Egy szál bugyiban, és trikóban mászok le a lépcsőn, mindjárt megdöglök. Előkapom az ollót, és gondolkodás nélkül, keresztben elnyisszantom a felsőmet. Sokkal jobb. Az alját majd használom törlőrongynak. Elájulok a kreatív megoldásomtól, küldök is róla egy képet a családi csoportba. Elindítom a kedvenc listámat Spotify-on (a kétezres évek bulislágerei, Shakiraval a borítón, ha érdekel), megreggelizek, és nekilátok az előkészületeknek.
Úgy egy órán keresztül pakolok, csomagolok, fóliázok, ragasztok. A kávéfőzőt beleültetem a fotelba, és letakarom egy pléddel úgy, hogy könnyen hozzáférjek. Szükségem lesz rá napközben, az biztos. Előszedem az eszközöket, értelemszerűen a fehérrel kezdek. Kibontom, és szép egyenletesen felviszem a festéket a leportalanított és –zsírtalanított falra.
Legalábbis ez a terv, csakhogy nem boldogulok a fémdobozzal. Miért gyártanak olyat, amit puszta kézzel lehetetlenség kinyitni?
Egyetlen csavarhúzóm van, az is csillag, nem nagy segítség. Spaklival nem merem feszegetni, félek, hogy beletöröm. Megfordul a fejemben, hogy kivágom a nagykéssel –másra úgyse használom-, de attól tartok, csak szétkaszabolnám a kezemet. Na, jó, kezdem a kékkel, azt sikerül felpattintanom. Amíg szárad az egyetlen színes fal, elszaladok egy másik, szigorúan műanyag dobozos fehérért. A biztosítótól érkező viharjelzésre fittyet hányva felkapok egy könnyű overallt, és elindulok papucsban. A fejem fölött sötétszürke felhők gyülekeznek, és nem átvitt értelemben. Megadóan sóhajtok, és visszarohanok az esernyőmért –semmi kedvem ronggyá ázni a zsebkendőnyi ruhámban, melltartó nélkül.
A második réteg kék után hozzálátok a fehérhez. Hiába mostam ki a hengert, fura nyomot hagy mindenhol.
Megpróbálkozom a másikkal, de az túl nagy, nem fér bele abba a lehúzós tartóba -bocs, nem ismerem a szakzsargont. Végül ecsettel hajigálom fel a falra festéket, mint a konyhásnénik a főzeléket, aztán eldolgozom a gigantikus, de legalább tiszta hengerrel. Össze-vissza gurgulázok, egy idő után már azt se tudom, melyik a régi, és melyik az új szín. Félúton sutba vágom a nagyratörő terveimet, és csak a hibás részeken megyek át.
Spoiler: így is ronda. Csalódott vagyok.
A tesóm megkérdezi, hogy haladok, és felajánlja, hogy reggel átjönnek segíteni. A szétvágott pólóm után ez a legjobb dolog a napomban. Szegény sógorom, biztos örül nekem -annyiszor mentette már meg a seggemet… Legutóbb éppen szó szerint: készségesen megerősítette az ágyamat, miután az megadta magát alattam. (Félre a pajzán gondolatokkal, csak aludni készültem, sajnos.) Ahogy belép, felméri a terepet, és felém nyújt valamit.
– Igen, tudom, nem használtam alapozót –a kezembe temetem az arcomat, hogy ne lássam a rosszalló tekintetét.
– Nem, nem az kell -elmagyarázza, miért lett foltos, és hogyan tudom kijavítani. Őrület, hogy mindig, mindenre van megoldása!
Elveszem tőle az izolálót -szóval ilyen is létezik. Én meg bevallottam, hogy nem használtam alapozót… Feltesz még néhány keresztkérdést, mint például, hogy milyen irányban festettem eddig.
Jó ég, hát nem ismer?! Három dologban vagyok rendes, és következetes: az evésben, az edzésben, és az arcápolásban. Minden másban azt vallom, a zseni átlát a káoszon.
– Oké. Segítsek? –hangzik az utolsó kérdése, és egyben az első, amire egyértelmű választ adok. – Nem fogom elvenni tőled, hogy „hagyd, majd én”, tudom, erős, független nő vagy. De kérlek, szólj, ha kell segítség!
Nahát, micsoda jellemrajz. Mégiscsak jól ismer.
Búcsúzóul megjegyzik, hogy egyébként nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt én lefestettem. (A szóvicc az enyém.)
– De azért legyen benne valami rendszer –teszi hozzá a húgom.
Aha, lesz.
Bezárom mögöttük az ajtót, és újult erővel esek neki a falaknak. Ülve, guggolva, térden állva, pipiskedve, papucsban, anélkül. Egyik lábam a lépcsőn, a másik a fellépőn, a kettő között a fotel. Ha egy szakember -vagy szimplán egy ember– látná, mit művelek, könnyekben törne ki.
Élvezem a miniatűr lakás legnagyobb előnyét: nem hordozgatom a festékesvödröt, csak belemártom a hengert, és egy pillanat alatt átszáguldok vele az összes helyiségen.
(Nyugi, alátartom a másik kezemet.) Az izoláló működik, a második első réteg fehér után kezdenek eltűnni a foltok. Annyira felbuzdulok, hogy amíg a falak száradnak, az ajtófélfákat, és a lépcsőkorlátot is lefestem. Még lazúrral is átmegyek rajtuk, hogy szép fényesek legyenek. Ilyen profi vagyok.
A kis ventilátorom is kitartóan dolgozik, ennek ellenére pokoli a pára, és a hőség. Ez a hely tulajdonképpen szaunának is elmenne, simán szedhetnék érte pénzt. Törülköző, papucs, hideg zuhany van, jöhetnének izzadni a méregtelenítésre vágyó férfiak. Igazából ingyen is.
Miután nagyjából végeztem, fogok egy szemhéjpúderhez való ecsetet, hogy tökéletesítsem az eredményt.
Végre hasznát veszem a rengeteg eszköznek, ami a sminkes képzéshez kellett. Kis pufi, nagy pufi, kicsi lapos, nagy lapos, ferde, satírozó, krémhez, porhoz, szemre, szájra… Szobafestéshez. Félig szakmai, félig személyes megjegyzés: semmi értelme nyolcvanhat féle ecsetet venni, úgyis ugyanazt a kettőt fogod használni. Meg fülpiszkálót. Meg az ujjadat. (Szívesen.)
Harmadnap reggel csípőre tett kézzel, elégedetten nézegetem a művemet.
Makulátlan, egyenletes falak, rend és tisztaság. Tudom, hogy nem sokáig lesz ilyen, és ez az, ami igazán boldoggá tesz. Alig várom, hogy a tesómék babája csokis kézzel összetapicskolja. Szanaszét fogom puszilgatni. Látom magam, ahogy munkába menet, kapkodva pakolok, nekimegyek, a táskámmal leverem. Tudom, hogy újra ki fogom önteni a kávét, ami a padlóra lecsurogva barna pöttyöket hagy majd mindenhol. Elképzelem, ahogy ráfröccsen a paradicsomszósz. Nem, nem én főzök –én egy pohár vörösborral a kezemben bámulom a fenekét.
Csípőre tett kézzel, elégedetten nézegetem a művemet. Én előkészítettem a vásznat, a képet majd megfesti rá az élet.
Kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
