A lányt kiveheted Borsodból, de Borsodot nem veheted ki a lányból. Kétségtelenül igaz ez Bánhidi Lillára, aki a média világából váltott, és írta meg első regényét, egy Miskolcon játszódó regionális krimit. Gyökereire ma is büszke, ráadásul szociális munkásként és televíziósként is jól ismeri ezt az országrészt. Az izgalmas történetet pedig úgy tálalja, ahogy egy jó steaket is illik – véresen. Sztereotípiákról, karrierváltásról, nyomozókról és kulisszatitkokról is beszélgettünk.
Nem kellene, hogy meglepetést okozzon egy női krimiíró, de az átlagolvasók talán még mindig valahol Agatha Christie környékén ragadtak. Ennyire nehéz a műfaj, vagy miért vagytok ilyen kevesen?
Inkább azt mondanám, hogy Magyarországon van kevés női kirimiíró, és általában kevés krimiíró. Pedig a műfaj nagyon népszerű, de valamiért a magyar krimi olvasók nem ismerik a hazai szerzőket.
Nyugat-Európában sok nő ír krimit és a könyveik népszerűek. Németországban például az egyik legnagyobb könyvesbolt-hálózat 50-es krimi és thriller toplistájában most 16 női szerző műve szerepel. A következő ötvenben még több.
Számít egyáltalán, hogy egy krimit nő vagy férfi ír?
Több szempontból is. Szerintem már a választást is befolyásolja.
Sokan gondolják úgy, hogy a női írók a romantikus műfajban jobbak, a férfiak pedig a „véresebb” sztorikban, ezért hajlamosabbak férfi szerzőt választani.
Erre azonban nem csak Agatha Christie cáfolt már rá, hanem rengeteg mai szerző.
Abban is számít, hogy milyen a fő karakter, a cselekményszál, a környezet, vagy hogy kik az áldozatok. Az utóbbi években sok kritika érte ez a műfajt, amiért a legtöbb krimi és thriller áldozatként mutatja be a nőket.
Ezért van egy új törekvés több krimiíró nő részéről, hogy ezt megtörjék: erős női karaktereket, női nyomozókat, és férfi áldozatokat vonultatnak fel.
A te krimid is ilyen?
A főszereplő szempontjából mindenképp. Fiatal feltűnően szép lányok tűnnek el Miskolcon, mikor a polgármester rokonának is nyoma vész, a rendőrség a legjobb nyomozópárost állítja rá az ügyre.
Az eltűnésekről fű alatt hall egy budapesti tévé riporter, aki épp próbaidőn van a bűnügyi rovatban és mindent be akar vetni, hogy ott maradhasson.
Nőként egyetlen esélye, hogy talál egy nagy sztorit, amivel bizonyíthatja rátermettségét. Ezért ő is elkezd utána járni a miskolci lányok eltűnésének. Ehhez azonban haza kellene mennie szülővárosába. De öt éve, mikor egy botrányos szakítás után elhagyta a várost, megfogadta, hogy soha többé nem megy vissza.
Ez azért meglehetősen valóságszagú… főleg, hogy a magyar közvélekedésben nagyon rossz megítélésű Borsodról beszélünk. Nyilván nem véletlen a helyszínválasztás?
Tudatos döntés volt, egyrészt szerintem a regionális krimi követelményeinek Borsod-Abaúj-Zemplén felel meg a leginkább az országban.
Itt a legjellegzetesebb, leggazdagabb a tájnyelv – lehet, hogy elfogult vagyok, de ezt büszkén vállalom, tősgyökeres borsodiként – másrészt épp azért jó egy ilyen krimi, mert meg tudja mutatni, hogy milyen valójában Borsod.
Milyenek az ott élők, hogyan gondolkodnak, hogyan élnek. Miskolc már nem, vagy nem csak „acélváros”. Ezer más is.
A Sorsod Borsod krimi erre is vállalkozik, hogy megmutassa, mennyi minden van még Miskolcon és a környéken, mennyi szépség, mennyi felfedeznivaló. Ugyanakkor nem hallgatom el a társadalmi problémákat, sőt, megpróbáltam kendőzetlenül megmutatni.
Nem úgy, ahogy egy budapesti mélygarázstól mélygarázsig közlekedő irodista látja több száz kilométerről, hanem úgy, ahogy azt a borsodiak megélik.
Ahogyan azt mondjuk te is megélted?
