Szia Apa
Először évekkel mama halála előtt mondtam ki előtted ezeket a szavakat. Mániás depresszió. Gimnazista voltam, amikor felfedeztem Vámos Miklós Anya csak egy van című könyvét. A mai napig élénken él bennem az AHA élmény, amit a könyv jelentett. Hogy akkor Nagymama nem hülye, idegbeteg, szerencsétlen, magatehetetlen, kiszámíthatatlan hisztérika, hanem beteg. Nagymama mániás depressziós.
A frissen megvilágosultak lelkesedésével terjesztettem a családon belül a hírt: azonnal olvassa el mindenki a könyvet, értsük meg végre, hogy mi van Nagymamával. Egy unokatesó kivételével süket fülekre találtam.
Téged sem érdekelt a könyv, pedig meg is vettem neked. Nem olvastad el, és mamát továbbra sem értetted meg.
Vitted a kórházba, ha kérte, mentél érte, amikor jobban lett. Beugrottál hozzá gyakran, ha épp főzött, ettél is, ha nem kelt fel, nem főzött, nem mosogatott, nem aludt, nem beszélt, akkor csak noszogattad.
– Anyuka, szedje mán össze magát. Olyan szépen süt a nap odakint, jót tesz majd a friss levegő.
Én innentől kezdve máshogy hallgattam Mama történeteit, és próbáltam magamban összerakni az kirakós darabkáit.
Aztán kilenc évvel később ott álltunk a kórházban, az ötödik emeleti folyosón, és vártuk, hogy a nővér összeszedje mama hátrahagyott holmijait. Ütött-kopott szürke bőrönd, fehérnemű, virágos hálóing, papucs és egy aranylánc, Szűz Máriás medállal. Ennyi maradt belőle.
Álltunk a nyitott ablak előtt, nem volt rajta rács; és néztük a késő tavaszi szélben meg-meglebbenő csipkefüggönyt. És akkor elmondtad azt is, hogy ez már nem az első próbálkozása volt, de akkor gyógyszerekkel, és időben megtalálták és levél is volt. Vártam, hogy megmutasd a levelet, de a temetés után már soha nem beszéltünk erről.
Nem kérdeztem tőled, hogy vagy, hogy birkózol meg ezzel. Te sem kérdeztél engem.
Miután meghalt, évekig volt olyan érzésem, hogy mögöttem áll, és vállamra helyezi apró kis madárkezét. Álmomban gyakran megjelent a hálóinges alak, ahogyan áll egy ablakban, varkocsba fonott haja a derekáig ér, a műcsipke függönyt lebegteti a tavaszi szél.
Mama haláláról szinte soha nem beszéltünk, tabuként kezeltük, nem voltak rá szavaink. Nagymamák nem lesznek öngyilkosok.
Csak sok év elteltével, amikor te épp a saját csodával határos gyógyulásodat ünnepelted, akkor állt bennem össze a kép. Akkor azt mondtad,
Anyám halála után 2004 tavaszán nagy, mély álomba merültem, s „mint Jónás a halban leszálltam a kínoknak eleven sötét és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra”… sötét, mély álmom tizenhárom évig tartott, de most felébredtem, és itt állok előttetek, mert isten akaratával meggyógyultam.
Csak akkor értettem meg, hogy a te betegséged a mama halála után vált egyre súlyosabbá, de erről a tizenhárom éves álmod ideje alatt szinte soha nem beszéltünk.
Azt sem meséltem el neked soha, hogy a húgommal, Lottival menyire megijedtünk, amikor rádöbbentünk, hogy a mi fejünk felett is lóghat a betegség Damoklész kardja.
Egy meleg nyári reggelen várakoztam a már jól ismert pszichiátriai osztályon. De most nem miattad vagy mama miatt, hanem saját jogon voltam ott.
A rövid nyári ruhában a combom rátapadt a fehér műanyag székre, az ablak előtt ültem. Fejemet a vasrácsnak támasztva vártam, hogy sorra kerüljek. A főorvos úr roppant elfoglalt, mondta az asszisztens nő, de várjon türelemmel.
A nagymama is ült talán ebben a székben a főorvos urat várva, hogy átadja neki a borítékot, és megbeszélje vele a gyógyszerek adagolását.
