne bántsa tovább, közéjük áll, erre őt is megüti az apja. És most arra kérek mindenkit, akiben felmerül, hogy ez a lány hazudik, hogy lépjen hátra kettőt és gondoljon bele ebbe az élethelyzetbe.
Képzelje magát ennek a 2 éves kislánynak a helyébe, aki ezt végignézte. Gondoljunk most egy kellemes emlékre gyerekkorunkból a saját szüleinkkel kapcsolatban, majd képzeljük bele magunkat a 2 éves Lilu bőrébe. A célom nem a hatásvadászat, hanem annak a nyomatékosítása, hogy ez a fiatal nő miben élt már akkor, amikor még éppen csak elkezdte az életét.
Liliána soha nem kapott meleg, szeretettel teli atyai ölelést, hisz minden kedves gesztust a manipuláció vezérelt. Őt a feltétel nélkül szeretet helyett a félelem vezérelte, még a sportteljesítményei során is. Bármit tett, arra bántalmazás volt a válasz. Még az olyan eredményei után is, aminek eléréséhez olyan akaratra és kitartásra van szükség, ami csak kőkemény szorgalommal és önfegyelemmel érthető el. Szóval őt még akkor sem ismerte el élete legmeghatározóbb férfi szereplője, ellenben mérgező manipulációval, szavakkal és tettekkel bántalmazta tovább.
Liliána erősebb, mint azt gondolná vagy elhiszi magáról. Nemcsak túlélte az elmúlt 25 évét, de felismerte, kiszállt belőle – menekítve édesanyját is -, és azért, hogy másoknak segítsen, vállalta a traumáját, a tragédiáját ország-világ előtt. A kinyilatkoztatás a gyógyulás része.
Mindenki, aki megkérdőjelezi a Liliával történteket, vagy hogy igazat mond-e, viszaveti a gyógyulási folyamatát. Egy ilyen traumát átélt ember esetében minden megkérdőjelezés és áldozathibáztatás ugyanis újabb traumatizáltsághoz vezet.
Szilágyi Liliána vallomása a médiatörténelem egyik legfontosabb és legmeghatározóbb kinyilatkoztatása. Esete olyan cunamit kell elindítson, aminek hatására át kell alakuljon az egész gyermekvédelmi és igazságszolgáltatási rendszer. Rá kell világítson a mélyen gyökerező, szőnyeg alá söpört, ámde nagyon is valós problémákra.
Itt az ideje leszámolni a régi ideológiákkal és többé nem nézhet félre senki, aki bántalmazást lát. Többé nem lehet elfogadott a megalázás, a verbális vagy fizikai bántalmazása senkinek. És nemcsak az áldozatokat kell segíteni! A bántalmazók sem sérült személyiségként születtek, hanem életük során váltak azzá. Nem a szőnyeg alá kell seperni a problémákat, hanem figyelmet kell vinni a lelki és mentális egészségfejlesztésre társadalmi szinten. Szükség lenne egy jól működő, rehabilitációs rendszerre, amely kiemelve a bántalmazót a közegből, végre megkezdheti a sérült psziché gyógyítását. Itt az ideje felismerni, hogy paradigmaváltásra van szükség.
Kiemelt kép: Ilyés TIbor/MTI/MTVA
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
