Markó-Nagy Julcsi, a Mindig az anyukád leszek Instagram oldal tulajdonosa a 24. hétben hozta világra, majd veszítette el mindössze pár óra leforgása alatt kisbabáját. Az édesanya gyászfeldolgozása azóta is tart, ám fájdalmát erőforrássá alakítva, önmagán túl sorstársainak is segítséget nyújt saját megéléseinek tolmácsolásával, és tabudöntögető nyíltsággal beszél a perinatális gyászról.
Nagyjából 1 éve követem Julcsit az Instagramon, így amikor interjút kértem tőle, tisztában voltam a téma súlyával. Akkor azonban még magam sem tudtam, életem egyik legnehezebb interjújára készülök. Őszinte és nehéz, de annál fontosabb sorok egy koraszülés körülményeiről, a kórházak helyzetkezeléséről vagy inkább nem kezeléséről, családi összetartásról, szeretetről és gyászfeldolgozásról.
A kisfiatok rövidke földi életével hatalmas küldetést vállalt magára, rengeteg embernek segítesz azzal, hogy beszélsz egy ennyire tabutémának számító élethelyzetről, eseményről. Milyen visszajelzések érkeznek hozzád?
A legtöbb ember csodálja a bátorságomat, hogy tudok erről ennyire nyíltan beszélni.
Sokan megköszönik, azt mondják, miattam nem érzik annyira végtelenül egyedül magukat.
Egyetlen egy olyan levelet kaptam ez alatt a két év alatt, amiben azt írta egy arctalan, névtelen valaki, hogy sírjak inkább otthon egyedül a sarokban és ne sajnáltassam magam. Emellett nagyon sok új ismeretséggel gazdagodtam. Itt említeném meg Ramónát, aki szintén egy Instagram oldalt vezet Apró szárnyak néven. Ő az ikerbabáit veszítette el, most pedig a szivárványbabáját várja. Nagyon szorítok értük.
A szűkebb környezet, a család hogyan kezelte a veletek történteket, mennyire tudtak támogatást nyújtani?
A szűkebb ismeretségi körben, baráti körben nagyon vegyesek az érzelmek. Vannak olyan emberek, akik nagyon fontosak voltak nekem mégis lemorzsolódtak, mert nem tudták kezelni a helyzetet. Van, akinek csak szimplán kényelmetlen, nem tudja, mit mondjon, nem tudja, hogy mondja, ezért inkább szépen lassan kivonja magát az életünkből. A családban van, aki elfogadó volt, türelmes, tapintatos, és olyan is volt, aki sürgette volna a gyászfeldolgozást, hogy minél előbb lépjünk túl, felejtsük, próbálkozzunk újra.
Miért döntöttél úgy, hogy megosztod a történeted a világgal? Tudatos döntés volt a gyászfeldolgozási folyamatodban vagy ösztönösen érezted, hogy ez segíthet a lelki folyamatokban?
Nagyon egyedül éreztem magam a gyászomban. Nagyon egyedül voltam az érzéseimmel, nem volt senki, akivel beszélni tudtam volna a kisbabám elvesztéséről úgy, hogy tudjam, az a valaki pontosan tudja, hogy mit érzek. Először csak ki szerettem volna írni magamból az érzéseimet valahol. Nem gondoltam, hogy ennyien fognak olvasni, azt meg főleg nem gondoltam, hogy ennyi ember fog a bizalmába fogadni és megírni nekem a saját történetét.
Ezáltal, hogy sorstársakra leltem, nekem is könnyebb volt. Sokan ellenezték, azt mondták így csak mélyebbre csúszom majd, hisz mások története által újra élem a veszteségemet, de úgy érzem azzal, hogy másoknak segítek, magamat is gyógyítom.
Tudom, hogy sokáig vártatok Nimródra, aki végül sok nehezített tényező ellenére úgy döntött, ideje jönni. Amint erről írsz is, a várandósságod a 24. hétig viszonylag problémamentes volt. Hogyan emlékszel vissza arra a napra, amikor kiderült, hogy valami nincs rendben?
