A főszerkesztőm több nappal ezelőtt megkért, írjam le néhány szóban, milyen a nyár gyerekkel. Persze, mondtam. Meglesz. Aztán elmaradt. És igazából ez a nyár fő motívuma nálunk – meg akarom csinálni, de valahogy semmire sincs idő. Megkérdeztem a többi anyát, ők hogyan élik túl ezt a röpke 9 hetet? Mert ennyi szabi a világon nincs. Elmondtátok.
Azt hiszem, az a kép mindenkinek ismerős, ahogy szeptemberben az anya és az apa a lépcső tetején pezsgővel ünnepli a gyerekek első tanítási napját. Bár én pezsgőt nem bontok, hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal ünneplem az iskolakezdést. Sőt, előtte már egy héttel vágom a centiket, mint egykor a katonaságnál a kiskatonák az eltávig.
És tulajdonképpen ugyanazt ünneplem – az időt, amit megkapok.
Nagyon szeretem a gyerekeimet, és hiszem, hogy ezzel a többi szülő is így van, de a szünetek idejére az idő – leginkább az, amit önmagamra szánok – teljesen megszűnik. És a többivel is igencsak zsonglőrködni kell.
Mert attól, hogy otthon van a gyerek, az én életem nem áll meg.
Ugyanúgy vár a munka, a háztartás, a mindennapi teendők, csak mindezt nehezítve kell megoldani.
Én személy szerint az éjszakáimat áldozom be, és az alvásidőből lopom le a munkaórákat – megtehetem, itthonról dolgozom -, így a nap nagy részében tudok foglalkozni a gyerekekkel, ám még így is előfordul, hogy a kicsi duzzogva követ, és jelzi, hogy csináljunk valamit, mert unatkozik.
Rendszeresen hagyom is unatkozni. Egyrészt, mert egyszerűen nincs időm minden pillanatban ugrani, másrészt, mert tudom, az unalom igenis kell egy gyereknek – segít a kreativitás és az önállóság fejlődésében.
Minden ügyeskedésem, energiám, az alvásidőm is bevetem, hogy a nyár ne csak a mobilról, hanem a közös kalandokról is szóljon, mennek egy kicsit a mamához és egy kicsit táborba is a gyerekek.
Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, nem várom a szeptembert.
Nagymamák, tábor, szabi: így csináljátok ti!
,,Nagyon tudatosan készülök a nyárra. Amennyi szabadságot tudtam, megtartottam, és a nagyszülők is besegítenek. Ennek ellenére tartok a nyártól. Bár annak nagyon örülök, hogy reggel kicsit tovább alhatunk, és nem kapkodással indul a napunk.”
,, Az oviban július végéig volt ügyelet, így az én kisfiam összevont csoportba ment. Augusztus utolsó hetében pedig megint. A maradék három hétben szabadság és a mami a megoldásom. De azt elképzelni sem tudom, mi lesz, ha iskolába kerül. Ott jóval több időt kell majd megoldani.”
,,Hogy készülök a nyárra? Rengeteg xanaxszal. Na jó, viccelek. Vagy mégsem?”
,,Tábor, tábor, tábor. Irgalmatlan összeget fizetek ki értük, de nem tudom máshogy megoldani. Nincsenek nagyszülők, munkába menni kell. Így év közben tudatosan gyűjtök a táborokra. Két hét a szabadság, akkor leszünk együtt.”
Nyári szünet egyedülálló anyaként
Főszerkesztőnk, Békéssy Olgi élete egyik legnehezebb nyarát tolja éppen. Mert van, amikor minden összejön, és azt kell megoldani. Bárhogyan.
– Ez az első nyaram egyedülálló anyaként. Szerencsémre, a nagyobbik fiam lassan 15 lesz, önjáró kamasz, aki ennek fényében nagy ívben khm… hagyja figyelmen kívül, hogy mit kér az anyja.
A kicsi most lett 11, ő még sokat velem van, és elvárja, hogy – mint egy táncrendben – megszervezzem a barátokat, miközben dolgozom, lakást újítok fel, a vállalkozásomat húzom újra. Persze. Mindent IS. Vagy mégsem?
Életem legnehezebb nyara az idei. Nem is annyira fizikálisan, hiszen két óvodás gyermek mellől dolgozni sokkal nehezebb volt nyáron. Mert sok vállalkozó ilyenkor tervez, szervezi az őszi eseményeit, együttműködéseket kutat fel, ki mit. Ahogy mi is a csapatunkkal. De leginkább azért, mert
ez az első nyár az édesanyám nélkül.
Anya éveken át vonatozott édesapámmal Budapestre, hogy vigyázzon a srácokra. Akinek a gyerekek itták a szavait, mert vicces volt, és úgy tanított, hogy észre sem vették. Akinek csupán a látványától lelassult a pulzusom, mert tudtam, hogy ha vele vagyok, nem érhet baj.
Még nagy betegen is felajánlotta, hogy majd nyáron vigyem le a kisebbiket Békéscsabára, jót játszanak majd. De a betegsége nem várt. Anyukám a nyár elején elment.
Úgyhogy bevallom, küzdök. Magammal, az érzéseimmel, a válás után vett új lakás felújításával (ahol egyébként a kamasz fiam segédmunkásként végig segített a mestereknek és még élvezte is), és a határidővel, hogy szeptemberig, iskolakezdésig be kell költözni. A vállalkozásommal, ahol nagy változások előtt állunk.
Meg kéne állni egy kicsit. Érzem. De nem tudok. Most nem. Próbálok a víz felszínén maradni, és ezek mellett szép nyarat varázsolni a fiúknak.
Úgyhogy idén majdnem kétszer nyaraltunk. Először nem sokkal édesanyám halála után, a szünet kezdetekor vittem el a fiúkat egy csoda helyre. Tudjátok milyen az, amikor a bajban tartod magad, és amikor pihenni lehet, beüt minden? Na, összejött. Már reggel éreztem, hogy nem vagyok jól. Mire odaértünk, alig tudtam tartani magam. Pedig a fiúknak elállt a szavuk a csodás pilisi panorámától, a medencétől, a csendtől, a mindentől.
Ágynak dőltem és négy órával később, amikor belázasodtam, úgy döntöttem, hogy menjünk haza, képtelen vagyok ellátni őket, főzni, bármit is csinálni. Úgyhogy lázcsillapító be, vissza cuccoltam segítséggel a kocsiba, és remegő lábakkal hazavezettem.
Azóta is nevetve emlegetik, hogy ez volt életük legjobb 4 órás nyaralása.
A másodikról pár napja jöttünk haza. Egy baranya megyei kis faluban, Véménden voltunk egy csodás házban 4 napot. Egy hatalmas birtokot képzeljetek el régi, felújított parasztházzal, nagy diófával, hatalmas közösségi térrel, ahol minden kényelem megvan. Például jakuzzi, szauna, ping-pong, grill és mindenek előtt: külön szoba mindannyiunknak! Mennyország.
Hálás vagyok ezért a pár napért: a legjobbakat a jakuzziban beszélgettünk a nagyobbik fiammal, miközben a naplementét néztük. Akinek kamasz gyereke van, tudja, hogy ezek a pillanatok mekkkora kincset érnek!
Tudjátok, október 15-én lesz a Női Váltó Fesztiválunk, amelynek a címe: Most én jövök! És én bevallom, nagyon dolgozom azon, hogy addigra kisimuljon az életem, és eljussak arra a pontra, hogy elmondhassam: most én jövök!
Ha sikerült, ott elmondom nektek!
Kiemelt kép: AdobeStock