A nagymama tudta, hogy a pszichiátrián minden ablakon rács van. A nagymama nem véletlenül ragaszkodott a belgyógyászati kivizsgáláshoz. Az ötödiken nincsenek rácsos ablakok. A belgyógyászaton szabadon járkálhatnak a betegek. A nagymama mindezt nagyon jól tudta, a nagymama mindezt megtervezte.
Hirtelen élességgel vágott bele a levegőbe az asszisztensnő hangja, ahogy a nevemen szólított, hogy jöjjek gyorsan, mert a főorvosnak mindjárt mennie kell, de még egy pár szót tudok vele váltani. Felkészületlenül álltam az orvos rendelőjében, és nem tudtam mit is mondjak, kérdezzek, hol kezdjem.
– Kezét csókolom, foglaljon helyet. Miben segíthetek?
– Jó napot doktor úr, a nagymamám miatt jöttem, aki nem olyan régen itt a kórházban…
– Igen, sajnálatos eset, őszinte részvétem. De sajnos, ez a betegség velejárója. Úgymond benne van a pakliban.
– Igen. Nem is ezzel kapcsolatban lenne kérdésem. Inkább az, hogy az apám. Szerintem ő is. De nem tudok vele erről beszélni… És közben …
– Az édesapja volt már nálam többször valóban, és megállapíthatók nála mind az erős depressziós tünetek, mind a mániás szakaszok. Mindez a túlzott alkohol fogyasztással együtt természetesen nem egy szerencsés kombináció. De édesapjának is felírtam a megfelelő gyógyszereket…
– Igen, de engem az érdekelne tulajdonképpen a leginkább, hogy akkor ezek után én és a húgom mire számíthatunk? Olvastam valahol, hogy a depresszióra való hajlam örökölhető, hogy ez lehet genetikus. És akkor a mi családunkban ugye már ez két generáció… És akkor…? Velünk megy tovább?!
Az orvos erre már szinte a kabátját véve, és fél lábbal az ajtó felé fordulva megkérdezte: hány évesek is maguk?
– Én huszonhat a húgom meg huszonnégy.
– Aggodalomra igazán nincs ok. Ha eddig egyikük életében sem jelentkezett depressziós epizód, viszonylag kicsi a valószínűsége annak, hogy ezután fog. Az első epizód ugyanis általában már a pubertást követően jelentkezik, bár erős hormonális változások, úgy, mint terhesség vagy perimenopauza is előidézhet egy későbbi depressziós epizódot.
De azt hozzá kell tenni mindenképpen, hogy a genetikai háttéren kívül az életkörülmények is nagyban befolyásolják a depressziós megbetegedések kialakulását. Amennyiben az önök életkörülményei kiegyensúlyozottak, abban az esetben egy depressziós megbetegedés kialakulása kevésbé várható. Remélem tudtam ezzel segíteni, ne haragudjon, most mennem kell. Minden jót kívánok, és még egyszer részvétem.
Hát akkor ennyi. Mi biztonságban vagyunk. Vagy legalábbis az első terhességig tán biztosan. Vagy talán utána is, egészen a menopauzáig, vagy akár egészen utána is életünk végégig. Ha kiegyensúlyozzuk az életkörülményeinket.
A napokban elolvastam a Semmelweis Egyetem „A bipoláris zavar kezelésében alkalmazható klinikai pszichológiai intervenciók irányelvei” című dokumentumát, és több pontja ledöbbentett, ennyi év után is.
Különösen a harmadik pont. A bipoláris zavarral élő páciensek hozzátartozóinak a támogatása. „Szintén fontos a bipoláris zavarral élők családtagjainak támogatása, hiszen a betegség jellegéből kifolyólag a fokozott kiszámíthatatlanság, az egyensúly hiánya, hirtelen fellépő állapotrosszabbodás, valamint a stigmatizáció nagymértékben megnehezíti a család mindennapjait.”
Talán azért nem kaptunk ilyen jellegű támogatást, mert már nem számítottunk akkor családnak? Jól emlékszem arra a néhány telefonhívásra, amiket a kezelőorvosaiddal folytattam. Hasonló forgatókönyv szerint zajlott szinte minden ilyen beszélgetés.
Sokadik próbálkozás után valaki végre felvette a pszichiátriai osztály telefonját, majd ez a valaki vonalvégre kerítette a doktornőt, aki hangvételével egyértelműen sugallta, nincs időm itt telefonálgatni, milyen vészhelyzet áll fenn?
