Egyetlen sejt belőlem

Emma tizenkét éves. Világosbarna hajú, nyúlánk kislány. A facebook posztok alapján szertornázik, szereti a fagyit és az almáspitét, a nyári biciklizést, a téli bundáskesztyűt és a cicáját.

Laura lopva nézegette a képeket: verseny, Emma csillogós, lila dresszben, egész teste karikában, feje hátrahajlik a talpáig, a másik képen spárgában ugrik, aztán dobogón áll, a nyakába éppen érmet akaszt egy kosztümős nő. Családi kirándulás Keszthelyre, Emma sildes sapkában mosolyog a világba a kastély kertjében, kezében félig elfogyasztott karamellás fagyi, a szülők két oldalról ölelik át.

Emma a születésnapi tortán elfújja a gyertyát. Csokitorta, tetején tornázást imitáló marcipánfigura. Emma cicája a hátán hempereg, és egy fehér bojttal játszik.

Laura hasában az a fura érzés, mintha tilosban járna, vagy leselkedne. Meg azért is, mert ezen a mosolygós képen, a piros labdával, mintha önmagát látná az iskolás képein. Az a szemfoga pont ugyanúgy kicsit ferde, mint neki volt a fogszabályozás előtt. Egy az egyben így nézett ki. Csak rövidebb volt a haja.

Ráadásul ő is tornázott gyerekkorában, ezt talán Dia, Emma anyukája nem is tudja. De hát a hobbi az igazán nem örökletes, és mégis…, valahogy mégis magától értetődő.

Nem beszélünk már évek óta Diával… Annyira hasonlít rám! A saját gyerekeim nem hasonlítanak ennyire. Furcsa, hogy éppen ő, mintha Isten így figyelmeztetne, hogy kijátszottuk.

Korábban úgy volt, hogy tartják a kapcsolatot, és egyszer majd elmondják Emmának, hogy hogy volt, és Emma ismerni fogja Laurát is. Aztán valahogy mégis elmaradoztak Dia hívásai, nem jártak már össze, Laura meg nem akart befurakodni. Rábízta Diára, hiszen az ő lánya. Végül is. Túl bonyolult volt az egész. És hát odaadta. Önzetlenül.

Nem várt semmilyen ellenszolgáltatást cserébe, érzelmeket sem. De mégis… Az elején nem tudhatták… Laura csak segíteni akart, Dia meg gyereket.

Azelőtt Laura nem is gondolt bele, hogy nem mindenkinek megy könnyen. Nekik hamar sikerült, amikor Mikivel eldöntötték, egyből teherbe esett. Fel sem merült benne, hogy lehet máshogy is, minden gond nélkül megszületett Bence. És ott volt az illatos, puha bőrű, pihés szuszogó. De mikor a testvért várták, valami történt.

Mintha a baba nem lenne vele. Nem tudta észszerűen megmagyarázni. Csak ott volt az a szörnyű üresség.

Pedig még az elején volt, még nem domborodott a hasa, nem volt rosszul, de mégis.

A nőgyógyász megerősítette: elhalt a magzat a hatodik héten, és betokosodott. Így mondta az orvos. Betokosodott. Mintha valami tárgyról beszélne, vagy bebázódott rovarról, szervezetbe került idegen testről. Sírtak Mikivel. Abortuszra kellett menni.

Laura fekszik kiterítve a sivár kórteremben alig magánál. Kiürülve. A veszteség kíméletlenül szorongatja a torkát, még sincs ereje sírni. Elment. De hát miért? Hogyan? És igen, lehet másik, mind ezt hangoztatták körülötte. De nem egy szelet sütiről beszélünk, hogy veszek helyette másikat, ha leesett a földre, vagy egy kilyukadt léggömbről!

Hát nem értik? Legszívesebben ordítana, de a kórházban csendben kell lenni, és az orvosnak mindig igaza van. Így csendben marad.

Kábultan mered a repedezett plafonra, a sarokban egy kövér légy köröz kiutat keresve idegesen nekikoppanva a fehér falnak. Csak az a véget nem érő sírás rángatja vissza folyton a valóságba. Oldalra néz. A mellette lévő ágyon a falnak fordulva egy váll rázkódik vigasztalhatatlanul.

Klárinak ez volt az utolsó esélye, az ötödik vetélése. Este sokáig bámulják a vacsorát, majd szóba elegyednek. Petesejt donáció. Laura először hall erről. Klárinak az életkora miatt nincs több lehetősége.

Ötödik vetélés, mindegyik beültetett petesejttel, és nagyon nehéz volt donort találni. Ezt meséli. Ezért volt még Lauránál is jobban kétségbeesve.

