Sokaknak vannak rémtörténetei a gyámhatóságról. Fenyegetésekről, embertelenségről, hozzánemértésről. Vajon miért? Aki nem került testközelbe a hatósággal, talán el sem tudja képzelni. Azt reméli, hogy teszik a dolgukat, és valóban védelmet, segítséget nyújtanak ott, ahol szükséges. Hát… Sajnos a valóság nem mindig ez. Az érintettek elbeszélése szerint gyakran kiábrándító, ijesztő, dühítő az, amit tapasztalnak. Évek óta beszélgetünk családokkal, anyákkal ebben a témában, tele vagyunk történetekkel. El kell kezdenünk beszélni róla.
A gyámhatóságnak természetesen van (lenne) létjogosultsága. Feladatai igen széleskörűek. A gyermekvédelem témáját járom körbe valós szülői történetekkel, hogy megmutassam, az szerintem hogyan (nem) működik.
Ki védi meg az elesetteket? Ki védi meg a kiszolgáltatottakat a hatósági visszaélésektől?
Költői kérdés. És fájdalmas a valóság.
Bármely családban adódhat olyan krízishelyzet, amikor bajba kerülnek, külső segítségre szorulnak. Erre szolgálna a szociális háló, és az ide tartozó összes szakember, jelzőrendszeri tag. Optimális esetben lenne hova fordulni, ahol valós segítséget kaphatnának.
Ehelyett viszont általános tapasztalata a szülőknek, gyerekeknek az, hogy konstruktív megoldások helyett jön az ellenőrizgetés, számonkérés, vegzálás, és mindezt megkoronázza a mindent elsöprő, felülről kinyilvánított, félelmetes fenyegetés, hogy kiemelik a családból a gyereket, ha…
Ez az egyik legnyomasztóbb, legijesztőbb fenyegetés egy család számára. Amikor ezzel egy olyan szülő szembesül, (és sokszor a gyerek is, mert jelen kell lennie a tárgyaláson!), aki szereti a gyerekét, konkrétan súlyos traumát él át a gyermek elvesztésének lehetősége miatt, a gyermek pedig az egész világának elvesztése miatt.
Ott állnak dermedten a félelmetes, arctalan, megfoghatatlan hatósággal (hatalommal) szemben, eszközök nélkül.
Van az az eset, amikor sajnos valóban jobb a gyermeknek máshol valós elhanyagolás, bántalmazás miatt, azonban ezekben az esetekben sokszor nem történik semmi, sőt groteszk módon,
amikor konkrétan bántalmazás miatt kerül sor válásra, és az anya elmenekül a bántalmazótól, éppen a hatóság az, aki a bántalmazóhoz kényszeríti a gyermeket kapcsolattarásra.
Erről bővebben a második részben írok.
Körülbelül 400 000 veszélyeztetett gyermeket tartanak számon az országban, 22 000 körül van a védelembe vett gyerekek száma, akik közül sok esetben nehéz anyagi körülmények miatt kerülnek a gyámhatóság látókörébe.
A gyermek kiemeléséig ritkán jutnak el, azonban minden 3. családból kiemelt gyermeket anyagi okokból vesznek el a szülőktől,
holott a gyermekvédelmi törvény kimondja, hogy pusztán a szegénység miatt nem lehet gyermeket családból kiemelni. Ez egyáltalán nem szolgálja a gyermek érdekeit, és hatalmas törést okoz az életében.
A kiemelést a gyámhatósági védelembevétel előzi meg, ami elméletben arra szolgál, hogy hatósági segítséggel a szülő lehetőséget kap arra, hogy kimásszon a bajból, megoldja a gondokat. Azonban a rendszer hiányosságai miatt az eljárás során
a hatóság semmilyen érdemi segítséget nem nyújt, a szülő ugyanúgy egyedül van a problémáival, holott a hatósági közbelépés éppen erre szolgálna, hogy kimozdítsa az elakadt helyzetből.
Ehelyett a „segítség” kimerül a fenyegetésben, előírnak feladatokat a szülő számára, majd hazaküldik, hogy oldja meg ugyanúgy egyedül, amit eddig nem tudott megoldani (és nyilvánvalóan nem is fogja megoldani egyedül továbbra sem), mindeközben még stigmatizálja is a családot, hogy velük valami gond van, ha a gyámhatósághoz kell járniuk.
„A védelembe vétel eredeti célja az lett volna, hogy segítsenek a rászoruló családoknak, ez a szerep azonban – állítja több gyermekjogi szakember és maguk a gyermekvédelemben dolgozók is – mára teljesen eltorzult. Egy fenyegető intézmény lett belőle: a szülők a gyerekük elvesztése előtti utolsó lépcsőfokként kezelik, mert úgy érzik, a velük szemben megfogalmazott elvárások teljesítéséhez semmilyen segítséget, útmutatást nem kapnak.” (forrás)
Jól példázza ezt Krisztina története.
Krisztina férje halála után egyedül nevelte 10 éves lányát, emellett beteg édesanyjáról is gondoskodott, sőt egy ideig testvéréről is.