– Apám üres tekintettel bámul maga elé, egész nap iszik, nem alszik, ha időnként feláll vagy járni próbál, hatalmas, magatehetetlen farönkként vágódik el a padlón. Félelmetes.
– Apámat a kocsma előtt találta meg valaki öntudatlan állapotban.
– Apám a saját szarában fekszik, ki tudja, mióta.
– Hozza be minél hamarabb, holnap reggel fel tudjuk venni, szabad, igen, a magánszoba, jöjjenek, amint tudnak.
Abban nem segített soha senki, hogy mégis hogyan vonszoljunk be egy partra vetett bálna méretű és aktivitású embert az autóba?! Hogyan győzzük meg arról, hogy mennie kell, hogyan vakarjuk ki több nap és hét hányadékából és ürülékéből. És amikor végre „bevittünk” akkor sem volt tájékoztatás”, sem a bipoláris zavar diagnóziásról, vagy annak kezeléséről.
Sem a hozzátartozók támogatásainak formáiról, sem a krízis során igénybe vehető segítségről, és legfőképpen nem a lehetséges pozitív kimenetelekről és a felépülésről. Talán túl késő volt már akkor. Talán már mindegy volt?
Szűk egy évvel a halálod előtt írtam egy emailt a barátaidnak. Akkor éppen egy súlyos mániás szakaszban voltál, amiről szinte senki nem tudott semmit, hiszen te váltul azt hirdetted, hogy isten segítségével meggyógyultál.
Kezelőorvosodnak részletesen leírtam állapotodat: tekintetedben félelmetes fény villog, miközben azt hirdeted, csoda történt, hogy a kertben medence építésbe kezdtél, előadóestet szervezel, amire meghívtad a miniszterelnökurat is, hogy csillagászati összegeket adtál ki egy arab bandának felbecsülhetetlen értékű festmények és egyéb műtárgyak fejében, hogy egy sztriptíz bárban összeszedtél egy nőt, akivel most a Gundelbe meg a New York kávéházba jársz felvágni…
Az orvos hangjában aggodalommal azt mondta, azonnal vigyünk be a kórházba, mert sürgősen kezelésre szorulsz, hiszen állapotod ön-és közveszélyesnek tekinthető. Csak azzal kapcsolatban nem tudott mit mondani, hogyan vegyünk rá a kórházi kezelésre, amikor épp szentül meg vagy győződve csodálatos feltámadásodról.
Az emailben összefoglaltam mindent, amit állapotodról tudtam. Sőt, kértem a legközelebbi barátaidat, hogy figyeljenek rád, mert nagyon veszélyes állapotban vagy.
Az emailre egyedül Misu válaszolt, aki annyival kommentálta a részletes referenciákkal ellátott leírást, hogy nem tartja szerencsésnek ezt a nyílt levelet, vélt vagy valós betegségednek nagy dobra verését, mert az emberek majd beszélnek, a kisváros, tudod… Az nem derült ki végül soha, hogy az „emberek” tényleg „beszéltek” volna, Misu költői módon az „Imre hattyúdalaként” kezdett beszélni erről a végső mániás szakaszodról.
Tizenegy hónappal később egy verőfényes szeptemberi reggelen ugyanezekkel az barátaiddal együtt álltunk a ravatalod előtt.
Ma már természetesen és stigma mentesen használom ezt a szót. Apám is és nagyanyám is bipoláris zavarral küzdött – mesélem barátoknak, gyerekeimnek, kollégáimnak. Minél többet tudok meg a betegségetekről, annál több bennem a „mi lett volna, ha…?”
Mi lett volna, ha mindent, amit ma tudok, tudtam volna már húsz évvel ezelőtt is? Mi lett volna, ha sikerül megértetnem veled, hogy a megfelelő gyógyszeres kezelés és a rendszeres terápia együttesével jó eredményeket lehet elérni hosszú távon. Mi lett volna, ha van együttműködés az orvos és köztünk.
Mi lett volna, ha az ötödiken is rácsosak az ablakok.
Konkoly Éva szerzőnk is az Állítsátok meg Terézanyut és a nemrég megjelent Kovácsné kivan c. bestseller írójának, Rácz Zsuzsának írói kurzusát végezte, ahol mindenki megtalálhatja a maga hangját és elmondhatja a saját történetét, ahogy tette ezt Éva is. #ajánló
nyitókép: Freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
