A világítás már rég nem működött a munkásszálló folyosóján, csak egy neon vibrált a sarokban, mintha Isten kacsintott volna le ránk gúnyosan. Adományt vittünk, mert egy család segítséget kért, hogy nincs mit enniük. Az anyuka Rivotril gőzben támasztotta a folyosó korhadt ablakpárkányát, a nagymama pedig épp hangosan nevetett valami obszcén viccen a másik lányával. Köztük a korkülönbség csupán tizennégy év volt.
Törteli Eszter író, coach, önismereti tréner írása.
A levegőben terjengő szagtól egy pillanatra elfogott a rosszullét. A mocskos WC-k mellett elhaladva elfogott az undor.
Miért élnek így vajon? Hiszen ez igényesség nem csak pénz kérdése.
A szobából kilépett egy négyéves forma kislány. Koszos, egykoron fehér pólóban, kezében szakadt macival. Sziluettjéből látszott, hogy fáradt és megviselt. Szeretett volna aludni, de nem tudott a zajban.
– Mit hoztál? – kérdezték tőlem.
– Élelmiszert és ruhát- válaszoltam.
– Tedd oda a sarokba, aztán húzhattok is innen! – jött a legkevésbé sem várt válasz.
A nagymama kérges kezével rögtön széttépte a ruhás szatyrot, és kiabálni kezdett:
– Ez nektek adomány? Ebbű hogyan lesz biznisz? Na veletek is ki vagyok segítve! Különben is ki hívott ide, mi?
– Minket? Igazából senki. Jöttünk magunktól – feleltem nyugodtan.
A nagymama nagyot szívott a töltős cigarettájából, majd széttaposta a parkettán a parázs maradványait.
– Akkor ugyanezzel a lendülettel mehettek is innét!
A négyéves forma kislány látszólag mondani szeretett volna valamit, de nem jött ki hang a torkán. Csak nézte a földön heverő finomságokat, szeme sarkában könny csordult. Úgy szorította a szakadt maciját, mintha az jelentené számára az otthont és a biztonságot – ami talán így is volt.
Az ilyen jeleneteket látva sokszor eszembe jut, amikor még kicsi volt a kisebbik lányom. Egy alkalommal folytonos megfázás miatt csúsztunk pár hetet az egyik kötelező oltás beadásával. A családsegítő hívott, hogy elveszik a gyermeket, ha nem adatom be neki időben az oltást – holott a gyermekorvos pontosan tudta, hogy beteg a kicsi, ezért a csúszás.
Tőlem, a dolgozó, diplomás, tisztességes családanyától elvették volna a lányomat egy ilyenért, de egy ilyen helyre nem jutnak el. Persze ezen már meg sem kell igazán lepődni, tudjuk hogy megy ez.
Körbe néztem a kis szobában. 12 négyzetméteren aludt két komplett generáció, matracokon, rongyok között, takarójuk a jéghideg nyomorúság.
Mégsem éreztem elégedetlenséget köztük, sem azt, hogy bármelyikük is szívesen változtatna az életén. Jó ez így. Ezt látták anyáiktól, és ezt adják tovább a lányaiknak. Mert nem biztos, hogy van választásuk.
Egy tizenkét négyzetmétere szobában, ahol kilencen laknak, a nyugodt tanulásra esély nincs. Ha senki nem mutat példát,
ha mindenhol csak azt látja a gyermek, hogy tizenéves korban vállalj gyereket, nem kell dolgoznod, és úgyis megélsz valahogy, akkor mi motiválná arra, hogy más legyen? És teszem fel a kérdést: akarják ők, hogy más legyen?
De mára elfogytak a kérdések.
Sarkon fordultunk és elindultunk kifelé, a saját életünkbe, kicsit csalódottan, cipelve a látottak mázsás lelki súlyát. Hátunk mögött pedig tovább szőtte szociális pókhálóját a XXI. századi nyomor.
Szakértőnk, Törteli Eszter coach, önismereti tréner, párkapcsolati coach, bántalmazó kapcsolati szakértő könyveit és szolgáltatásait itt találod.
