Nem is tudom, miért gondoltam, hogy a mosdókagylóban hajat mosni jó ötlet. A víz éppen olyan hangosan csobog, mintha a kád fölé hajoltam volna. Ráadásul a hajszárítóra így is, úgyis felébrednek… Rácsavarom a törülközőt a hajamra, és benyitok a tesómhoz, aki félálomban fekszik. Annyit mondok, bulizni megyek egy barátnőmmel, nem alszom itthon. Rossz érzés hazudni, de valamit muszáj volt kitalálnom, frászt kapna, ha reggelre eltűnnék. Az igazat nem merem neki bevallani -hajnali kettő van, tiszta hülyének nézne.
Felülök az éjszakaira, mázli, hogy a házunk előtt áll meg. Útközben az üzeneteimet olvasgatom, még mindig nehezen hiszem el, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. Tényleg írt. Leszállok az Astorián, kicsit sokáig tart, mire megtalálom a taxit, de legalább ő is várakozik, és talán izgul is egy kicsit. Az anyósülésről int, beszállok hátra, és elindulunk.
– Nem baj, ha most máshová megyünk? – kérdezi, de nem néz hátra, csak a hangját hallom.
– Ja, nem – felelem szinte érdektelenül, miközben a szívem majd’ átszakítja a mellkasomat, olyan hevesen kalimpál.
Három hónapja nem láttuk egymást, és most itt ülünk egy taxiban, az éjszaka közepén. A rádióból borzalmas diszkózene szól, amit időnként megszakít az adó-vevő recsegése és a diszpécser hangja. Egyenletesen haladunk a ritkás forgalomban, majd hirtelen kileng az autó, és megállunk. Defekt.
A sofőr sűrű elnézések közepette segítségért telefonál – egy fiatal párt kellene elvinnie valahova, mondja. Egy fiatal párt. Kínomban elnevetem magam. Ha tudná, hogy voltunk mi már minden, csak pár nem…
Néhány perc várakozás után átülünk egy másik autóba. Már majdnem elhagyjuk a várost, amikor a taxis kiteszi az irányjelzőt, lehúzódik jobbra, és megáll egy épület előtt, aminek az oldalán „Motel” felirat villog. Mintha eddig nem lett volna elég abszurd ez az egész. A recepciós unott arckifejezéssel és enyhe szláv akcentussal üdvözöl minket.
A fiú, aki nem a párom, megkérdezi, van -e szabad szoba. Mit csinálunk, ha nincs? Átnyújtanak neki egy kulcsot, ő lerak a pultra egy tízezreset, és eltűnünk. Becsukom magam mögött a gyéren megvilágított, puritán szoba ajtaját, és neki szegezem a kérdést, amit már rég fel kellett volna tennem.
– Miért vagyunk itt?
– Nem tudom – mondja, de még mindig nem néz a szemembe.
Néhány másodperccel később – ezúttal nem kíváncsian, hanem nyomatékosan – újra megkérdezem.
– Miért vagyunk itt?
– Veled akartam lenni. Jó? Ez elég?
Nem tudom eldönteni, hogy én bosszantottam fel, vagy magára haragszik, amiért ilyen gyenge és gyáva. Mindegy, nem faggatom tovább.
Némán vetkőzünk az ágy két oldalán, mintha idegenek lennénk. Egyszerre csalódás és megkönnyebbülés, hogy nem ő hámozza le rólam a ruháimat, ahogyan eddig minden alkalommal tette.
Így legalább van esélyem ellenállni neki. Befekszünk az ágyba, és elkezdünk beszélgetni mindenféle jelentéktelen dologról, hogy oldjuk a feszültséget. Próbálok lazának tűnni, de közben végig a nagy bejelentésre várok. Két sztori között kicsúszik a száján, mennyi elintéznivalója van, mielőtt elindul Hollandiába. A következő fél évet ott tölti. Tessék, megkaptam a nagy bejelentést.
– Azt hittem, tudod – teszi hozzá.
Szívem szerint üvöltve kérdezném meg harmadszor is, hogy tulajdonképpen mit is keresünk mi itt, de ehelyett csak annyit préselek ki magamból, hogy nem, nem tudtam. Mondjuk, az eddigi sorminta alapján igazán kitalálhattam volna.
Nem beszélünk többet a jövőről, nem vagyok hajlandó tudomást venni a valóságról. Csak az számít, hogy itt vagyunk; hogy velem akart lenni, hogy engem hozott ide.
Elmesélem neki, hogy néhány héttel korábban, a Gozsdu udvarban láttam egy táblát „Mielőtt meghalok…”címmel.
– Bárki írhatott rá bármit. Én azt írtam, hogy – várj, inkább megmutatom. Remélem, megtalálom, lefényképeztem – előkeresem a képet a telefonomban, és felé fordítom. Érzem, ahogy az arcomat melegség járja át, és fülig elpirulok. Elmosolyodik, közelebb húzódik hozzám, és átkarolja a derekamat.
A pénteki dugóban araszolva az útmenti épületeket pásztázom. Közel tíz év telt el, mégis, a mai napig eszembe jut, valahányszor ráhajtok az M5 bevezetőre – vagy kivezetőre, sosem tudom megjegyezni, melyik irányt hogy hívják. Az útvonalterv szerint százötvennégy kilométerre vagyok a céltól – ez pont ezerrel kevesebb, mint amennyit érte tettem meg.
Egyre erősebben nyomom a gázt, sorban tűnnek el az autók a visszapillantóban. A gondolataimat bezzeg nem tudom ilyen könnyen magam mögött hagyni…
Istenem, a fél életemet – felet? Az egészet! – odaadtam volna azért, hogy a barátnője legyek. Mérhetetlenül utáltam, és irigyeltem azokat a lányokat, akiknek ez sikerült – könnyen lehet, hogy ők engem nem kevésbé. Ez azért vicces egy kicsit, ha jobban belegondolok. Én rájuk voltam féltékeny, ők pedig rám. Mind csak egy darabot kaptunk, hiába akartuk az egész csomagot.
Nem is értem, miért nem ezt véstem a táblára. Nem gondolkodtam, az ösztöneim vezették a krétát. Talán mégis volt valami, amire a kapcsolatnál és a barátnő címkénél is jobban vágytam. Valami, ami nem attól lesz valóságos, hogy hivatalos.
A navigáció terelésre figyelmeztet. Megerősítem. Lassítok, és azon tűnődőm, ma másként csinálnám – e. Néha szeretném azt hinni, hogy tanultam a hibáimból, és egyre okosabb vagyok, máskor meg úgy gondolom, hogy ezekért, az ép ésszel felfoghatatlan, és megmagyarázhatatlan pillanatokért érdemes élni.
Nem tudom, ma hogy csinálnám. Egy biztos: a táblára ugyanazt írnám.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
