Mit jelent ma Magyarországon tanárnak lenni Budapesten, nem fővárosiként? Milyen napi kihívásokat él át egy fiatal, elhivatott tanár? Hogyan éli meg, hogy felnőtt emberként még mindig a családja segítségére szorul, olyan alacsony a pedagógusi fizetés? Szívbe markoló írás Nyőgér Róbert magyartanár tollából.
Hogy milyen indíttatásból lettem magyartanár? Mert be vagyok szopódva a fikcióba. A fikció a mindenem. Az olvasás és a szövegalkotás szeretete, az irodalomcsinálással való kísérletezés az, ami a tanári pályára vezetett. Mindig is lenyűgözött, hogy belemerülhetek mások által alkotott kis világokba, ráadásul jól megválasztott szavak egymás mellé rendezésével akár én is teremthetek „a semmiből világokat”[1].
A fikciónak viszont csak akkor van igazán értelme, ha valahogy párbeszédbe tud kerülni a valósággal. Ezt a kézzelfogható valóságot jelenti számomra az iskola. A nyüzsgő folyosókat, a tantermeket. Az „amit most látsz, az tényleg van”[2] élményét.
Úgy érzem, az egyetlen önazonos cél számomra talán nem is lehet más, mint az, hogy nap nap után a kis- és nagykamaszoknak is megpróbáljam megmutatni annak a teremtő erőnek a szépségét, melyet az írás és az olvasás jelent.
Persze sokáig, igazából még a diploma megszerzése után sem voltam benne biztos, egyáltalán akarom-e, hogy ennyi tanulással töltött év után újra becsöngessenek. Az, hogy ódzkodtam az iskolától, valahol az én gyengeségem is, de azért magáról az iskola intézményéről is elmond valamit. Azok a piros hiányjelek, a naplófelcsapások, a gyere-ki-felelnik talán mélyebb nyomot hagytak bennem, mint azt be merném vallani magamnak.
Hogy mi a legnehezebb ezen a pályán? A legnehezebb az, hogy nem akarok csalódást okozni a diákjaimnak, mégis sokszor érzem azt, hogy pofára ejtem őket. A tananyaggal, a tőlük igencsak távol álló szövegekkel.
Mert pont az lenne a lényeg, hogy magyarórán a diákjaimat foglalkoztató, az ő életüket és a mi közös valóságunkat érintő kérdésekről is beszélhessünk különböző, jól megválasztott irodalmi szövegeken keresztül.
A szakmai elkötelezettségemnek pedig elsősorban az ezen beszélgetések iránt tanúsított felelősségérzetre kell irányulnia. És ezzel a felelősségérzettel megy szembe például az, hogy a hetedikeseimmel többek között Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmének részleteit, Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa c. „beszélyét”, valamint a Szent Péter esernyője c. Mikszáth-regényt kell elolvastatnom. Mert nem az irodalmi kánonból, abból a sok száz lélekből kellene kiindulni, akik egymás kortársaiként évről évre ott lüktetnek a tantermekben. Az utóbbihoz kellene hozzárendelni az előbbit, és nem fordítva. Zrínyi, Jókai, Mikszáth (és még folytathatnám a sort) irodalmi jelentősége vitathatatlan, viszont most már ott tartunk, hogy egyáltalán nem kapunk tőlük levegőt a teremben.
Hogy miért akarok mindenáron Budapesten élni? Mert szeretem a fővárost, és a legtöbb barátom, ismerősöm is itt él, ráadásul van valami megfoghatatlan vonzalom is ebben a városban, amit nem tudok hova tenni, néven nevezni, mégis ideköt. Talán, mert Kosztolányi és József Attila is itt élt. Talán a hidak, talán a Hadik miatt. Talán, mert itt voltam szerelmes először. De leginkább mindez együttvéve.
Hogy mi a helyzet az anyagiakkal? That’ssofuckedup. Igencsak nagy kihívás tanárnak lenni Budapesten. Tudom, hogy ha jól akarom csinálni, idővel talán egy valamirevaló pedagógus is válhat belőlem, de azt érzem, ki van húzva a lábam alól a talaj.
A munkámban évről évre magabiztosabb vagyok, viszont az iskola falain kívüli „felnőtt” világban egyre frusztráltabb, és ez – bár természetesen próbálom a kettőt elhatárolni egymástól – szép lassacskán sajnos visszahathat a munkámra is. Egy egészséges biztonságérzethez valamennyi pénz is kell(ene). És attól tartok, az önbizalomnak sem árt, ha van valamennyi „dublonunk”.
Egyik jó barátom viccelődött azzal a minap, hogy akár írhatnék is a KLIK-nek, hogy ötödikén egyből a főbérlőmnek utalják a pénzem. Keserű vicc ez, persze, de találó: a keresetem valóban megegyezik egy budapesti panellakás egy havi bérleti díjának összegével.
Hitegethetem magam (és hitegetem is), de tanárként valójában nem tudok boldogulni Budapesten. Nem tudom eltartani magam, és – így huszonkilenc évesen – iszonyatosan frusztráló, hogy a szüleim támogatására szorulok. Édesanyám rendszeresen utal, édesapám a SZÉP-kártyáját adja oda, melyről havonta „leeszem” a rajta lévő összeget. Öcsém időnként vásárol nekem egy-egy márkásabb ruhadarabot, hogy nézzek már ki valahogy. Nagynéném kevéske nyugdíjából is rendszeren kapok valamennyit zsebpénz gyanánt. Amíg élt, Isten nyugosztalja, nagyapám is támogatott, most pedig mamám teszi ugyanezt, ha időnként hazalátogatok: nézzem meg ott a párnán vagy a terítőn van számomra valami, tudja, nem sok, de talán jól jön. Hogy jól jön-e?! Sokszor csak ezekből az összegekből tudom feladni a csekkeket, tudok elmenni fogászatra.
Ők az én mecénásaim. A támogatásuk nélkül nem tudnám ezt csinálni. Nem élhetnék Budapesten. Nem lehetnék tanár. Csak remélhetem, hogy egyszer valahogy meg tudom hálálni nekik, amit eddig kaptam tőlük. A helyzet tehát sajnos az, hogy a családom számára is lemondással jár, hogy tanár vagyok Budapesten. Azokat az összegeket magukra is költhetnék.
És akkor arról még nem is beszéltünk, mégis hogyan lehetnék úgy magyartanár, hogy nem vásárolom meg a fontosabb kortárs irodalmi alkotásokat, hogy nem megyek el színházba megnézni egy darabot, mielőtt a gyerekeknek színházlátogatást szervezek. Meg úgy egyébként is, persze. De nem picsogni panaszkodni szeretnék. Az én döntésem, hogy tanár vagyok, és vállalom.
Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy valami stratégiát kellene vinnem az életembe. Tudom, hogy az lenne a „felnőtt” döntés, hogy otthagyom a tanári pályát vagy legalább a fővárost (vagy esetleg mindkettőt), és elkezdek végre – a társasjátékok világából vett metaforánál maradva – „dublont” termelni, valamint győzelmi pontokat bezsebelni. Ezt a döntést azonban nem vagyok hajlandó meghozni, mert az olyan lenne, mintha magamat hagynám ott.
Így viszont egy kinyitható kanapé, egy sarokba száműzött televízió, egy akkumulátor nélküli laptop, egy íróasztalként használt étkezőasztal, egy cipzáros gardrób, két sárkányfa és egy könyvespolc társaságában próbálok napról napra valóságot csinálni a fikcióból.
[1] Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz
[2] Kispál és a Borz: Zsákmányállat, Ágy, Asztal, TV (1993)
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
