Emma kezében a kulcscsomóval állt az ódon kőház előtt, a forró júliusi szél levendula illattal és méhzümmögéssel volt tele. Huszonnégy óra egyedül a házban. Huszonnégy óra egyedül az aquitániai síkság közepén. Huszonnégy óra a megérkezésre, tervezésre, felkészülésre. Megérkeztem, mondta ki hangosan, és egy nagy lendülettel kitárta a nehéz tölgyfa ajtót.
Végig sétált a ház félhomályában, a spalettákon beszűrődő kora esti napfényben megvillantak az elmúlt hét év során felgyülemlett tárgyak; a kanapé mellett felejtett boros pohár, a lekvárfőző rézüst, egy páratlanul maradt karika fülbevaló.
Emma pöttyös utazótáskáját óvatosan a kerti asztalra állította, és elnyűtten roskadt a tornácon lengedező hintaszékbe.
Némán hallgatta a kabócák énekét, arcán az izzadságcseppekkel egybemosódott könnyek fénylettek. A levendula bokrok mögül elősomfordált Pam, a környékbeli kóbormacska, és lusta mozdulatokkal Emma mellé kucorodott. Ahogy a szék ringatta fáradt testét, a természet hangjaiba és a macska dorombolásába beszűrődött egy új, Emma számára addig ismeretlen szólam.
– És? Most mihez kezdesz majd? Mi a terved? Hogy bírsz majd velem egyedül?
Emma riadtan körülnézett és a hang forrását kereste, amikor a szél hirtelen irányt váltott, és a zsalugátereket nagy erővel a ház falának csapta, a zsanérok megnyikordultak.
– Egyedül biztos, hogy nem tudod majd gondomat viselni, hiszen csak nézz körül mennyi a tennivaló. A konyhabútor csak félig készült még el, az alsó szinten a fürdőszoba még mindig bűzlik… a darázsfészeket vajon tényleg kiirtotta Gilbert, vagy csak ígérgeti …. És akkor a kertről még nem is beszéltünk ….
Láttad a gyümölcsösben milyen állapotok uralkodnak? Roskadoznak a szilvafák, de nincs aki leszedje őket.. a füvet ellepte a gaz, de te a kis fűnyíró traktort beindítani sem tudod ….
– Ki van itt? Honnan jön ez a hang? Ki beszél?
– Tipikus! Látod, még a hangomat sem ismered fel, mert sosem figyeltél rám igazán. Én vagyok az, a Ház. Itt volt már az ideje, hogy meglátogass, mire vártál eddig igazán nem tudom, de kedves tőled, hogy végre eszedbe jutottam.
– De ezt most hogy, te miért …. vagy mióta….? Nem, ennek semmi értelme nincsen…
– Csak azért, mert számodra érthetetlen a helyzet, még nincs kizárva, hogy mégis lehetséges… Daviddel mindig jól megértettük egymást, de most csak te vagy itt.
– Oké. Ház. Nem tudom, hogy valóban te szólsz hozzám, vagy én őrültem meg, de egy valamit tisztázzunk akkor itt egyből az elején; Te David álma voltál, nem az enyém.
Ő álmodozott mindig a dél-franciaországi öregkorról, hiába hajtogattam, hogy túl messzire van ez tőlünk, amikor megtalált … Téged, hajthatatlan volt. És onnantól nem volt visszaút, megállás nélkül tervezett és mesélt.
Elmondta, hogy fog majd ő itt lekvárt főzni és barkácsolni és piacra járni és bort kóstolni, és barátokat vendégül látni és hatalmas lakomákat rendezni. Lelkesedése ragályos volt, tudod hogy tudott rajongani, nem lehetett neki sokáig ellenállni. Beadtam a derekam és amíg ő szilvalekvárt főzött én a verandán ülve olvastam és gyönyörködtem a selyemmirtusz harsogó magenta virágzatában. Aztán jöttek a barátok és a család, és mindenki imádott… téged és David olyan boldog volt még mint soha… én pedig…
– Te meg még csak főzni sem tudsz… meg franciául sem… ha már itt tartunk.
– Na jó, azért személyeskedni nem kell. De lényegében igazad van. Igen, ez itt mind őt idézi.
Te David álma voltál. Mégis itt hagyott téged is, engem is, a kérdés csak az, most hogyan tovább …
– Gondolom erre a kérdésre nem tőlem várod a választ, én csak egy ősrégi kőház vagyok itt a Dordogne völgy közepén.
