„Nem hittem, hogy van földi pokol. De van. Az engem sokat bántalmazó szüleim okozta sebek soha nem fognak begyógyulni.” – írja olvasói levelében Erzsébet. Bántalmazás, nehéz gyermekkor, lelki terror, amit még a mai napig elszenved a ma 50 évesen is tanácstalan nő… és amiből egyik fél sem jön ki jól.
– Eszembe nem jutna feljelenteni a saját gyerekem, az apám mégis megtette velem – kezdi történetét Erzsi, akinek a nevét megváltoztattuk.
Nem hittem, hogy van földi pokol. De van. Az engem sokat bántalmazó szüleim okozta sebek soha nem fognak begyógyulni. Csupán néhány éve tudatosult bennem, hogy verbális bántalmazó családom van, és ahogy egyre mélyebben olvastam erről, eljutottam oda, hogy segítség nélkül nem leszek képes ebből felállni.
Bántalmazó szülők, keserű gyerekkor
– 50 éves vagyok. Az én gyermekkorom még a ,,régi időkre” tehető, amikor ezek a fogalmak, mint toxikus, nárcizmus, verbális bántalmazás nem voltak közismertek. Divat volt kikapni otthon, nálunk minden nap hallgattam, hogy egy senki vagyok, és semmi sem lesz belőlem. Rettegtem, hogy mire megyek haza, milyen hangulatban találom a szüleim.
Amikor néha átmentem egy másik osztálytársamhoz játszani, éreztem, hogy valami más náluk. Mertem nevetni és jól érezni magam, amikor pedig haza kellett menni, összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy valami nem oké nálunk, de nem tudtam, hogy mi. Valahogy mégis azt gondoltam, hogy az a normális.
12 éves voltam, amikor megszületett a húgom, örültem, hogy lett testvérem, hogy gondozhatom. A szüleim kihasználták ezt. Nem mehettem játszani hétvégén, iskolai külön programokra, mert a húgomra kellett vigyázni,
minden nap délután babakocsival sétáltatni az utcán, anyatejért menni a szomszéd utcába, tisztába tenni, kakaót főzni, kakis pelenkát áztatni, majd keverőtárcsás mosógépben mosni, teregetni, vasalni.
Most már tudom, hogy szülősített gyerek voltam (a parentifikációt ebben a cikkben taglaljuk – a szerk). 14 éves koromban Makóra kerültem suliba, majd főiskolára. Kollégista lettem, most már mondhatom, hogy szerencsére.
Közben a húgom tini lett, nekem is jöttek a fiúk, de amíg a húgom 12 évesen diszkóba mehetett, nekem felnőtt fejjel egy moziba is el kellett kéredzkednem.
Nagy volt a különbség köztünk korban, habitusban, a szülőkhöz való hozzáállásban. A húgom teljesen elvadult: közel 150 óra „igazolt” hiányzása volt egy tanévben, többször volt Szegeden a pszichiátrián, kétszer volt öngyilkossági kísérlete, pénzt és gyógyszereket lopott a szüleinktől, vagdosta magát. A középiskolát sem fejezte be. Mégis rá voltak büszkék a szüleink, hiszen támogatták, hogy részt vegyen a Miss World Hungary versenyen.
Amíg ő szépségkirálynőnek készült, nekem azt mondták, hogy jó lenne többet segíteni otthon. Ekkor már a saját kis romos házamban laktam. Divat volt, hogy ha éppen haragudtak rám, akkor elzavartak, ha pedig segítség kellett, hazahívtak.
Én pedig mentem.
Amikor a húgom 18 éves lett, egy szál szatyorral úgy elment, azóta sem láttuk. Anyuék nem akarták elengedni. Elvették az ékszereit, a telefonját, így hagyhatta el a házat.
Én maradtam és hallgattam, hogy mennyi mindent tehettem volna ÉN, hogy ez ne történjen meg. Visszakérték tőlem a ballagási, születésnapi, karácsonyi ajándékokat évekre visszamenőleg.
Felnőttkori abuzálás
Erzsi az esküvőjét maga fizette párjával, de meghívta a nagy eseményre szüleit. Az is árulkodó magatartás, hogy az utolsó napig nem jelezték, megjelennek-e az esküvőn.
