Hihetetlen mennyiségű ember nem mer énekelni azért, mert valami trauma érte gyerekkorában. Pedig a zene, az ének egy természetünkhöz tartozó csoda, ami a mindennapjaink fásultságából pillanatok alatt kirángat, ami saját magunk ingyen terápiája lehet. Merni énekelni jó – a zeneterápiás éneklés pedig egy lehetséges kapu erre.
Világéletemben tátott szájjal csodáltam azokat a lányokat, asszonyokat, akiknek természetes volt, hogy a napjuk folyamán véletlenszerűen eléneklik magukat. Nálunk ez nem volt szokás, és volt néhány gyerekkori blokkom, ami miatt évtizedekig nem énekeltem soha, sehol.
Egy ponton kidobtam az életemből az általánosban látogatott kórusórákat, amin a tanár tanítás helyett inkább tátogásra bíztatott, vagy megdorgált, amiért nem tiszta a hangom magától értetődően. Kidobtam azt, amikor az osztálytársaim kinevettek, mert nem sikerült egy dal.
Kidobtam azt a rengeteg tapasztalatot, amikor azt mondták: ne beszélj, maradj csendben. A véleményed és a mondandód nem számít. Zavar, hogy beszélsz.
Fogtam magam, és felnőtt fejjel elmentem énektanárhoz, ahol soha addig nem tapasztalt mértékben folyt rólam a víz, émelyegtem, s persze semmi hangom nem volt. De folyamatosan leoldottuk vele, majd később Oláh Annamáriával a béklyóimat, és ha jó, ha nem, énekelgetek magamnak, megfelelési kényszer nélkül.
Végtelen felszabadulás minden énekléssel töltött perc, amit minden gyereknek és felnőttnek meg kellene tapasztalnia. Erről, a zene erejéről, az énekterápiáról, a kórus megtartó erejéről és egyáltalán Annamari életútjáról beszélgettünk vele.
– Mesélj kicsit arról, mikor és hogyan jött az életedbe a zene?
– Egész pici koromtól kezdve folyamatosan énekeltem. Apukám tanított óvodás koromban egy katonadalt, az énekeltem állandóan, azzal fel is vettek zenei általánosba, mást nem is kellett csinálnom a felvételin.
Akkor már tudtam, hogy énekesnő szeretnék lenni. Nagyon jó zenéket hallgathattam és előadókat láthattam gyerekkoromban a családomnak köszönhetően. Később nővérem zenei ízlése ragadt rám. A szüleim mindig támogattak ebben, egyengették az utamat.
Nem voltam jó tanuló, de nem is várták el, hogy az legyek, azt várták el, hogy amiben jó vagyok, abba adjak bele mindent.
16 éves koromban elkezdtem magánének tanárhoz járni Szegeden, Andrejcsik Istvánhoz, zeneelmélet órákra Ordasi Péterhez, a nemrég elhunyt kedvenc gimnáziumi tanárom, a Molnár Dixieland nagybőgőse és sokak által imádott Kiszin Miklós pedig kinyitotta a fülem a jazz felé, és az ő támogatásával léptem fel először közönség előtt. Majd énekből érettségiztem, és jöttem fel Budapestre. Először egy OKJ-s jazz éneket kezdtem el, majd felvettek a jazz tanszakra.
– Több zenekari formációban is működtél. Melyik miért volt számodra fontos?
– Még abban az évben megalakult az első, világzenét játszó zenekarom, a Fókatelep, mikor a jazz tanszakot kezdtem. A sulin kívül nem volt közöm a jazzhez, mostanában született meg az igényem arra, hogy jazzt énekeljek, kellett hozzá 14 év.
A Fókatelep igazi mélyvíz volt. Éretlen, tapasztalatlan szinte gyerek voltam még, és bekerültem csupa régi motoros zenész közé. Mégis kinyílt számomra a világ. Elkezdtem dalokat írni, sokat koncertezni, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Mertem kísérletezni a hangommal, úgy, ahogy korábban a zenetörténeti órákon ábrándoztam, szóval a Fókatelep elég meghatározó volt nekem akkor. Egy menedék a jazz világából.
