Soha nem készültem vállalkozónak, olykor még ma is meglep, ha kimondom: vállalkozó vagyok. Meglep, de örülök és hálás vagyok, hogy rátaláltam erre az útra. Három gyermek édesanyjaként a kutatói lét nem engedte volna, hogy úgy legyek jelen a családom életében, ahogy mindig is szerettem volna. Hálás vagyok a vállalkozásomért, mert lehetővé teszi számomra, azt az életformát, amire vágytam…. lehetővé teszi az alkotást, az értékes, produktív tevékenységet, megadja a szabadságot és az elvégzett, megbecsült munka örömét. Olvasónk, Perneczky Regina írása.
Kicsi korom óta végtelen érdeklődéssel tekintettem a lakberendezésben rejlő lehetőségekre.
Az a fajta gyerek voltam, aki ha belép egy szobába, nem azt nézte, hogy milyen játékok vannak a szőnyegen, hanem azt, hogy milyen a hangulat, és hogyan lehetne átrendezni esetleg a szobát, hogy még klasszabb legyen.
Ezt a látásmódot természetesen észrevétlenül csiszolta anyukám tevékenysége, aki lakberendező, hiszen nálunk rendszeres volt egy lakás átrendezés, vagy egy festés “hirtelen felindulásból” egy egyszerű hétköznapon is.
Gyerekkoromban a nyugodtabb és a kevésbé kiegyensúlyozott időszakok rapszódikusan váltották egymást – és ma már tudom azt, amit akkor csak finoman észleltem -, hogy a környezetünk hat ránk. Amikor átrendeztem a szobámat, vagy átpakoltam a szekrényeket egy nagy szelektálást követően, mindig újra fel tudtam fedezni a jó energiákat, amik feltöltöttek.
Egy rendezett, átgondolt milliőnek egészen mások a rezgései, mint egy kusza, kócos berendezésű térnek – ezt a saját bőrömön tapasztaltam már akkoriban is. Persze ma már számos kutatási eredmény bizonyítja, hogy a közvetlen környezetünkkel aktív és folytonos kölcsönhatásban élünk – de még mindig nem evidencia sokak számára, hogy effajta igényességgel tekintsenek mondjuk egy lakás átalakításra.
Érdekes, hogy bár lehetett volna, nem lett evidencia számomra, hogy ezen a pályán induljak el. Valahogy az érettségi időszakában csak az akkoriban általános impulzusokkal találkoztam:
Rendes állásra lesz szükséged, gondolj arra, hogy miben voltál jó a suliban, figyelj, milyen területre mennek a barátaid, jó helyen megbízható alkalmazottá válni, biztos jövőt jelent…. stb…
Ma már bánom, de ezekre a véleményekre hallgattam, és meg sem próbáltam a belsőépítészetet.
Irány Amerika, irány az egyetem
A sors ugyan próbált “jelezni”, talán ennek is köszönhető, hogy még az egyetem előtt, 18 évesen gondoltam egy nagyot, és teljesen egyedül nekivágtam Amerikának. Addigi életem legvakmerőbb húzása volt, amit sosem bántam meg.
New York és Washington azonban bármilyen jól cseng, nekem nem lett az otthonom, hazavágytam.
És amint visszajöttem úgy éreztem, hogy ismét a helyemen vagyok – tehát az egyetem felé vettem az irányt. Felvételiztem biológus szakra, “mert az embernek kell egy rendes munka”.
Nehéz, de eredményes évek voltak, a témavezetőm elégedett volt a munkámmal, ígéretes jövőképpel.
És ekkor jött az élet egy újabb, mindent elsöprő fordulata, kismama lettem. Államvizsgázni már 8 hónapos pocaklakóval mentem.
Akkor éreztem azt először, hogy ez így nem lesz jó.
Váltani kell
Ráébredtem, hogy a kutatóélet kihívásai nem összeegyeztethetők az anyasággal. Legalábbis nem úgy, ahogy elképzeltem. Tudtam, hogy felelőtlenség lenne egy egész kutatócsoport hónapok, évek óta tartó munkájának sikerét kockáztatni azzal, hogy nem tudok 100%-ot nyújtani, márpedig én nem tudtam. Be kellett látnom.
Olyan anya és feleség akartam lenni, aki jelen van a szerettei életében, akire számíthatnak.
Arra vágytam, hogy azt a harmonikus életet, amit felnőttként teremtettem magunknak, megőrizhessem, mert emlékeztem milyen, ha meginog.
Ekkor fordultam az addigi hobbim felé, és ismertem fel azt, hogy nekem a harmonikus környezet megteremtésével kell foglalkoznom.
Olyan otthonokat és irodákat kell alkotnom, amelyekben a tulajdonosai örömmel tartózkodnak, kényelmesen és komfortosan érzik magukat, mert ettől pihentebbek, produktívabbak, kiegyensúlyozottabbak lesznek. Így elindultam a lakberendezés irányába.
A váltás nem volt könnyű. Meg kellett küzdenem közvetlen környezetemben a kétkedéssel és az ítéletekkel. Nem egyszer hangzott el a kérdés:
“Tényleg eldobsz, egy ilyen értékes kutatói pályát? Tényleg eldobod a diplomád, amiért annyit dolgoztál? Tényleg tervező akarsz lenni? Vállalkozni akarsz? Megint tanulni akarsz, mikor itt vannak gyerekek?”
