A reggeli kimutatáson dolgozom éppen, amikor a szemem sarkából meglátom a pirosan villogó chatablakot. Rezzenéstelen arccal káromkodok egy sort magamban. Ki, és mit akar ilyenkor? Még meg sem ittam a (második) kávémat. A céges csoport az, beküldtek egy képet, amin két alak futkározik. Felhívás egy versenyre. Rögtön megbocsátom, hogy elszakítottak a táblázatomtól, és elküldöm a nevezésemet anélkül, hogy végigolvasnám a részleteket –egyrészt túl aprók a betűk, másrészt meg kit érdekel? Ha valamit, akkor a sportversenyeket nekem találták ki.
Lehúzom a maradék kávémat, és önelégült mosollyal hátradőlök. Aztán jobban belegondolok…
Minél több kalóriát elégetni, négy héten keresztül –egyszerűnek hangzik, kivéve, ha valaki pont azért küzd(ött) kőkeményen, hogy még véletlen se legyen mit elégetnie.
Ironikus, hogy éppen a sportfanatizmusom miatt indulok hátrányból. Jut eszembe, párok előnyben. Elmorzsolok néhány könnycseppet, amiért a lepedőakrobatikával, mint fix mozgásformával nem számolhatok, majd utánanézek, tulajdonképpen mennyi is az annyi.
Kicsit megkönnyebbülök, amikor meglátom, hogy állással több kalóriát lehet égetni, mint szexszel.
(Az, hogy portörléssel még annál is többet, nem sarkall takarításra.) Favágás baltával, óránként hétszáz -az rengeteg! Kár, hogy se fa, se balta… Szerencsére az imádott spinning is ott van az élmezőnyben. A heti egyet megduplázom, mellette folytatom a súlyzós edzést, a szabadnapokon meg mehet a „Réka torna”, vagy az ellipszis.
Már a verseny gondolatától is teljesen bezsongok. Igazi boomerhez méltóan nyomtatok egy A/4-es naptárt, és színes tollakkal, meg szövegkiemelővel profi edzéstervet készítek.
Csinálok egy új lejátszási listát is, amihez hozzáadom a kedvenc veretős zenéimet. Nincs az az energiaszelet vagy -ital, ami úgy felpörget, mint a lüktető mélynyomó. (Igaz, illegális gyorsítót még nem próbáltam.) A zenénél jobban egyedül az motiválna, ha valaki látna ruha nélkül, de az utóbbi időben sajnos csak súlyzókkal csinálok vetkőző sorozatokat, úgyhogy marad a techno.
Rendelek egy doboz magnézium tablettát, amitől szupertudatosnak érzem magam, és ezzel befejezettnek tekintem a felkészülést. Már csak azt kell kiderítenem, hogy fogják mérni a teljesítményt.
– Szerinted? –néz rám szánakozva az egyik vetélytársam.
Ettől féltem… Újabb „hátrány faktor”, hogy nem használok ilyen kütyüket. Nem értek hozzájuk, és kicsit sem érdekelnek. Inkább kinyomok háromszor húsz fekvőtámaszt, minthogy végigolvassak egy használati utasítást…
Három, azaz három napot töltök el azzal, hogy szerezzek egy alkalmas eszközt, összekapcsoljam a telefonommal, és –még éppen időben- megtanuljam kezelni. Ez már önmagában akkora teljesítmény részemről, amiért különdíjat érdemelnék.
A következő reggel felcsapom a csuklómra az okosórát, ami négy héten át végigkíséri majd minden szívdobbanásomat. A szó szoros értelmében elválaszthatatlanok leszünk. Munkába menet egy megállóval előbb leszállok a villamosról, liftezés helyett lépcsőzök (ettől mondjuk, nem kell hasra esni, a másodikon van az iroda), ebédidőben kimegyek a városba, hogy gyarapítsam a lépéseim számát.
Munka után rohanok a kedvenc helyemre, ahol a recepción ismerős arcok fogadnak, és szó nélkül nyújtják felém az öltözőszekrényem kulcsát.
A díszpárnákra, meg lábtörlőkre nyomott bölcsességek szerint az otthon ott van, ahol szeretet van, az otthon ott van, ahol te vagy, az otthon ott van, ahol nincs rajtad melltartó. Nem tudom…
A zsúfolt, izzadtságszagú konditeremben legfeljebb az edzőm vár rám (igen, neki fizetek érte), és mindig van rajtam melltartó, mégis, kevés helyen érzem magam olyan jól, és olyan felszabadultan, mint itt. Nem az a napom fénypontja, amikor a testem elernyed a kanapén, hanem, amikor megfeszül a tárcsák alatt.
Akkor vagyok igazán önmagam, akkor érzem, hogy megérkeztem, amikor elhagyom a komfortzónámat.
Átöltözöm, a fejem tetejére kontyozom a hajamat, letörlöm a sminkemet, és befújom magam –elárulom a titkomat- férfi dezodorral. Nem azért, mert imádom az illatát (imádom egyébként), hanem, mert a nőknek szánt, vaníliás meg gránátalmás pacsulik itt vajmi keveset érnek. Feltöltöm a kulacsomat vízzel, és úgy vonulok a terembe, mint Rocky Balboa a ringbe.
Rutinosan állítom be a bringát, felpattanok, és bemelegítésként lazán tekerek egy kicsit.
A kezdés előtti, utolsó percekben, mint egy vérszagot érző ragadozó, alig bírok magammal. Aztán végre elsötétül a terem, és táncolni kezdenek a színes fények. Fokozatosan gyorsul az zene, és vele együtt a pedálfordulat is. Az első tíz-húsz percben még simán visz a lendület, az igazi élvezet csak ezután jön.
Egyre gyakrabban nyúlok a törülközőért, és egyre nagyobbakat kortyolok a vízből. Mohón falom a kilométereket, miközben lihegve énekelek.
Azt képzelem, olyan vagyok, mint Ariana Grande a Side to side videoklipjében; úgy mozgok a ritmusra, mintha nem lenne holnap.
Amikor úgy érzem, ennél többet nem bírok beleadni, stílszerűen megszólal Snoop Dogg Sweat-jének feltuningolt változata. Önkéntelenül elmosolyodok, mert tudom, mi következik. Ez a kedvenc pillanatom.
Az ismerős dallam bekúszik a bőröm alá, sejtszinten születek újjá. Emelek egy kicsit az ellenálláson, kiállok a nyeregből, és eksztatikus állapotban taposom a pedált.
A hatvanadik perchez közeledve lassul az ütem és a pulzus, a diszkófényeket felváltja az unalmas, fehér világítás. Ahogy végigmérem magam a faltól-falig tükörben, beigazolódik a gyanúm: az Ariana Grande énemet valahol hegymenet közben elhagytam, mostanra leginkább úgy nézek ki, mint Risztov Éva a londoni tíz kilométer után. (És legalább olyan büszke is vagyok magamra.)
Lefekvés előtt feltöltöm a teljesítményemet dokumentáló képernyőfotókat. Több mint húszezer lépés, kilencven perc edzés, nyolcszáznyolcvanöt kalória. Hogy a győzelemhez elég lesz –e, nem tudom. A boldogsághoz biztosan.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
