Emlékszem milyen mély érdeklődéssel figyeltem a fiamat, amikor elkezdte felfedezni az önálló játék örömét. Na nem kell itt hosszú órákon át tartó elmélyült tevékenységre gondolni. Nem volt ez még igazi fantáziajáték vagy szerepjáték, aminek alapja csak 2 éves kor körül jelenik meg, kiindulva a szülőktől gyakran látott tevékenységek utánzásából, hogy aztán 3 éves korra valódi szerepjátékká fejlődjön.
Koch Boglárka Lilla pszichológus írása.
Ez akkoriban még csak néhány percnyi próba-szerencse játék volt a formabedobóval vagy a pohártoronnyal, mely során próbálgatja, hogy milyen módon, hogyan kell ügyeskednie, forgatnia, illesztenie az elemeket, hogy a forma végül beleessen a kívánt lyukba vagy a pohár elengedés után is a torony tetején maradjon.
Imádtam figyelni, ahogy az apró husis kezeivel pakolgatja – a számára aktuálisan az egész univerzumot megtestesítő – figurákat. Ahogy az egész testével, testtartásával igyekezett nyomatékot adni mozdulatainak. Ahogy a szája is tátva maradt a koncentrációtól.
De legfőképpen, ahogy az egész szoba és ezzel együtt az egész világ megszűnt körülötte, arra a néhány percre, amíg ő ilyen sorsfordítóan fontos tornyot épített.
Ilyenkor én is nagyon igyekeztem megszűnni. Próbáltam némán és mozdulatlanul kivárni az alkotás folyamatát, nehogy kizökkentsem őt a koncentrációból. Tettem ezt, nem csak azért, mert minél többet szerettem volna kapni ebből az élményből, hanem mert pontosan tudtam milyen fontos az ő korában az önálló felfedezések tanulsága.
Aztán persze sokszor akadályokba ütközött, hiába erőltette csak nem illet bele a csillag forma a kör alakú lyukba.
Hiába pakolta fel újra és újra a poharakat, a torony végül mindig kibillent a helyéről, mert a legalulra tett legkisebb pohár nem tudott stabil alapul szolgálni. Sikertelen próbálkozások sorozata után, bár tovább igyekezett, láttam, hogy kezd dühös és csalódott lenni.
Láttam, hogy kudarcnak éli meg és kezdi elveszíteni az érdeklődését is.
Bár óriási volt a kísértés azonnal a segítségére sietni, beilleszteni a csillagot a helyére, biztos toronyalapot építeni a legszélesebb pohárból, megcsinálni helyette, ami neki nem megy csak, hogy ne érje kudarc vagy csalódás.
Ám én mégis mindig igyekeztem inkább a háttérben maradni és miközben úgy drukkoltam neki, mintha minimum egy olimpiai aranyért küzdene, mantrázta magamban Maria Montessori olasz orvos, pedagógus és pszichológus szavait, miszerint:
“Minden felesleges segítség akadály a gyermek fejlődésében.”
A gyerekeket a világ minden táján két fő motivációs erő hajtja. Szeretnék kompetensnek érezni magukat, valamint szeretnének némi kontrollhoz jutni. Ebben a korban a kompetencia és a kontroll érzését, akkor nyerik el, ha egy számukra fontos tevékenységet önállóan (vagy minimális, megfelelő segítséggel) végre tudnak hajtani, legyen az egy már korábban emlegetett torony felépítése, de a cipőjük önálló felhúzása vagy a tízórai egyedüli elfogyasztása is mind jó lehetőség erre.
Onnantól kezdve, hogy egy kisbaba felfedezi, hogy ő maga akció-reakciót tud teremteni a környezetével, vagyis például, ha megüti az ágya fölé helyezett függőt, az hintázni kezd, fejlődésével együtt folyamatosan növekvő vágyat érez, hatni a környezetére, önállóan végrehajtani feladatokat, kihívásokat.
Ám ebben az időszakban gyakran kerül megoldhatatlannak tűnő helyzetekbe, amihez talán még nem elegendőek a készségei, hiába azok napról napra megállíthatatlanul fejlődnek. Az ilyen elakadásokat szülőként nehéz lehet tétlenül szemlélni.
Automatikusan bekapcsol bennünk a vágy, hogy segítsünk neki, ami sokszor annyit tesz, hogy megcsináljuk helyette a feladatot. Bemutatjuk, hogyan kell tornyot építeni, ráadjuk a cipőt, szájába tesszük a faltot.
Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy sokszor az ilyesfajta segítség éppenhogy gátat szab a tapasztalati tanulásnak.
Mint mindenki, a gyermekek is a saját tapasztalataikból tanulnak a legjobban. Ha egy ezerszer ledőlt torony építése során egyszer sikerül megtalálnia a megfelelő egyensúlyt, az segít elmélyíteni a tudást, hiszen ő maga jött rá a megoldásra, ehhez társul egy büszkeség és sikerélmény, ami támogatja a tanulást és a tanulási kedvet is.
Ha kiveszem a kezéből, még ha jó szándékkal teszem is ezt, hogy megmutassam neki, hogyan épül helyesen a torony, azzal azonnal megfosztom a korábban emlegetett kompetencia és kontroll érzésétől. Valamint észrevétlenül is olyan üzenetet közvetítek felé, hogy
“Te még ügyetlen vagy, nem tudod ezt megépíteni. Anya ügyes, megmutatom, hogy kell ezt jól csinálni.”
Ha viszont, hagyom őt próbálkozni és ha szükséges, legfeljebb támogató jelenlétemmel, bíztató szavaimmal veszek részt a tevékenységben, azzal nem csak megadom egy majdani sikerélmény lehetőségét, de azt is megtanítom neki, hogy nem baj, ha nem sikerül, el lehet rontani, szabad hibázni és próbálkozni tovább.
A“Ne add fel!” “Meg tudod csinálni!” “Esetleg próbáld fordítva!” mondatok a legtöbb helyzetben sokkal többet érnek, mint, ha azonnal segítségére rohanok, hogy kimentsem őt az elakadtnak tűnő helyzetből, még ha sokszor nagyon nehéz is kívülről szemlélni gyermekünk sikertelen próbálkozásait. Ám soha ne feledjük, ezek a pillanatnyi kudarcok, jelentik egy későbbi sikerélmény lehetőségét.
Koch Boglárka Lilla nagy sikerű Úristen, anya lettem című könyve megrendelhető ITT.