Az egész anyaságát siratta, meg nem született gyermekeit, az üresen tátongó gyerekszobát, a betokosodott családot… igen, az már tényleg nem gyarapodik tovább. Laura se tudott semmi vigasztalót mondani. Van úgy, hogy elfogynak a szavak, és értelmüket vesztik. A tekintetük eleget mondott így is.

Fél év múlva Laura újra várandós lett. A szorongás megmaradt, de Noémi végül időben, egészségesen megszületett.

A vetélés óta sokat gondolt Klárira, nem hagyta nyugodni a gondolat. Hogy valakinek nem lehet, és ők milyen szerencsések, sőt kiváltságosak, hogy nekik születtek gyerekeik. Petesejt donáció. Ő is segíthetne. Már úgysem terveztek több gyereket Mikivel. Rákeresett az interneten, információkat gyűjtött csoportokban, felkereste a nőgyógyászát.

Ő figyelmeztette, hogy csak akkor vágjon bele, ha már megvan a kívánt gyerekszám, és már nem szoptat. Altatásban szívják le a sejteket, abban mindig van rizikó, és nem kellemes időszak a felkészítés a hormonkezeléssel. Ugyanazt kell végigcsinálni, mint lombikprogramnál. De Laurát nem tántorította el.

Mikinek is előállt a tervével. A férje először meghökkent, váratlanul érte. Azért kacifántos ez – érvelt –, akárhogy is, lesznek nehézségek, és itt van már a két kicsi. Féltette Laurát, de látta rajta, hogy hajthatatlan. Túlságosan jól ismerte, tudta, hogy ha Laura eltökél valamit, akkor azt végigviszi.

Addigra Laura már mindent tudott arról, hogyan történik. Két variáció lehetséges a törvények szerint: vagy anonim donor lesz önkéntes programban, és a meddőségi klinikán bekerülnek a petesejtek a sejtbankba, viszont a gyógyszereket (hormonokat) neki kell fizetni, ami többszázezer forint. Ha konkrét embernek adományoz, akkor az fizet, akié lesz a petesejt, viszont ilyen esetben csak családtagok között megengedett.

Ennyit nem tudott rááldozni, a családban meg nem volt ilyen probléma. És belül nagyon erősen azt érezte, hogy tudnia kell, hova kerül, nem tudja a vakvilágba elengedni, egy vadidegennek.

Laura egy bátor napon felajánlotta a petesejtjeit az interneten egy fórumon. Lesz, ami lesz! Az első jelentkező lesz a nyertes! Felrobbant a fórum, rengetegen írtak. Erre nem is számított, hogy ennyien várnak hiába megfelelő donorra.

Dia volt az első. És valami isteni csoda folytán egyből megtalálták a közös hangot, mintha ezer éve ismernék egymást. Dia és férje, Péter régóta együtt voltak, ragaszkodtak egymáshoz. Nem volt kérdés, jó helyre kerül a… Laura nem tudta, hogy nevezze meg magában – baba… pete… embrió… az a sejt belőlem.

Dia korai petefészek-kimerülésben szenvedett, lényegében idő előtti klimaxban, így nem értek meg a petesejtjei, azonban a méhe tökéletes állapotban volt, képes rá, hogy kihordja a megfogant embriót. Hiába járt meddőségi kezelésre, az nem hozott eredményt. Ez maradt az egyetlen esélyük.

Hogy megismerjék egymást, találkozott a két család, Dia és Péter meglátogatták Laurát és Mikit. A két egészséges gyermek kellő referenciaként játszadozott körülöttük. Laura is egészséges volt, örökletes betegség nélkül, még bőven harmincöt év alatt. Mindannyian megnyugodtak ebben a lehetőségben, és együtt mentek el az orvoshoz.

A doktor úr joviálisan csóválta a fejét. Ez némileg illegális, mert nem ismerhetik egymást, ha nem családtaghoz kerül a petesejt, de végül megszánta őket, és belement. Papíron Laura önkéntes donorként lépett a rendszerbe, a doktor úr kicsit segített, hogy találkozzon a felajánlás Dia igényével, és megkezdték a folyamatot.

Laurán még végeztek néhány szűrővizsgálatot, hogy nem hordoz-e bármilyen betegséget, és elkezdték a hormonos stimulációt, hogy a ciklusuk összehangolódjon.

Laura a hasába kapta az injekciókat, rendszeresen kellett ellenőrzésekre járnia. Ez komoly szervezést igényelt, mert Laura már dolgozott, ott volt a két gyermek. Miki és a nagyi segítségével szerveztek össze mindent. A végén már kétnaponta kellett menni, ráadásul egy távolabbi városba.

Megterhelő időszak volt, az összes furcsa érzéssel, mintha egy többszörösen erős menstruációs ciklust élne meg, puffadással, hízással, hányingerrel, vizesedéssel, fejfájással, ingerlékenységgel. Dia eközben olyan hormonokat kapott, hogy alkalmas legyen a befogadásra.