A Meszecsinka a Fókatelep közben alakult, volt férjemmel, Biljarszki Emillel alapítottuk. A Fókatelep egy kicsit mindenkinek a második zenekara volt, és lassan kezdett fáradni, a Meszecsinka pedig friss volt, volt benne lendület, ott még inkább előjött a dalszerző énem.
Igazából, amit a Fókatelepben elkezdtem, az a Meszecsinkában csúcsosodott ki. Bátran mertem használni a hangomat, érdekes szövegeket és zenéket írtam, még többet koncerteztem, a színpadi előadásmódom is egészen kinyílt, úgy éreztem, a határ a csillagos ég. Az évek előrehaladtával sokat változtam, értem, és ezt a Meszecsinkában tudtam megélni.
– Ha jól tudom, már vége a zenekari projekteknek. Ezt hogy viseled?
– A Fókatelep 2016-ban oszlott fel. Mivel párhuzamosan ott volt mellette a Meszecsinka, ezért nem éreztem akkora hiányt, hasonló zenét játszott a két zenekar. Persze azért a közeg hiányzott. A Meszecsinka 2022-ben oszlott fel. A volt férjemmel korábban elváltunk, de nem szűnt meg egyből a zenekar, még elkészült egy lemez, számomra ez megterhelő időszak volt, a feloszlás megkönnyebbülést hozott.
Sokat adott a zenélés, a zenekari lét, de azt éreztem, hogy közben elmegy mellettem az élet. A végére teljesen kiégtem, és kellett egy nagy szünet, hogy kipihenjem és feldolgozzam. Lenyugodtam, elengedtem a siker utáni vágyakozást.
Mindkét zenekarnál rögeszmémmé vált, hogy be kell futni, sikeresnek kell lenni, minden e körül forgott. Ez borzasztó tud lenni. Hiába a Fonogram-díj, a legnívósabb fesztiválokon való szereplés, a külföldi sikerek, az emberek szeretete, német kiadó, belül nagyon másképp éltem ezt meg. A csúcson oszlott fel a zenekar, én pedig megváltoztam. Most már nem tudnám csinálni azt, amit akkor. Szerintem mind a két zenekarból kihoztuk a maximumot.
Amit nehezen viseltem mind a két zenekarnál, az a közönség reakciója volt, nem nagyon tudtam sokáig mit kezdeni vele. Ha valaki kifejezte sajnálatát, hogy mennyire kár, hogy nincs már a zenekar, vagy hogy bárcsak újra összeállna – ez mind a két esetben jellemző volt -, zavarba jöttem.
Ha valaminek vége van, annak oka van, nem szeretnék oda visszamenni. A változás kell, és hasznos. Nincs rosszabb annál, mint amikor rutinból, nem ideális légkörben kell valamit tolni, egy idő után ez kifele is látszik.
– Az egyéni énekoktatás mellé most beemelted a kórusvezetést is. Miért szereted a kórusélményt, az embereknek miért jó kórusban énekelni?
– Még általánosban jártam kórusba. Szerintem minimum 15 éve kezdtük el mondogatni a legjobb barátnőmmel, hogy kórust kéne csinálnom. Ez a vágy aztán erősödött, de mindig csak halogattam a dolgot. Több, mint 10 éve kezdtem a magánének oktatást, de csak az utóbbi két évben érzem azt, hogy jól is csinálom és élvezem. Voltak nemrég workshopjaim, aztán belevágtam a kórusba.
Együtt énekelni, közösséghez tartozni egyszerűen jó. A bátortalanul, a nem tisztán éneklő is biztonságban érezheti magát, mert nem hallatszódik ki a hangja, közben van egy megtartó erő, egy közeg, aminek a tagja lehet, és ez egy idő után hatással lesz az emberre, megbátorodik, kitisztul a hangja.
