A hold halványan világította meg a rakétatalálattól feketéllő udvart, amelyen az összedőlt ház maradványai vézna csontokként meredeztek. Egy épen maradt kutyaól előtt rövid láncra kötött sovány eb szűkölte rémületét az éjszakába. Talán a két mozdulatlan alaktól szeretett volna segítséget kérni, akiket az udvar közepén látott, csakhogy azok ügyet sem vetettek rá.
Greta May írása.
Egy férfi és egy nő volt. A férfi alig egy órája társaival együtt megszálló katonaként lépte át a kaput, hogy a parancs értelmében likvidálja az életben maradt lakókat. A nő – középkorú asszony – házának pincéjébe rejtőzött néhány szomszédja társaságában. A katonák bejárták a portát, legyilkolandó túlélők után kutatva, és talán rájuk is leltek volna, ám egy eltévedt rakéta közbeszólt.
Becsapódott a ház udvarára, s a robbanástól mindenki meghalt – kivéve ők ketten…
A fiatal katonára ráomlott a fészer, mellkasáig betemette, csupán két oldalt kilógó karja, nyaka és feje maradtak szabadon. Az asszony halott szomszédjai mellett ébredt a pincében, a szerencsétleneket összenyomták a romok, s ő kábán a felszínre kapaszkodva nem látott mást a fekete udvaron, csak azt az ördögöt. Azt az egyenruhás pokolfiát, egyet az ellenség közül, aki meg akarta ölni őket…
A katona felnyögött. Életben van, tehát veszélyt jelent – szólt az asszony fejében a kegyetlen ítélet.
Mégsem csak ezért, nemcsak a túlélés parancsa miatt futott a kőért. Túl régóta tartott a háború, és mostanra már lehántott a lelkéről mindent, ami valaha igazi önmagává tette. Agya másként rendszerezett, mint korábban.
Már nem embereket észlelt maga körül, csupán kétféle lényt: sorstársat, akit menteni, és ellenséget, akit irtani kell…
A katona szintúgy. Fiatal volt, éppcsak kinőtt a kamaszkor álmokkal és hormonokkal teli éveiből, ám a háború fél év alatt tönkretette, megváltoztatta. Tudata legmélyén néha ugyan felsejlett még a békebeli múlt, a középiskolás évek, az első szerelem, a továbbtanulási tervek… ám mindez egyre szürreálisabban.
Mára csak a hajszoltság maradt, a bűz, a vér, a hullák, és a parancs. A PARANCS.
Nem ő akarta ezt a valóságot. Nem volt választása, besorozták. Az asszony szintúgy nem választhatott – megtámadták, védekezni kellett. Mindketten tették, amit tudtak. Bele sem gondolva, hogy láthatatlan dróton rángatja őket egy sokkal nagyobb hatalom, s a háború lassan megöli bennük az emlékeket, a megértést, a mérlegelést, az empátiát, s egyet hagy csak:
az ösztönt, hogy túléljenek. Bárhogyan.
A katona felhördült a feléje futó asszony láttán, aki kezében hatalmas követ tartott. Tudta, mit akar a nő a kővel, hát borzalmas erőfeszítéssel, kínjában szűkölve nyújtotta kezét egy közelben fekvő halott bajtársa fegyveréért. Miután elérte, s rászegezte a fegyver csövét a nőre, épp abban a pillanatban, amikor az már az ő feje fölé tartotta az óriási követ.
Patthelyzet állt elő, mozdulatlanságuk szinte a levegőbe fagyott.
Ha az asszony elejti a követ, szétzúzza a katona fejét, aki azonban a fájdalomtól vagy a haldoklás idegrángásában élete kihunyta előtt még elsütheti a nőre irányított fegyvert. Ám a katona is hiába lő – meghal ugyan a nő, de akkor kiesik a kezéből a kő, s a katona feje miszlikbe törik. Rókafogta csuka. Csukafogta róka. Nem tudták, mit tegyenek, hát nem mozdultak, s egyre gyötrelmesebben teltek a percek.
A kutya vonyított, a nő keze reszketett a kő súlya alatt, a katona vérzett.
Kínjukban fenyegetően ordításba fogtak, ki-ki a maga nyelvén szórta átkát, pokolba, halálba, kínok közé kívánva a másikat. Ám a hangerő túl sok erőt kívánt, egy idő után kifogyott belőlük a szusz.