Nem volt egészen problémamentes a várandósságom. Progeszteron hiány miatt veszélyeztetett terhes voltam, vérömleny is volt a baba mellett, ami a 9. és a 12. héten is erős vérzést produkált. A 9. héten konkrétan meg voltam győződve róla, hogy elvetéltem. A sürgősségin azonban meggyőződhettem róla, hogy jó helyen van a baba és dobog a szíve.
A 12. hét után már nem volt semmi különösebb gond, már pont kezdtem megnyugodni és átadni magam a boldog babavárásnak, mikor az esküvőnk után egy héttel, 24 hét 3 napos várandósan vasárnap hajnalan görcsökre ébredtem. Először nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, mert a védőnő és az orvosom is azt mondták előtte pár nappal, hogy zárt a méhszáj, úgynevezett jósló fájások előfordulhatnak már ilyenkor is.
Vettem be magnéziumot, de ennek ellenére sem múltak el a görcsök, inkább csak erősödtek. Itt már ébresztettem a férjemet, hogy valami nincs rendben, elmegyek letusolni, addig ő rakjon nekem össze pát cuccot, mert lehet, hogy nem jöhetek haza. Gondoltam, hogy kell majd infúzió vagy valami, de arra álmomban sem gondoltam, hogy amit akkor éreztem az már a vajúdás szakasza volt.
Mi történt aznap, mi zajlott a kórházban?
Mikor beértünk, mondták, hogy menjek be a szülőszobára, megvizsgál az ügyeletes orvos, addig a férjem és anya kint vártak a folyosón. A kézzel történő méhszájvizsgálat közben annyit mondott csak az orvos, hogy
azonnal készítsék a műtőt, mert teljesen nyitva van a méhszáj, csak a burok tartja a babát, és azonnal hívják a Cerny koraszülött mentőt is.
Ezt követően nagyon gyorsan folytak az események egymás után. Át kellett mennem egy másik szülőszobába, ahol már kötötték is be az infúziót, NST-t raktak rám, hogy megnézzék, mi van Nimróddal, hoztak egy ultrahang gépet, hogy lássák azt is, hogy fekszik, illetve tartották elém a műtéthez és altatáshoz szükséges beleegyező nyilatkozatokat. Mindezt 5 perc leforgása alatt. A műtőben töltött időről arra emlékszem, hogy fertőtlenítik a hasamat, a hüvelyemet, ami hideg és csíp, és hogy rakják fel a katétert, ami nagyon fájt, miközben mondta az orvos, hogy lazuljak el,
azt már nem tudom, hogy csak gondoltam vagy ki is mondtam, hogy 24 hetes terhesen a műtőasztalon maga sem tudna ellazulni.
Ezt követően elaludtam.
Hogy emlékszel vissza a szülés utáni órákra?
Amikor toltak ki a műtőből anya és Dávid (Julcsi férje – a szerk.) a folyosón álltak, annyit észleltem, hogy mindketten sírnak, annyit tudtam csak kérdezni, hogy „Nimród?” Ekkor a férjem odamutatott egy képet, amit a Cerny mentősei csináltak róla, mielőtt elvitték egy másik kórházba, hogy jobb ellátást kaphasson. Ezután a császáros őrzőben tértem magamhoz, órákon át álom és ébrenlét között egyensúlyoztam. Délután három óra magasságában fel kellett kelnem. Azt hittem megőrülök annyira fájt a hegem, de csak az volt előttem, hogy erősnek kell lennem és gyorsan fel kell épülnöm, hogy Nimróddal lehessek.
Úgy volt, hogy jön majd egy hölgy, aki megmutatja hogyan tudok szaporítani és fejni a kisfiam számára. Aznap nem jött senki.