Azért volt fontos, hogy én csináljak kórust és ne máshoz csatlakozzak, mert van egy határozott elképzelésem, hogy mit szeretnék hallani. Nagyon nagy élmény a kórusvezetés, a szólamok kitalálása, a dalokon való agyalás. Ez egy elnyújtott alkotói folyamat, ahol a végén nem nekem kell előadni, szóval csodás élmény, ami feldob és inspirál.
A kórus keménymagja 24 fő, velük együtt fejlődünk. Mindig meghatódom attól, hogy mennyire kitartóak és lelkesek a tagok, és hogy nem menekült el senki akkor sem, amikor hétről hétre változtattam a szólamokon.
Amikor elindult a kórus, az volt a célom, hogy az idei nyári Kórusok Éjszakáján fellépjünk, ami sikerült. Iszonyatosan büszke voltam a Tarka kórusra, mert sokat dolgoztunk a dalokon, csodásan szóltak a dalok, és nagy sikerünk volt. Kellett egy jó pár nap, mire leülepedett bennem az egész. Létrehoztam egy összetartó közösséget, van egy világzenei kórusom, aminek a gyerekkori barátnőm is a tagja.
– Mindemellett zeneterapeuta is vagy. Mesélj kérlek erről.
– 2016-ban végeztem a PTE Művészetterápia-Zeneterápia szakán. Anyukám már érettségi környékén mondogatta, hogy az jól menne nekem, de akkoriban csak a zenélés lebegett a szemem előtt.
Előtte a Poliban tanítottam fél tanévet éneket, egy dajka és családi napközi vezető képzést is végeztem, folyamatosan dolgoztam gyerekekkel. A Tábitha Gyermekhospice önkéntese is vagyok, most kezdtem el egy bölcsiben dolgozni. A zeneterápia képzéstől rengeteget kaptam, többek között felnyitotta a szemem a pszichológiára, nagyjából azóta járok terápiába. Kár, hogy nem kezdtem el korábban.
– Hogyan hat a zeneterápia? Szóval ha nekem van az életemben egy lelki elakadás, azt ki lehet énekelni?
– A zene nagy hatással van az emberre. Gondoljunk bele, hogy amíg nem volt olyan hivatalosan, hogy zeneterápia, addig is létezett már.
A koncertre járás, a kedvenc zenék folyamatos hallgatása, éneklése, a rádiózás, a csak úgy dúdolgatás, ez mind-mind az. Ha szomorú vagyok, olyan zenét fogok hallgatni, ami szomorú, hogy igazán megélhessem a bánatom, ha jó kedvem van, szinte táncra perdülök a vidám zenétől, és lehetne még folytatni.
A fütyülés, dúdolgatás, a kedvenc dalok éneklése, zuhany alatti énekelgetés vagy a hülyéskedés furcsa hangokon is mind azért történik, hogy magunkat nyugtassuk, szórakoztassuk, elcsendesítsük, támogassuk.
Így minden emberben benne van az ösztön az öngyógyításra. Régen az emberek megénekelték az életüket, ma őket hívjuk adatközlőknek, akiktől gyűjtik a népdalokat. A zene, a tánc, a képzőművészet iránti vonzalom szerintem egy alap tulajdonság. Eddig is ezt gondoltam, de most, hogy a bölcsiben láthatom a kicsiket, ez csak megerősített.
A zeneterápiára úgy gondolok, mint egy nagy kapura, az még jobban kinyitja az ajtót erre a terepre, és vezetett foglalkozásokkal, kontrolláltan vehetünk részt a folyamatban.
– Milyen felépítése van egy énekterápiának, és mennyi szerepe van az intuíciónak ebben?