A fiatal katona sírta el magát először, nyüszögve, mint egy állat.
Majd az asszony tehetetlen könnyei csordultak ki, mert úgy érezte, nem bírja már: ólomként húzza karjait a mereven előre tartott súly, amellyel halálra szeretné zúzni a másikat.
De ha leengedi a követ, a katona nyilván azonnal lő… Ha a katona elfordítja a fegyvert, a nő nyilván azonnal rázuhantja a követ…
Mindkettő másban reménykedett. Az asszony abban, hogy a baka idővel eszméletét veszti sérüléseitől, s akkor megszabadul. A katona, hogy a nő belátja: ha a keze végleg elgyengül és lezuhan a kő, mindketten meghalnak. Fel kell adnia, akkor még bízhat az ő kíméletében! – mantrázta magában a fiú egyre kábultabban. Egyikük sem mert engedni, lassan mégis úgy tűnt, az asszony lesz a győztes. A fiú tekintete alélttá ködösült.
Már suttogott fura, érthetetlen nyelvén – a nő eleinte azt hitte, könyörög -, majd földöntúli boldogsággal bámult az asszony arcába, s mosolyogós önkívületben egyszer csak azt mondta: „Mamme. Mamme…!” Anya!
„Anya…” És akkor a nőben az átélt borzalmakon át is feltört, végigsöpört asszonyi volta. Ha a 15 éves fia idősebb lenne… Ha nem sikerült volna kimenekíteni az országból, ha besorozták volna… Talán most ő is ott haldokolna egy ismeretlen portán, s az anyját hívná, mint ez a szerencsétlen!
Hiszen ez is félig gyerek, a huszadik évét se tölthette be!
„Mamme…”, nyöszörögte a katona, s a nő keze reszketett, majd kis híján meglendült, mert tudta, hogy most, MOST kellene elengedni a követ – a másik pedig észhez tért a mozdulattól. Riadtan felüvöltött, előrébb bökött fegyverével, sokáig így meredtek egymásra.
Majd egyszer csak, valami döbbenetes, váratlan józanságnak köszönhetően megmaradt, tudatuk mélyére süllyedt emberségük életre kelt. Hirtelen úgy látták egymást, mint békeidőben, mintha az utcán találkoztak volna egy könnyű nyári délután.
Az asszony egy fiút látott, aki jókedvűen az egyetemre siet, és óra után randevúzni megy – a fiú egy asszonyt, aki ölelő karral várja haza a szeretteit, a főznivalón gondolkodik, s a kirakatokban talán még csinos ruhákat nézeget.
Most a háború tűnt szürreálisnak. Most végre úgy látták egymást, mint ember az embert.
S akkor és ott, ebben a két lélekben váratlanul véget ért, megszűnt a háború. A nő két rövid szót ejtett ki lágyan, a másik bólintott. Közös nyelv nélkül is értették:
vége a rókafogta csuka és csukafogta róka helyzetnek. Nem fenyegetik többé egymást, elég bajuk van így is. Elég szörnyű a világ anélkül is, hogy ők ketten egymás életére törjenek…
Az asszony nagy levegőt vett, készült, hogy fájdalmasan feszülő karját leengedje. Hogy letegye a követ, leszedje a fiúról a romokat, és talán együtt próbáljanak túlélni, menekülni valahová, ha még lehet. Ám ekkor váratlan lövés dördült bele az éjszakába. Egy közelből érkező szakasz egyik tizedese lőtt. A távolból csak egy magányos civil hátát látta az udvarban – az asszonyét -, aki mereven előre tartott karokkal álldogál, hát lepuffantotta, ahogy bárkit lepuffantott volna.
Ez volt a parancs: járják be a falut, s öljék meg, aki a támadást túlélte…
A gólyó találta nő kezéből kizuhant a kő, egyenesen a lábánál fekvő, sebesült katona fejére. Azonnal meghaltak mindketten. Holttestük mozdulatlanul hevert a holdfénytől megvilágított udvaron, a távolból célzó tizedes oda sem ment, tovább vonult a szakasszal.
A láncra vert kutya soványan, reménytelenül nézte a holttesteket, majd újra vonyításba kezdett. Többé már nem bízhatott semmiben, mégsem hagyta abba – mintha egy utolsó gyászénekkel akarná elsiratni az emberi ostobaságot és a háborút.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