A szüleim és a testvérem jöttek aznap délután hozzám, Dávidnak egy fontosabb személyt kellett meglátogatnia, a kisbabánkat. Aznap délután vele volt, megsimogatta, beszélt hozzá, küldött nekem is képet róla. Jól volt. Donor anyatejet is kaphatott. Minden erőmmel azon voltam, hogy másnap átvitessem magam hozzá a másik kórházba.
Este kaptam egy szobatársat, akivel ott volt az újszülött kisfia. Mondanom sem kell, szívszorító élmény volt, főleg mikor bejött hozzájuk a csecsemős nővér, rám pedig úgy nézett, mintha egy selejt, hulladék valaki lennék, amiért velem nem volt ott a kisbabám. Pedig abban a kiszolgáltatott állapotban esett volna jól igazán egy-két jó szó. Keveset aludtam aznap éjjel. Nimródonál jártak a gondolataim, a képét nézegettem, és a szobatársam babája is sokat sírdogált.
Nagyon különös ez az anyai ösztön egyébként, mert a férjem elmondása szerint, még altatásban voltam, mikor őt behívták, hogy nézze meg a kisbabánkat, eközben én megpróbáltam felkelni a műtőasztalról. Valahogy éreztem, hogy ott vannak ők ketten, és mellettük a helyem. Ez a rész nekem teljesen kiesett.
Hogyan tudtad meg, hogy Nimród szervezete feladta a küzdelmet?
Nagyon furcsa, mert mikor hajnalban felébredtem nagyon erős üresség érzés lett úrrá rajtam. Azt hittem az okozza ezt, hogy semmit nem tudok Nimródról, és nem is találkozhattam vele, a szobatársammal pedig ott volt a babája.
Később kiderült, hogy Nimródnak hajnal négykor állt meg a szíve.
Fél 8 körül kérdeztem Dávidot, hogy felhívta már-e a kórházat, hogy érdeklődjön Nimródról. Mondtam is neki, hogy olyan rossz előérzetem van. Azt mondta mindjárt hívja őket. Utána hiába próbáltam őt hívni, nem vette fel a telefont. Közben jött a hölgy, akinek meg kellett adnunk pár dolgot a születési anyakönyvi kivonat kiállításához. Utána egy kedves nővér mondta, hogy menjek el vele mert meg kell mérnie a vérnyomásomat. Mint később kiderült, ezt a férjem szervezte le, hogy ne tudjak odatelefonálni a másik kórházba amíg ő be nem ér hozzám. Annyira kézben tartott mindent, pedig nála feledékenyebb, szétszórtabb ember kevés van, hogy a legnagyobb fájdalom közepette, még erre is odafigyelt, hogy ő mondja el nekem és ne mástól tudjam meg. Épphogy visszamentem a vérnyomásmérésből a szobába, szólt a nővér, hogy menjek ki mert itt a férjem.
Automatikusan elindultam a folyosó felé, ahol a látogatókat lehet fogadni, azonban mondta a nővér, hogy menjek be a folyosó másik végén lévő szobába mert ott vár rám Dávid. Akkor már tudtam. Bementem és láttam az arcán. Nem kellett semmit mondania. Összekapaszkodtunk és csak sírtunk.
A kórház hogyan tudott támogatni ebben a helyzetben? Kaptál bármilyen segítséget?
A kórháznak nagyon hálás vagyok abból a szempontból, hogy megkaptam ingyen az egyik fizetős szobát, amihez fürdő is tartozott, így az ott tartózkodásom alatt nem kellett kimennem a kisbabás anyukák közé. Nem zavartak, csak akkor, ha infúziót jöttek bekötni vagy vért venni, esetleg a vizit volt. A szüleim, a testvérem és Dávid anyukája is bejöhetett hozzám a szobába, pedig ott nem lehetett volna látogatókat fogadni. Dávid éjszakára is velem maradhatott. Nem bírtam volna ki nélküle. Másnap saját felelősségre hazamentem. Mielőtt elhagytam a kórházat volt egy rövid beszélgetésünk az egyik szülésznővel, aki perinatális szaktanácsadóként is tevékenykedik.
