„Én azért szerettem filmeket csinálni, mert úgy éreztem, hogy megpróbálhatok elmesélni olyan történeteket, amelyeket én fontosnak tartok, és amelyek segítenek az embereknek élni, és bebizonyítani nekik, hogy a problémáikkal nincsenek egyedül” – mondja Szabó István, aki a Negyedik negyed legújabb részében beszélgetett Fodor Jánossal az öregedésről, elmúlásról, bár sokkal inkább esett szó a szeretés és szeretve levés fontosságáról, és arról, egy ekkora szakmai életúttal sem mehet senki biztosra, ha alkotásról van szó.
„Kétszer fordult elő életemben, hogy azt hittem, én ezt már tudom, a végén kiderült, hogy semmit nem tudtam. Azok a filmek sokkal jobban lehettek volna, ha én nem vagyok olyan önhitt” – vallja őszintén a 83 éves rendező, aki szerint minden filmet mindig a nulláról kell kezdeni, különben nem sikerül.
Mint mondja, vannak még tervei, ám napi 12-14 órás forgatásokat már nem biztos, hogy tudná vállalni, hiszen, mint mondja, ő nem lenne képes ülve rendezni. „Ha a színész áll, akkor én is állok, ha ül, akkor leguggolok hozzá, ez természetes. Hogy ezt az ember bírja-e vagy nem, azokkal a napi fájdalmakkal együtt, amik biztosítják őt arról, hogy még él…azt még nem tudom.”
Hogyan vélekedik a kritikáról, fél-e a haláltól, és miért tartja magát igazán szerencsésnek? Kattints a válaszokért!
Fotó: Negyedik negyed
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