– Ez a házasságom nem sikerült, 4 év múlva elváltunk. Aztán hallgattam a „na ugye, mi megmondtuk…” kezdetű mondatokat, illetve, hogy ennyi idősen (27) kinek fogok kelleni, le vagyok lakva.
Bár voltak üresen álló ingatlanjai a szüleimnek, inkább saját pénzből vásároltam magamnak egy másik otthont. Ehhez szükségem volt 300 ezer forintra, amit ők adtak kölcsön. Ezt havi részletekben kellett visszatörlesztenem, minden alkalommal megjegyezték, hogy ez tőlük mekkora kegy volt, és lehetnék hálásabb.
Lett egy komoly kapcsolatom, amit a korábbiakhoz hasonlóan megpróbáltak tönkretenni, de nem sikerült, együtt maradtunk. A szüleim megfenyegettek, amikor a romos, de saját házamba költöztem, hogy úgy gondoljam meg, vissza hozzájuk gyerekekkel megtűzdelve nem mehetek.
Nem mentem. Onnantól kezdve egyáltalán nem.
Aztán terhes lettem, félretettem a haragom és szóltam nekik, hogy babát várok. Írtak egy üzenetet, hogy gratulálnak.
Nem láttak várandósan, a babát sem látták. 5 év múlva megszületett a második gyermekem. Rá sem voltak kíváncsiak és rám sem, de még így is féltem tőlük.
Az ablakomra olyan függönyt vettem, amin nem lehetett átlátni, az utcán úgy sétáltattam a gyerekeket, hogy azt figyeltem, nehogy összefussak velük.
A fiam 6 éves volt, a lányom 1, amikor megkerestek. Anyu tüdőrákos lett, szerették volna megismerni az unokákat. Elvittem őket. Elég idegen helyzet volt, hiszen hirtelen kaptak egy 6 éves és egy 1 éves gyereket.
Szombatonként elvihettem őket pár órára, de később csökkent a lelkesedés, és egyre többször mondták, hogy mégse vigyem őket.
Anyu fél tüdejét kivették, jött a kemó, paróka, 60 km-es ingázás a kórházba. 5 év múlva gyógyultnak számított, és onnantól megint pokol lett minden, kérették az unokákat. Szombatonként a gyerekek sírtak, hogy nem akarnak menni. A szüleimnél csak az ágy tetején ülhettek, hogy ne zörögjenek.
Aztán anyu egyre többször lett rosszul, koordinációs zavari voltak, elesett. Jött a diagnózis: agydaganat.
Megint műtét, sok kezelés, sok idő, nekem otthon két kicsi gyerek, több műszakban dolgozó párom. Aztán 2018-ban tisztázatlan körülmények között anyu otthon elesett, beverte a fejét.
Apu napokig nem szólt se mentőnek, se nekem, csak annyit mondott a telefonba, hogy most ne menjünk, mert anyunak fáj a feje.
Aztán jött a hír, hogy a kórházban műtik. De akkorra már olyan nagy volt az ödéma a napok óta eszméletlen anyám fejében, hogy fel sem ébredt, pár nap múlva meghalt.
Tanult tehetetlenségben élő gázlángozó apa
Innentől apu egy gravitáció nélküli világba került, nem volt ott a kontroll, aki megmondja, mit kell csinálni, mikor kell enni, satöbbi. Egész életében anyu bábja volt, egy igazi droid. Egy csekket sem tudott kitölteni.
Átvettem az ügyintéző, a mindent is elintéző, a takarító, a szakács, az étkeztető, a bejárónő, az ápoló, a fodrász és még ki tudja milyen szerepeket. Először úgy tűnt, együttműködik. Anyu halála után még a családi ingatlanokat is a nevemre íratta, mondván, hogy már csak rám számíthat.
De aztán minden nap hülyét csinált belőlem. Például, hogy ő odaadta a csekket, de én nem fizettem be. Aztán megtalálta otthon, de nem izgatta, hogy közben százszor felforgattam a csekk miatt a házat. Vagy én hagytam égve a villanyt a másik szobában, pedig nem is jártam ott.
(Ezt a jelenséget hívják gázlángozásnak, amelyről itt olvashattok bővebben – a szerk.)
Apukám alkoholista, egész életében ivott, gyakran hívtam a mentőket, mert a földön fekve találtam a saját ürülékében. A kórházban ezt tagadta, azt mondta, ő csak elszédült, és csak én akarom, hogy kórházba kerüljön. Épp járvány volt, én be se mehettem a kórházba, őt pedig saját felelősségre hazaengedték. Sokszor volt még olyan, hogy a sürgősségin ültem vele akár hajnalokig ilyen esetek után.