A másik kórháztól, ahol a kisbabánk volt, ott viszont többet vártam volna. Mikor megtudtam a halálát, fél órám volt eldönteni, hogy elbúcsúzom-e tőle. Ott, akkor azt mondtam, hogy nem, hisz a sokktól gondolkodni sem tudtam,
és csak az járt a fejemben, hogy a férjem látta őt, simogatta, beszélt hozzá, és azt akartam, hogy az ő emlékeiben így éljen tovább, valamint úgy gondoltam, hogy nem tudnám őt ott hagyni, ha egyszer vele lehetek. Ezt a döntésemet azóta is bánom.
Bánom, hogy legalább egyetlen egyszer nem öleltem magamhoz őt. Ez mindig hatalmas űr lesz bennem. Anya lehettem, mégsem tudom, milyen igazán anyának lenni.
Ilyen esetekben csinál a kórház talp és kézlenyomatot, amit teljesen véletlenül olvastam egy cikkben 2-3 hónappal Nimród elvesztése után. Akkor fel is kerestem telefonon a kórházat, hogy erről miért nem kaptunk tájékoztatást, hogy van ilyen, és Nimródé hol van?
Azt mondták nagyon sajnálják, de elfelejtettek csinálni. A karszalag és az inkubátoron lévő papír, amin az adatai voltak, viszont még megvolt, azt el is hozhattam.
Szeretném elérni, hogy a kórházak tájékoztassák a szülőket ilyen esetben, arról, hogy milyen lehetőségeik vannak az emlékek megőrzésére, mert akkor ők nincsenek olyan állapotban, hogy ilyenen gondolkodjanak.
A gyermekágyas időszak azok számára is létező jelenség, akik elvesztik a babájukat. A test, a hormonok ugyanúgy dolgoznak, beindul a tejelválasztás. Hogyan élted túl ezt az időszakot? Volt bárki a kórházban, aki erre kifejezetten felkészített volna?
Ezzel kapcsolatban semmi segítséget nem kaptam. Ugyanúgy éltem meg a testi részét, mint minden császármetszésen túlesett nő, azzal a különbséggel, hogy én nem a tejem szaporításán dolgoztam, hanem gyógyszereket szedtem, hogy apadjon el, illetve a lelki fájdalom nagyon-nagyon felerősítette a testi fájdalmaimat.
Nem a kisbabám miatt voltam kimerült, hanem amiatt, mert nem tudtam aludni a lelki fájdalomtól.
Napokig nem tudtam segítség nélkül felkelni az ágyból, Dávid kísérgetett éjszaka pisilni, az első pár napban ő segített fürdeni is, törölgetett, ápolta a császárheget.
Többször említed, hogy a férjed mekkora támaszt nyújtott ebben az időszakban, pedig ez számára ugyanakkor veszteség és fájdalom volt. Hogyan tudta ő megélni a saját gyászát és közben támogatni téged és te őt?
Nagyon sokáig elnyomta magában a gyászt és a fájdalmat, mert meg volt róla győződve, hogy nekem az a jó, ha nem mutatja mennyire rossz neki is. Azt hitte, így tudja bennem tartani a lelket, ami nekem pont ellenkezőképpen jött le, és ebből volt is egy kis összezördülésünk, mert én azt hittem neki nem számít, ő jól van, neki nem hiányzik, ő nem szenved, pedig csak miattam mutatta ezt. Szerencsére sikerült ezt megbeszélnünk.
Így viszont, amikor én már kezdtem jobban lenni ő akkor volt nagyon mélyen. Még most is általában felváltva jelentkezik nálunk a nehezebb időszak és így ki tudjuk rángatni egymást a gödörből.
