Marcsi nem akart többé a hivatásának élni. Istent szolgálni továbbra is tervezte, de más úton. Miközben úgy érezte, kiégett és ez tanácstalanná tette, sose volt boldogabb párkapcsolati téren, mint most. A szerelem már csak ilyen, kár, hogy pont a munka nem megy.
Nem tudta, mi lelte, de nem volt befolyása a történtekre. Ha akarta, ha nem, a hosszú egyedüllét után érdekes változásokat vett észre magán újabban, hogy párban volt valakivel.
45 éves korban máshogy idomul az ember. Azt hitte. De minden olyan volt, mintha kamasz lett volna.
Amit biztosan tudott, hogy elemi szerelem volt. Nem vették észre terebélyes alkatán, de tíz kilót fogyott, mióta megismerte Andrást. Sosem volt túlzott figyelem tárgya nőként. Az alacsony termetére húzott fekete ruhák, melyeket munkájából kifolyólag állandóan viselt, rejtették alakját. Akár száz kiló volt, akár kilencven, környezete ugyanolyannak látta.
Ő volt a mosolygós, csengő hangú, végtelen szelídséggel megáldott jó hallgatóság. Mindenkinek Marcsi.
A nevetése különösen szépen csengett, de pont azt nem igazán gyakorolta, csak magában. A munkája megkerülhetetlenné tette a környéken, hiszen a szolgáltatására a legtöbb családban előbb-utóbb akadt igény. És ő eddig csak annak élt, hétvégén, éjjel-nappal, télen-nyáron. Még a közösségi oldalán is volt állandó hashtagje, ahová a képeket töltötte fel a szertartásokról: szeretemamunkámat.
Korábban élt-halt a hivatásáért. De az igazság az, hogy már nem szerette.
Arra jutott, mindez azért lehetett, mert a szerelem és a halál nem járnak párban. Újra volt valaki az életében, akit csodált, akit akkor is maga körül érzett, ha éppen távol volt. András nagyon is élt. De Marcsi a halottakat már nem látta úgy, mint korábban. És ez megnehezítette a hozzátartozókkal a kapcsolódást, az eltávozott személlyel való azonosulást vagy legalább a lelkére hangolódást, ami kellett ehhez a szakmához. A halottbúcsúztatáshoz.
Egyre többször különbözött össze a hozzátartozókkal, ami korábban nem fordult elő.
Azt vetették a szemére, hogy nem találta el a halott jellemzését, az nem olyan volt élőben, ahogy Marcsi lefestette. Vagy felrótták neki, hogy a halott személyiségéhez nem illett a választott zenei aláfestés. Marcsi tehetetlenül állt a felvetések előtt. Volt egy nő, aki tényleg mindenbe belekötött. Az egyedülálló, öreg nagybátyját temette el, akinek ő volt az egyetlen hozzátartozója. Háromszor dobta vissza a gyászbeszédet. Jancsi bácsi nem ilyen volt!
Marcsi tehát gondban volt. Hogyan tudna jó jellemzést adni, ha többé nem látja a halottakat szembejönni az utcán?
Ha nem suttognak a fülébe? Nemrégiben még kirakatüvegekben látta őket a háta mögé osonni, mára meg mindez nincs többé. Korábban bele sem gondolt: amikor azt mondta a hozzátartozóknak, érzi, hogy a halott nem akar elmenni, az nem üres fordulat volt.
És amire szintén felfigyelt: álmában sem jelentek meg a holtak. Ami azt illeti, nem is álmodott, amióta Andrással találkozott!
Minden este elaludt a falióra ketyegésére – mely családi örökség volt – és reggelig álom nélkül húzta a lóbőrt. Nem kísértette meg senki, a szó jó értelmében. Viszont nem tudta többé azt mondani az ittmaradottaknak, hogy álmában látta a halottat. Mert nem látta. És hát rájött, hogy nem is volt zavaró a hiányuk.
András javította meg az órát, így a jó alvás is neki volt köszönhető. Sok mindent rendbehozott, kérdés nélkül, egyszerűen, mert látta, hogy elkel a férfikéz a háznál.
Megcsinálta a mosógépet, hogy rendesen leeressze a vizet, beállította a lógó ajtók zsanérjait, megolajozta, ami nyikorgott, meghúzta, ami kilazult. Egyszerű dolgok, amire Marcsi, aki olyan jól boldogult a szellemvilágban, képtelen volt.
A falióra a nagyanyja halála óta nem járt. Vagyis negyven éve. Igazán nem kellett volna, mondta Andrásnak Marcsi, és valóban úgy érezte egy idő után, hogy igazán nem kellett volna megjavítani.
Egyszer, amikor elutaztak Hajdúszoboszlóra, és az idegen helyen nem ketyegett az óra a hálószobában, egy alkalommal álmodott a gyerekkoráról. Felbukkant az emlékezet rég kiszáradt tavának szikes-sós medréből, mint régen élt hal csontja, egy szilánk. Amikor a nagymama meghalt, ő még gyerek volt. Aznap hajnalban anyjáék a hosszú házban kinyitották az ablakokat, letakarták a tükröket és megállították az órákat.
Hogy a nagymama lelke el tudjon távozni. Nehogy itt maradjon.
Amikor sok év múlva eladták a házat, a tükör összetört és utána sose lett jó a foncsorozása, olyan volt benne minden, mint egy elvarázsolt kastélyban. Inkább levitték az anyjával a pincébe az órával együtt, amit nem sikerült újraindítani. Most, hogy Andrásnak ez utóbbi végre sikerült, Marcsi azon gondolkozott, hogy felhozza a tükröt a pincéből.
A férfi majd talál valami megoldást arra is.
Tóth-Zsiga Borbála új regénye, a Macskakaparás már kapható 15% kedvezménnyel. A könyvet itt tudod megrendelni.
Kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