Egy Miskolc melletti kisvárosban, Felsőzsolcán nőttem fel, édesanyám pedig a nagyon hátrányos Kegyetlen térségben él.
Minden évben szervezek gyűjtést az ott élő gyerekeknek, nehéz sorsú családoknak.
De, ami csodálatos, hogy a Borsodiakban a nehézségek ellenére is van egy nagyon erős identitástudat. Ezt nem csak egy DVTK meccsen lehet tetten érni.
Ha meghallod, hogy valaki csősztökkel köszön, mosolyogsz és megdobban a szíved, bárhol vagy a világban. A Sorsod Borsod egy helyi szólás, amit mindenki ismer, aki a megyében nőtt fel. Egy életérzés. Hogy mit jelent, remélem, a regény végére kiderül az olvasó számára is.
Minden író beleteszi valahogy önmagát a könyvébe, egy kriminél vajon ez a főhős vagy egy áldozat?
Sokat gondolkodtam ezen, már írás közben is. Átéltem a szereplők érzéseit, volt, akit annyira megszerettem, hogy inkább visszahoztam az életbe. Arra jutottam, hogy mindegyik szereplőben benne vagyok, de természetesen egyik sem én vagyok.
Vagy gyerekkori emléket kölcsönöztem egy-egy karakternek, vagy kedvenc ételt. De az is elég, hogy aki inspirálta a karaktert, azt a személyt én láttam, az én szűrőmön keresztül érkeztek a tulajdonságai vagy az áldozatok, akik a barátaimról kapták a keresztnevüket, vezetékneveket pedig számomra emlékezetes borsodi településekről.
A híres női logika egyébként jól jön egy kriminél?
Mielőtt leadtam a kéziratom, megszámoltam, a fő szál mellett tizenegy mellékszál volt akkor a regényemben. Magam is meglepődtem.
Már írás közben is éreztem, hogy egyre nehezebb összehuzalozni és egyben tartani a szálakat, bármilyen apró dolgon változtatok, gyakorlatilag borul a történet, még ha nem is az egészet, de részeket újra kell írni.
Újra számolni, hogy mi mikor történik, kijöhet-e úgy, életszerű-e, hogy kicsit máshogy, máskor történik az adott esemény, a szereplő lehet-e ott, vagy épp máshol kell lennie, ezeknek az újrakötése szerintem jó logika- vagy jól kitalált excel táblázat – nélkül nem tud működni.
Sajnos én nem vagyok egy exceles típus, ezért inkább saját naptárt írtam, és folyamatábrákat rajzoltam, hogy követni tudjam, a logikám, a következtetéseim, helyesek-e.
Hogy maradjunk a sztereotípiáknál… Egy szőke, dekoratív nőtől vajon még kevésbé várják, hogy gyilkosságokról ír?
Folyamatosan találkozom ezzel, de nem feltétlenül negatív értelemben. Inkább a meglepettséggel, hogy hirtelen nem tudnak hová tenni. Hosszú szőke loknis haj, pink rúzs és véres krimit ír? Hát ez meg ki? Inkább ezt látom az arcokon rendszeresen tükröződni.
És úgy általában, a hétköznapokon érzed ezt?
Négy éve vagyok szőke, feketéből váltottam, és a különbség azonnal érzékelhető volt. Hamarabb átengednek az utcán, szőkén smink nélkül, a legrosszabb napomon is megbámulnak,
de mellette az is ott van, hogy ha szőke, hosszú hajú nő vagy, élből azt feltételezik sokan, hogy nincs agyad.
Úgy tapasztaltam, ami igazán kiveri a biztosítékot, az az, ha a szőkét rózsaszínnel kombinálom. Soha annyi segítőkész férfival nem találkoztam, mint amikor rózsaszín ruhát vettem fel nyáron a loknis hajamhoz. Minden létező ajtót kinyitottak, bezártak utánam, mellém léptek ismeretlen férfiak az utcán, hogy vigyék a bőröndöm, a buszsofőr kiszállt a fülkéből, hogy segítsen, de azt már senki nem akarta hagyni, hogy megszólaljak, véleményt nyilvánítsak.
Pár hete például egy elismert író azt mondta, soha nem nézte volna ki belőlem a külsőm alapján, hogy szociális munkás az eredeti szakmám, és hogy hajléktalan melegedőt vezettem.
Hosszú évekig a médiában, televíziósként dolgoztál, miért váltottál?