A gondozását írásban is vállaltam, hogy biztonságban érezze magát, illetve az őt kezelő háziorvos és neurológus javaslatára hivatalosan is a gondnoka lettem.
A gyámhivataltól kértem segítséget, mert éreztem, hogy összeomlok, egyedül kevés vagyok ehhez. Elmondtam, hogy szórja a nyugdíját (nem ismerte a címleteket), idegeneket enged be magához a szomszédok elmondása alapján. Volt mellette aztán gondozónő, de mind feladta.
Az ital teljesen átvette a hatalmat, eltört a karja, 2021-ben a lába is. Előjegyezték műtétre, mondták a mentősök, hogy pakoljam a bőröndjét, mert bentmaradós lesz. A kórházban azonban nem írta alá a hozzájáruló nyilatkozatot a műtéthez. Cirkuszolt, így kivágták az utcára.
Ott maradtam egy magatehetetlen szülővel, aki minden neki nyújtott segítséget támadásnak vett, az meg eszébe sem jutott, hogy én otthon az ő ellátását hogy oldom meg gyerekek, egyre türelmetlenebb munkahely mellett.
Kértem, hogy időben jelezze, ha gyógyszer kell, hogy fel tudjam íratni, de rendre akkor szólt, amikor bevette az utolsó szemet, vagy már előző nap elfogyott. Hozta a csekket, hogy fizessem be, már több napja le volt járva a határidő. Soha semmilyen problémát nem látott a tetteiben.
Nem tudtam folyton vele lenni, a járvány miatti home office, az online oktatás miatt sem volt ehhez erőm. Ápoló otthonba vittem, amíg felépül és összeszedi magát. Persze haza akart menni, ezért mindenkinek megmutatta kiállhatatlan természetét.
Mondtam neki, legalább addig maradjon, amíg nem találok mellé valakit, aki napközben rendszeresen ránéz.
Ezt nem várta meg. Feljelentett a rendőrségen, hogy kiraboltam, elkezdett mindenfélét nyilatkozni a gyámhivatalnak, akik először elutasították ezeket, mert az én gondnoki munkámban nem találtak hibát. Aztán jött egy bírósági tárgyalás, ahol a bírónő apám állításait hitte el, és hazaengedte. Tőlem pedig megvonták a gondnoki tisztséget, arra való hivatkozással, hogy apukám a ,,személyem ellen kifejezetten tiltakozik”.
Feljelentgetések, elhatárolódás és tanácstalanság korszaka
Erzsi számára azért furcsa ez az egész, mert eddig édesapja egy számlát nem tudott kiegyenlíteni, vagy nem tudta számon tartani az étkezéseit, aztán hirtelen jogi nyilatkozatokat tett. Véleménye szerint valaki segítette őt az otthon falain belül.
– Van egy nagyon részletes orvosszakértői vélemény, hogy apu személyiségzavaros, demens, könnyen befolyásolható, megfélemlíthető, mások ellen fordítható, egyedüli életvitelre nem alkalmas, illetve az veszélyes lehet számára. A bíróság ezt nem vette figyelembe a döntéshozás során.
Heti egyszer látogattam akkor, és sokszor azt kiabálta, hogy takarodjak, mert egyedül akar élni, nincs szüksége senkire. Szóval a bírósági döntés jogerőre emelkedése után hazament 2022. márciusában, de engem erről sem az otthon, sem a gyámhivatal hivatalosan nem értesített. Új hivatásos gondnoka lett, aki 2 hónap után felmondott. Lett másik hivatásos, ő 8 hónapig bírta. Ebben az időszakban kértem a gyámhivatalt, segítsenek rendezni a viszonyom apuval, de sem ők, sem az otthon nem segített.
Még csak ez után jött az igazi fordulat: lett egy új gondnoka, aki nem hivatásos, és történetesen annak az ápolónőnek a férje, aki az otthonban dolgozott apukám mellett.
Szerintem ők segíthették apukámat, a bizalmába férkőztek. Apukám most neki akarja adni az ingatlanokat, amelyeket korábban a nevemre iratott, és amelyekbe hazaérkezése óta be sem enged, zárat cseréltetett. Kaptam még egy feljelentést azért, mert kitakarítottam a kertet az egyiknél, és mert nem látom el a gondozási feladataim, amit korábban írásban ígértem.