Végül 13 petesejtet sikerült leszívni, ebből 8 alkalmasnak bizonyult, és 5 megtermékenyült mesterségesen az apától vett spermával. Három nap múlva beültettek kettőt, hármat lefagyasztottak.

Két hét feszült várakozás következett. Azonban hamarosan Dia kétségbeesve írt Laurának, hogy vérzik. Nem sikerült.

Három hónap múlva ültethették be a következő kettőt, de ugyanez ismétlődött meg. Egyetlen halvány esély csücsült még a fagyasztó mélyén az élet reményével. És végül ő tényleg élni akart minden erejével. Az Emma nevet kapta kilenc hónap múlva.

Dia később restelkedve mesélte Laurának, milyen hullámokat vert benne, hogy nem teljesen az ő teste által születik a gyermeke.

Eluralkodott rajta az érzés, hogy Péter megcsalta Laurával, hiszen belőlük van a gyermek, és őt kihagyták, összeszövetkeztek ellene. Agyrém az egész, miközben erre vágyott, és felkészültek, és ezt választották, és örültek, az érzelmei önálló életre keltek, táncot jártak az idegein, ezt susmorogták a fülébe, nem a te gyermeked, semmi közöd hozzá, alkalmatlan vagy, meddő, és Péter nem is szeret már így.

Hát hogy is szerethetne! Hess! Hess! Nem akarta ezt érezni, hogy a saját gyerekét nem tudja elfogadni.

Pszichológussal mászott ki a gödörből. Emma születése után a babával való folyamatos együttlét végül meghozta a vágyott kötődést, a baba kézzel fogható jelenléte, hívó szava, hogy Dia hangjára és kezei között nyugodott meg, egyre távolabb vitte a fogantatás körülményeit, és lassan elpárolgott annak jelentősége.

Hiszen itt van teljes valójában egy egyedi leányka. Az ő lányuk! Ő szülte meg, és ott voltak hárman együtt a szülőszobán abban a felejthetetlen órában.

Laurával egy ideig tartották a kapcsolatot. Dia mesélt a gyermekről, a mindennapjaikról, képeket küldött, kezdetben még találkoztak is. Talán úgy érezte, tartozik. De hogyan is viszonozhatná ezt… Laurának megnyugtató volt látni, hogy szeretetben nő fel a…(baba, embrió, pete), de hát nem az ő lánya.

Igazából Dia lánya, benne növekedett, az ő hangját és szívverését hallgatta kezdetektől magzatként, ő szülte meg, ő vette a karjaiba, az ő anyateje táplálta. Szóval a petesejtjéből született gyermek jó helyen cseperedik egészségesen, vidáman.

Ahogy teltek az évek a beszélgetések, a találkozások, üzenetek ritkultak. Igen, így beszélték meg előre, és Laura is mondta, hogy ő nem fog helyet kérni az életükben, nem fog nyomulni. Inkább mindig megvárta, míg Dia keresi. De már egy ideje nem kereste egyáltalán. Laura ezt tiszteletben tartotta, de mégis…

Érdekelte, mi van Emmával. Sőt büszke volt rá, amikor látta a sikereit, és hogy milyen szép, hiszen ehhez ő is hozzájárult. Nem tudta magát teljesen leválasztani.

A titkot megőrizték. A családból csak Miki és a nagyi tudták, a gyerekeknek se mondták el, nehogy megkeressék Emmát, és ilyen módon kelljen szembesülnie. A szülők kínosan ügyeltek, hogy mindig úgy beszéljenek róla, nehogy meghallják. Dia családjában is csak egy-két rokont avattak be. Talán jobb is így – győzködte magát Laura.

A következő gondolata mégis azt a jelenetet vetítette magának: Dia elmondja Emmának, és Laura végre találkozhatna vele, megölelnék egymást, és Emma értene mindent, és mosolyognának mind együtt egy idilli képen, mintha Edevis tükrében nézné magukat, ahogy Harry Potter a szüleit önmaga mellett.

Mégiscsak a génjeit hordozza, a családja történetének lenyomatát a DNS-ekben. Látszik is, hiszen nagyon sok van benne Laurából, nem csak külsőleg. De talán mégis… Nem tudom. Talán Emmának is nehéz lenne. Feldolgozni, hogy akkor hogy van ez – sorolta magában tovább. Hiszen nem kérdés, hogy ki az anyja, és a kamaszkor főleg nem ideális, nehogy ez a bonyolult kezdet a lázadás közben okot adjon a túlzott eltávolodásra. Tiszteletben kell tartani Dia és Péter döntését, az ő életük, az ő gyerekük.

És Laura csak kívülállóként szemlélte a kis életet, amibe egyetlen sejtet ő adott.

nyitókép: freepik