Nagyon szerettem a média világát, elvarázsolt, mikor húsz éve belecsöppentem, rengeteg impulzus ért, mindig lehetett újat tanulni, új dolgokat kipróbálni, úgy éreztem, sodor magával ez a világ. Minden nap egy új történettel dolgozni, fárasztó, de nagyon izgalmas, jól illeszkedett az impulzív személyiségemhez.
Közben viszont mindig volt egy introvertáltabb, szemlélődőbb oldalam, szeretek sokat agyalni mindenfélén, magamban vagy másokkal együtt alkotni. Egyszerűen az történt, hogy most ez a részem került előtérbe, ezen a frekvencián érzem jól magam.
Az újságírók, riporterek munkája nagyon fontos, nagy a felelősség is. Én egyre inkább úgy éreztem, a híradós két perc kevés ahhoz, hogy egy történetet mélységeiben be lehessen mutatni. Egy regény más.
Még ha fikció is, a szereplők helyzetei valós szituációkból születnek, és jobban bele lehet menni a háttérbe. Mindenkinek van motivációja, mindenkinek van története. Nekem ezek lettek fontosak.
De sokat kaptam a médiától, például a kitartást is ott tanultam meg, és anélkül ez a könyv nem tudott volna elkészülni. Nem tudtam ezt a világot teljesen letenni, a Sorsod Borsodban is visszaköszön a média, a főszereplőm újságíró, általa sok kulisszatitkot elárulok.
Azért egy újságíróból sem lesz azonnal író, főleg nem krimiszerző…
Több íróiskolában megfordultam már, mikor megláttam egy krimi kurzus hirdetését. Egyáltalán nem akartam krimit írni, de krimit olvasni nagyon szerettem, és mivel új embereket megismerni nekem állandó örömforrás, gondoltam, megnézem. A kurzust tartó Cserháti Éva olyan feladatokat adott, amiket öt perc alatt kellett megírni.
Totál pánikban voltam, el sem tudtam képzelni, hogy bármit le tudjak írni öt perc alatt, de aztán a méltatlankodások után az utolsó fél percben mindig írtam valamit. A többiek pedig azt mondták wow.
Ezek lettek a regény első mondatai. Ott, az időnyomás alatt persze gyorsan előjöttek az emlékek, hogy nekem van miből merítenem.
Saját bűnügyi tapasztalat??
Még szociális munkás hallgatóként három hónapos gyakorlaton voltam a Miskolci Rendőrkapitányság, ifjúságvédelmi aztán az életvédelmi alosztályán. Szerencsémre a nyomozók befogadtak, vittek magukkal mindenhová, megmutattak mindent.
A féltettebb titkaikat is. Nem csak a munkájukba, a magánéletükbe is beleláttam. Az összetartásuk, a csapatszellemük lenyűgözött. Belőlük inspirálódtam, mikor megalkottam a regény fő karaktereit.
Végül az egyik nyomozóval szerelembe estünk. Hogy az ő személye visszaköszön-e valamelyik szereplőben, ennek a megfejtését az olvasókra bízom.
Mikor a Prae Kiadó meghirdette a krimiíró pályázatot, már nem volt kérdés, hogy elindulok-e. A regény kategóriában több mint százan indultak, a zsűri több fordulóban válogatott előbb a szinopszisok közül, aztán tizenegy kézirat maradt versenyben. A pályázatot Gráczer László nyerte, négyünk kéziratát még kiválasztották, ezek közül végül az enyém mellett tette le a voksát a kiadó csapata.
Ami ráadásul abban is különleges volt, hogy egy regionális krimi. Miben más ez, mint egy szokásos bűnügyi történet?
A némettanárom annak idején szeretett valódi újságcikkeket olvastatni velem, az egyik a Regional- vagy más néven Heimatkrimi-k világáról szólt, ami nagyon népszerű Németországban és Ausztriában.
A lényege, hogy ha valaki nem járt abban a régióban, egy ottani krimit elolvasva teljes képet kaphat róla. Megismeri a kultikus helyeket, a tájnyelvet, az ott élők gondolkodását és a régió társadalmi problémáit. Emellett persze van izgalmas bűntény is.
Megtetszett a műfaj, és a Sorsod Borsod így született. Ha a cím mond neked valamit, akkor azért érdemes elolvasni, ha viszont nem és azt sem tudod, mi a dumó, a makuka, és nem tudod, hol van Miskolcon a Fal, akkor pedig azért.
A Sorsod Borsod című regény a májusi Margó Fesztiválra jelenik meg.
Fotó: Mészáros Nóra
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