Többször próbálkoztam beszélni vele, többet nem nyitott kaput, viszont mindig hagytam neki csomagot. 2022 decemberben voltam ott utoljára, azóta feladtam. Ő sosem keresett.
Időközben kaptam egy ügyvédi megkeresést azzal, hogy apám vissza akarja kapni az ingatlanokat, mivel a gondozási kötelezettségem nem látom el, illetve nincs megelégedve a ,,magatartásommal”. A gondozás lehetőségét eközben ő maga szabotálta, hovatovább az említett ápolónő a gyerekeivel rendszeresen járt apám házához.
A gyámhivatalnak írásban jeleztem az aggodalmaim, egyelőre nem vizsgálták ki a körülményeket. Engem gyakorlatilag eltiltottak apámtól, és úgy kezelnek, mintha az ő életére törő bűnöző lennék, aki csak rosszat tett vele.
Ahogy az ápolónő férje gondnok lett, rá 20 napra kaptam egy szegedi ügyvédi felszólítást. Az új gondok az apukám telefonszámát is megváltoztatta, így teljesen elvágtak minden lehetséges kapcsolattartástól.
Mindezt jeleztem a gyámhivatal, illetve az ápoló otthon vezetéséért felelős orvos igazgató felé, de nem történt semmi. Tehát teljesen rendben van, hogy az ápoló otthon dolgozója minden következmény nélkül egy tartási szerződéssel egy idegen idős ember ingatlanjaira, vagy más vagyoni dolgaira szert tegyen.
Kapcsolat nélkül, tehetetlenül
Lelkileg totál padlón vagyok, apukám lecserélt, talált valakit, akit ugráltathat, az én szavam semmit sem ér, nem hisznek nekem. Minden iratban a ,,magatartásomra” tereli a szót, mintha egy 10 éves gyerek lennék.
Kiszolgáltatott és tehetetlen helyzetben vagyok a hivatalos eljárásokkal szemben, bármit teszek, lyukra futok.
2023. novemberben kiégett a családi ingatlan, apukám és a gondnok hanyagsága miatt. Írtam panaszlevelet, hogy az én érveimet miért nem vették soha figyelembe, pedig folyamatosan nyomtam a vészcsengőt. A gyámhivatal szerint ez ,,mindennapos”, és hülyét csináltak belőlem. Nekem nincs kulcsom ezekhez az ingatlanokhoz, amelyek papíron az enyémek, mindenki másnak igen.
Teljesen kész vagyok, már a pert is megindították ellenem. A tárgyaláson apukám beismerte, hogy a gondnok felesége révén van a kapcsolat, a gondnok keresett neki ügyvédet és azt is elmondta, hogy azt tervezi, rájuk íratja az ingatlanokat. Miközben azt is elismerte, hogy elláttam, és ezek az emberek semmilyen plusz szolgáltatást nem nyújtanak hozzám képest, aki a lánya vagyok.
Rettegek, mert nem tudom, hogyan védjem meg magam. Sokat gondolkodtam, vajon mivel nyűgözhettem volna le gyerekként a szüleimet, hogy ez ne történjen meg.
Folyamatosan kapom a bíróságtól az idézéseket és tudom, hogy ameddig az apukám él, bíróságra fog citálni, nehogy nyugtom legyen. Küzdök, de már nem bírom sokáig, lelkileg és fizikailag is rosszul vagyok már.
Önismereti csoportba járok, mellette pszichológus és egy pszichiáter is segít, hogy valahogy megszabaduljak annak a terhétől, ami éveken át a vállamra rakódott, de most összerogytam alatta. Van családom, két gyönyörű gyerekem, akiknek megígértem, hogy mindig mellettük leszek, és számíthatnak rám jóban-rosszban. Közben viszont nem tudom, merre van a kiút, de gyógyulni szeretnék.
Erzsi most terápiára jár, szakemberi segítséggel próbál enyhíteni szüleitől kapott mentális és érzelmi terhein, miközben két gyermekét neveli. A fenti történet egyoldalú olvasói levél, nem a Női Váltó véleménye, a magazin jogi ügyekben állást nem foglal.
Fotók: freepik
Hasonló íásokat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