– De nagyon megváltozott a hangnemed, néhány perccel ezelőtt még kérdőre vontál és szidalmaztál, de most, hogy megoldásra váró feladatok adódtak, elvonulsz az “oh de hiszen én csak egy ház vagyok…” kibúvó mögé, még a végén azt is a fejemhez vágod, hogy ez az egész beszélgetés az én elmém szüleménye.
Mindenesetre, kedves Ház, abban igazad van, hogy rengeteg a tennivaló, és holnap este érkeznek a barátok a világ minden részéről, akiket etetni es itatni kell, és ezek mindig David feladatai voltak, és fogalmam sincs hogyan kezdjek neki, és közben ő ott lapul, az utazótáska aljában, egy cipősdobozban … ennyi maradt belőle
… tudod te egyáltalán milyen rengeteg hamu marad egy emberből? Több kilónyi hamu! Sosem gondoltam volna. A filmekben mindig sokkal kevesebbnek néz ki. Három zacskónyi hamut nyomott a kezembe a temetkezési vállalkozó, azzal a bárgyú, kenetteljes, mélyen együttérző arckifejezéssel.
“Asszonyom, átnyújtanám akkor kedves megboldogult férje hamvait. Mivel urnát nem igényelt, így egy dobozban helyeztük el a hamvakat tartalmazó műanyag tasakokat”.
Belőled, kedves Ház, ha leégnél, mennyi hamu maradna hátra?
– Már szinte megsajnáltalak, ezzel a szegény magadra maradt özvegy a monológoddal, de a leégéssel dobálózni nem volt szép dolog tőled. És mielőtt tovább haladnál ezzel a gondolatkísérlettel, a válasz NEM. Gyújtogatással és biztosítási csalással nem tudod megoldani ezt a problémát. David nagyon csalódott lenne.
– Na jó. Elegem van a kioktató megjegyzéseiből kedves Ódon Ház, mert ha tetszik, ha nem, én vagyok az új gazdád, így egyedül én döntök a sorsod felől …
csakhogy én erre még nem állok készen, ennek, neked itt így semmi értelmed nincs. Mi lesz az átborozott nyári éjszakákkal, a giccses narancsban és lilákban fénylő naplementékkel, a hatalmas véget nem érő csillagos éggel… barátokkal eltöltött nyugdíjas évekkel és velem és veled ?
Hogy tehette ezt David velünk? …. Hogy hagyhatott itt téged nekem …?
– Úgy látom, megint átmentünk itt a melodráma irányába, erre nincs szükség. Lassan megy lefelé a nap, és holnap érkeznek a vendégek, hogy elbúcsúzzanak régi barátjuktól, önsajnálatra nincs idő. Cselekedni kell. Mert tudtam, hogy ez neked nem fog menni, összeállítottam egy akciótervet…
Ebben a pillanatban a szél felerősödött, a nyitott ablakokat és ajtókat egymás utáni kánonban csapkodta a mészkőfalnak, Emma riadtan pattant fel és a kakofón hangzavarban, tekintete a pöttyös utazótáskára esett, és már tudta mit kell tennie.
A cipősdobozból előhúzta a legkisebb hamuval teli zacskót, majd határozott léptekkel a pince felé vette az irányt.
Jobb kezével ásót ragadott, bal kezével egy üveg Bordeaux-i után nyúlt. Amikor a legterebélyesebb szilvafa alatt dühödten ásni kezdett, a szél ismét irányt váltott. A föld olyan kemény és száraz volt, hogy az ásással semmire sem haladt,
”na Gyerünk ház, röhögj ki nyugodtan, hogy ez a szerencsétlen még ásni sem tud” kiabálta Emma, majd hangosan zokogva a földre huppant és reménytelen mozdulattal meghúzta a borosüveget.
A gyümölcsös mögött felragyogott a vöröseslila ég, Emma kinyitotta a nejlonzacskót és a szilvafa alatti felturkált földrészre szórta annak tartalmát. A szél ismét felerősödött és már fújta volna tovább a száraz földdel keveredett hamvakat, amikor a fa mögül előbukkant Pam és a kupacra kuporodva elvégezte dolgát David földi maradványai felett.
Emma kezében a borosüveggel teli torokból, hisztérikusan nevetni kezdett, és érezte ahogy a lemenő nap fényében a Ház cinkosan rákacsintott.
A novella eredetileg a Felhő Café oldalán jelent meg.
nyitókép: Freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