Azzal, hogy Dávid sokáig erősnek mutatta magát miattam, olyan elvárásokat támasztott a családtagok szemében, amik nem voltak valósak, mert nem tudták megérteni, hogy én miért nem vagyok jól, ha Dávid már jól van, ezzel szemben ő sem volt a helyzet magaslatán, csak úgy érezte ő a férfi és neki ez a dolga, hogy erős legyen. Ez nem az a helyzet, amikor erős tud lenni bárki is, vagy egyáltalán annak kellene lennie bárkinek.
Mennyi időre volt szükségetek, hogy egyáltalán újra kezdjétek az életet, visszarázódjatok a mindennapokba? Mi, ki segített a feldolgozásban?
Ez nagyon nehéz kérdés. Nem is tudnék konkrét időpontot, vagy időszakot mondani. Az mindenképpen adott a hétköznapoknak egy rutint, amikor elkezdtem újra dolgozni a szülés után majdnem négy hónappal. Nagyon nehéz volt először, sokat sírtam bent a munkahelyemen is, mert azt éreztem, hogy nem itt kellene lennem, hanem otthon a kisbabámmal, főleg hogy az időpont, amikor visszamentem dolgozni, nagyjából egybe esett azzal, amikorra ki voltam írva Nimróddal. A férjem nagyon sokat segített akkor is, egymás támaszai voltunk, és azóta is azok vagyunk. Nagyon támogató a közösség is, ami Instagramon létrejött, illetve vannak régi és új barátok, akikre mindig számíthatok.
Több, mint 2 éve veszítettétek el Nimródot. Nehéz feltenni a kérdést, de tudtok már újabb gyermekáldásra gondolni?
Most már azt mondom, hogy igen. Bár még mindig nagyon erős bennem a félelem, és nem is titkolom, hogy nekem egy új várandóssághoz szakember segítségére lesz szükségem, mert tudom, hogy ez egy hatalmas és nagyon kemény lelki munka lesz számomra. Szeretnék olyan szakembert találni, aki a várandósságra is segít felkészülni, hogy el tudjam engedni a félelmeim egy részét illetve, végig kísér majd ezen az úton, ami a szivárványbabánkhoz vezet. Kerestem másik endokrinológust, illetve másik nőgyógyászt is, akihez hatalmas reményeket fűzök. Már az első találkozó alkalmával azt éreztem, hogy most jó helyen vagyok.
Végül mit tudsz üzenni azoknak, akik hozzátok hasonló tragédiát élnek át illetve azoknak a hozzátartozóknak, akik nem tudják, hogyan kezeljék a gyászoló szülőket?
A hozzátartozóknak mindenképp az a legfontosabb tanácsom, hogy ne csináljanak úgy, mintha az a kisbaba soha nem is létezett volna, akármennyire pici is volt. Ne adjanak olyan kéretlen tanácsokat, még ha jó szándékból is teszik, hogy majd jön másik, biztos beteg lett volna, ennek valamiért így kellett történnie, és ehhez hasonló okosságok, mert ez többet árt, mint használ.
Ami nagyon fontos és minden esetben segíteni tud, ha kérdeznek. Megkérdezik a gyászoló szülőket, hogy miben tudnak segíteni, hogy érzik magukat, akarnak-e beszélni a történtekről. Így lehet éreztetni a törődést, mégis meghagyják a szabad választás, hogy beszéljenek róla annyit és úgy, ahogy nekik a legjobb.
Azért is fontos, hogy kérdezzenek, mert általánosítani nem lehet, ami nekem jól esett, nem biztos, hogy másnak is jól esne, vagy fordítva. A szülőknek pedig azt mondanám, hogy
éljék meg úgy a gyászukat, ahogy nekik a legjobb!
Nem kell senkihez igazodni, vagy alkalmazkodni, csak mert másoknak úgy kényelmesebb, mert nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Ne hagyjanak magukra erőltetni semmit, a saját tempójukban haladjanak. Nagyon fontos, hogy ne féljenek szakembertől segítséget kérni. És ami a legnagyobb közhely, de igaz, idővel mindig egy kicsit könnyebb lesz.
Fotók: Mindigazanyukádleszek
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