– A tanítványaim nagy része azért jön, mert szorong az énekléstől, pedig nagyon szeretné kiengedni a hangját. Az évek alatt alakultak az énekóráim zeneterápiás jellegűvé, nem terveztem. Annyit tudtam, hogy én nem szeretnék olyan lenni, mint egy jó pár énektanárom, akik miatt lettem én is az, az énekóra másról kell szóljon. Nem felszabadulni kéne tőle, nem úgy kéne eljönnöm az órákról, hogy ad, nem pedig elvesz?
Nagyon együtt tudok érezni szinte mindenkivel, mert sok rossz élmény van mögöttem az énekléssel kapcsolatban. Azonban a gyerekkori és a gimis élmenyek olyan erős bástyák az életemben, hogy jöhetett bármi, mégsem akartam abbahagyni az éneklést, így tudok másnak segíteni.
Az első órán szinte végig beszélgetünk. Átbeszéljük az énekléssel kapcsolatos negatív élményeket, és a hatását. Sajnos 10-ből 9 embernél gyerekkori rossz élmény, sok esetben sajnos konkrét trauma áll az elakadás hátterében.
Aztán ötvözöm ezt az egészet a klasszikus énektechnika gyakorlatokkal. Kicsit elterelődik a figyelem a negatív élményről azzal, hogy hova kell venni a levegőt vagy hogyan áll a nyelv. Itt az intuíció nagyon fontos. Már hallom, látom, kinek mennyi fér bele, van, akinél minden gyakorlat triggerpont, ezért nagyon óvatosnak és figyelmesnek kell lenni.
Aztán eljön egy pont, mikor észre se veszik, és kibuggyan a hangjuk. Ilyenkor hatalmas érzelmek kavarognak az órákon. Fontos megjegyeznem, hogy nem mindenkinél ez válik be, nem működik a kémia vagy egyszerűen nem ez az irány, ami segíthet. Meg kell találni a megfelelő eszközt és embert, akiben megbízik az énekes.
– Mennyire lehet mélyre menni ezzel? Mondjuk egy patológiás mentális zavar esetén is lehet vele segíteni?
– Mélyre lehet menni. Amit én csinálok, az zeneterápiás szemléletű énekóra, tehát odafigyelek a másik érzéseire, hogy az a hang, a gyakorlat vagy az épp tanulandó dal mit okozott benne, és az alapján haladunk tovább.
Az jó, ha valaki emellé jár terápiába is. Egy zeneterápiás foglalkozásnál ideális esetben van terápiás munkatárs. Létezik egyéni és csoportos zeneterápiás foglalkozás és igen, ez lehet kiegészítő terápia például pszichiátriai betegeknél.
– Kiknek ajánlott az énekterápia?
– Akik azt érzik, hogy szeretnének énekelni, de nagyon félnek ettől. Azt gondolom, hogy alkotni, előadni nem csak a művészek kiváltsága. Úgy érzem, van egy alap tévhit az emberekben, hogy aki nem énekes, az ne énekeljen. Miért ne énekelhetne bárki csak úgy? Nem kell kiállni vele.
Az énekhang és a dobolás szerintem egy alap dolog minden embernél, hiszen magzatkorban folyamatosan hallani az anya szívdobogását és a beszűrődő hangokat. A zene tudat alatt egy biztonságos helyre repít minket.
– Szerinted miért jó énekelni? Mit rejt a dal, és miért fontos, hogy kiengedjük a hangunk?
– Mert oldja a feszültséget. Nem kell, hogy rendes dal, dallam legyen, még csak szöveg sem kell, az artikulálatlan hang is ér. És nem feltétlen kell mindenáron énekelni sem, nem kell erőltetni, ha nem érzi az ember, nem ez az egyetlen feszültségoldó, nyugtató módszer. Nekem is vannak időszakok, amikor egyszerűen nincs kedvem énekelni, van, hogy huzamosabb ideig zenét se hallgatok. Mindennek megvan az ideje.
Nyitófotó: Kelemen Gergő
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