Több műszakban dolgozott, hogy három ember megélhetésére és a hitelre ki tudja termelni a pénzt. A hatóság segítség helyett folyamatosan számon kérte olyan dolgokért, hogy miért nem elérhető telefonon, miközben a munkahelyén nem használhatta, kifogásolta, hogy a gyermekre a beteg nagymama vigyázott, miközben Krisztina dolgozott, és a lakhatási körülményeit sem találta megfelelőnek. Ezért kiemelték lányát a családból és nevelőszülőknél helyezték el.
Miért tanulságos Krisztina története? Az ő esete számos hiányosságra rámutat, ugyanis a kialakult helyzetet rendszerszintű problémák idézték elő, nem az anya alkalmatlansága.
Mik ezek a rendszerszintű problémák?
- Munkahelyek teremtése az állam feladata lenne, különösen családbarát munkahelyek (4-6 órás) létesítésének elősegítése, és egy olyan gazdasági helyzet (ad absurdum), ahol egy fizetésből normálisan meg lehet élni.
- Szociális lakások létesítése is szintén az állam feladata lenne, pont ilyen helyzetekre. Teljesen nyilvánvaló, hogy lakhatási válság van Magyarországon, ami nem csak a hajléktalanokat érinti. Egy átlagos fizetésből lehetetlen önerőből lakáshoz jutni, a fizetésekhez képest irreálisan magasak az albérlet és lakásárak. Tehát egy tisztességesen dolgozó, átlagfizetésből élő ember egész életét végigkísérheti a lakhatási válság, albérletből albérletbe vándorol, ami a jövedelme nagy részét felemészti, ha nem volt olyan szerencsés, hogy örökölt, vagy tehetős rokonok ebben segítették. Mára már nagyon kevés a szociális lakás, még nehezebb hozzá jutni, az anyaotthonok tömve vannak, hosszú várólistákkal, s „bár törvény írja elő családok átmeneti lakhatásának biztosítását, súlyos hiányosságok vannak a rendszerben”. (Boros Ilona – TASZ jogásza)
- Nincsenek megfelelő intézmények idős emberek gondozására, vagy csak súlyos összegekért, illetve otthoni ápoláshoz sem kap segítséget (reális értékű ápolási díjat vagy tb alapon szakápolót, aki házhoz kijárna), aki otthon szeretné idős vagy beteg hozzátartozóját gondozni, így ki fog esni a munkából, a megélhetés lehetetlenné válik a szociális lyukak miatt.
- Nincs olyan szociális intézmény, ahol egyedülálló szülő gyerekére vigyáznának akár 0-24 órában, amíg dolgozik, pedig ez sem ördögtől való. Más országban létezik olyan áron, hogy azt egy nem magas fizetésből is ki lehet fizetni . Ugyanígy hasznosak lennének a délutáni tanulószobák, egyéb felügyeleti lehetőségek nagyobb gyerekeknek napközben. Ennek persze csak akkor lenne értelme, ha mindez színvonalas, megfelelő helyszínen, megfelelő foglalkoztató emberekkel, ahol a gyerekek szívesen töltik az idejüket, és a szülő is nyugodt szívvel veszi igénybe. Ide sorolhatjuk azt is, hogy lényegében megszűnt az ingyenes tömegsport, ahol a fiatalok megfelelő közegben, hasznosan eltölthetik a délutánt akár az iskolában. Mára már a tehetősebb családok kiváltsága lett, hogy a gyerekük sportolni járjon.
Mindezek biztosítása helyett marad az, hogy miután az állam kivonja magát a szociális intézmények és gazdasági feltételek megteremtéséből, a kilátástalan helyzetbe került szülőt a hatóság még mélyebbre löki. Lényegében a gyámhatóság és gyerekjóléti intézmény azt kéri számon a szülőn, amit az államnak kellene megteremtenie.
Krisztinának végül a Törvényszék igazat adott, amikor a TASZ segítségével bírósághoz fordult.
A bíróság kimondta, hogy a gyámhatóság az anyát szegénysége és hátrányos helyzete miatt büntette, számos jogszabályt megsértett, és kiemelte, hogy a hatóság feladata nem a szülő egrecíroztatása, hanem a hatékony segítségnyújtás.
A két év, amit a gyámhatóság indokolatlanul elvett az életükből, visszavonhatatlan sérülést okozott a gyermekben és az anyában is.
Arról nem szól a történet, hogy az ügyintéző, aki ezt a családdal tette, még mindig ott dolgozhat-e, és továbbra is dönthet más családok sorsáról. Általában nem történik érdemi felelősségrevonás ilyen súlyos hibák esetén sem.
A gazdasági helyzet további romlásával a szakemberek már aggódnak, hogy egyre több eset lesz, egyre kevesebben tudják eltartani a gyerekeiket. Azonban mind a gyermekotthonok, mind a nevelőszülői hálózat rendkívül telített.
Remélhetnénk, hogy ez elszigetelt eset, egy-egy ügyintéző túlkapása, de sajnos nagyon is általános a dilettantizmus, a visszaélés, és az, hogy nem történik semmilyen tényleges segítségnyújtás, csak ellenőrizgetés, számonkérés, fenyegetés, zaklatás, időrablás.
Folytatás a következő oldalon.