Rengetegszer elbizonytalanítottak ezek a megnyilvánulások, de kitartottam. 12 évvel a legvakmerőbb húzásom után kockáztattam, és új pályára indultam. Bátorság kellett hozzá, és támogatás.
Végül megadatott, és lakberendező lettem.
Sorra terveztem az ismerősök, a barátok az évfolyamtársak lakásait, aztán segítséget kértek a szomszédok, és így tovább, egyre többen. Szerencsés vagyok, mert hamar jöttek a pozitív visszajelzések, amelyek megerősítettek.
Új szelek
Sikereket értem el, és amikor már azt hittem, hogy nem tudok több munkát vállalni, akkor érkezett egy igazán nagy és ismeretlen kihívás: a tanítás. Felkértek, hogy én képezzem a leendő kollégákat, és hihetetlenül hálás voltam ezért a feladatért.
Ismét egy új terület, új feladatkörök, új pozíció.
A tanítás olyan terület lett az életemben, amit nagyon élveztem, és bár senki nem tudta, mindig is vágytam rá. A hallgatók élvezték az órákat, kialakult egy általam koordinált szakmai közeg körülöttem.
És hogy ez miért volt olyan értékes?
Mert vállalkozónak lenni, vagy enteriőr tervezőként dolgozni sokszor magányos állás.
Ha tervezek, egyedül ülök a gép előtt, ha anyagkeresésre indulok, egyedül ülök az autóban, ha építkezésen koordinálom a kivitelezést, egyedül vagyok nő, és egyedül nézek szembe a sokszor távolságtartó, fölényes vagy olykor indokolatlanul magabiztos urak kritikus csapatával.
Ma már tudom, hogy nem elég jónak és alázatosnak lenni, nem elég szép enteriőröket tervezni.
Úgy kell érvényesülni és produktív életet élni, hogy kialakítok egy üzleti szemléletmódot és egy teljesen új mindsetet, egy teljesen új és folyamatosan változó világhoz. Egy olyan világhoz, ahol gyakran még mindig nem a szaktudásom alapján ítél meg egy közeg, hanem az alapján, hogy “csak” egy nő vagyok, egy betonozás előtti gépészeti ellenőrzésen.
Sokak számára ismert viszonyok ezek. És mi a megoldás?
Számomra a változás. Ismét. Ami valójában fejlődés, tanulás, önismereti kaland, növekedés, melyet egy tapasztalati rendszer alapoz meg. Pillérek, melyeket magamnak kell felállítanom, akárcsak a tervrajzokon.
A megoldás bennem van, ma már tudom. Meg kell tanulni és meg is kell őrizni az alkalmazkodás készségét, hiszen minden változik körülöttünk. Előbb vagy utóbb felnőnek a gyerekek, akik a legfőbb indokot adták a pályamódosításhoz.
A megbízóim felé is igyekszem ezt az értékrendet, ezt a nézetet képviselni. Sokan még mindig azt hiszik, hogy tervezhetünk egy tökéletes ingatlant, ami álomház lesz 30 évig, és nem kell majd hozzányúlni… És olyankor mindig elmondom nekik, hogy ez nem így lesz. 30 év alatt minden megváltozhat, és sok minden meg is fog. Ahhoz az élethelyzethez pedig majd lehet, hogy más környezet, egy másik berendezés, vagy új terek kellenek.
Képzeljük el a 30 évvel ezelőtti életünk egy pillanatra. Tudtuk vagy sejtettük akkor, hogy ma milyen lakásra vagy konyhabútorra lesz szükségünk?
Nem lehet minden változásra előre felkészülni. Nem tudhatjuk, hogy mire lesz szükségünk. Azonban, ha őrizzük a formálódásunk lehetőségét, az alkalmazkodás készségét, akkor tudni fogjuk a következő lépést. És ha körültekintőek vagyunk, lesz bátorságunk váltani, ha arra lesz szükség.
Én örülök, hogy megtettem. Megtaláltam az életem szakmai tengelyét.
Számos elismerést és díjat tudhatok már magaménak. Tanítok, workshop sorozatot alapítottam. Családi otthonokat, irodákat, balettiskolát, bemutatótermeket, elnöki rezidenciát, apartmanházakat és magánklinikát is terveztem. Munkáimat magazinban is viszontláthatják az érdeklődők.
Az igazi elismerés azonban a mai napig a megbízóim öröme, amit akkor látok rajtuk, ha belépnek az új otthonukba.
A munkám sikere az a momentum, amikor a megbízó úgy lép be az otthonába, hogy érzi, minden sarok és minden centiméter olyan, amilyenre vágyott – miközben az ingatlanból kihoztam a maximumot úgy, hogy értéket teremtettem és megelégedettséget hagyok az ajtó mögött.
A lakberendezés egy olyan szakma, mely alkalmas arra, hogy a környezetünk formálásán keresztül, életminőségünket javítása. Aki a környezetére igényes, az törődik önmagával és tulajdonképpen szeretteivel is – ez pedig egy szépen komponált enteriőrben szemmel láthatóvá és kézzel foghatóvá válik.
Szóval ha valaki úgy érzi, hogy valami nem úgy van, ahogy szerette volna, érdemes váltani. Én megtettem, még ha néha széllel szemben mentem is.
Hálás vagyok azoknak akik támogattak, és köszönöm azoknak akik nem, mert így még több erőt gyűjtöttem. Az erő pedig bizonyosságot hozott, hogy képes vagyok remek dolgokat elérni, és stabil tartalékokat képezett a későbbi változások kivitelezéséhez.
Fotók: Perneczky Regina
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
