Ismerkedj, légy nyitott, és merész! Találd meg a társad, még ha a világ másik felén keresed is! Mert semmi sem lehetetlen… vagy mégis? Amikor én belevágtam, még nem várt ilyen szélesre nyitott kapuval az internet világa. Akkor még a levelezés, a hangkazetta ide-odaküldözgetése volt csak. Ma már elképzelhetetlen milyen izgalommal vártam egy-egy koalás, kengurus, vagy tarka madaras bélyeggel ellátott borítékot a világ másik feléről. Hírt adott magáról valaki, aki talán barát, jó barát lesz. Negyven elmúltam, amikor elhatároztam, hogy Ausztráliában akarok élni. Ezért barátokat, ismerősöket kellett szereznem, hogy megtudjam, milyen ez a messzi kontinens.
Kovács Hédi írása.
Egy nőnek, ha valamit nagyon akar, nincs lehetetlen. A konzulátus tanácsára megkerestem azt a magyar nyelvű hetilapot, ami a kint élő magyaroknak hozta-vitte évtizedeken át a híreket az anyaországról.
Ez a lap volt az, amelyet először az ötvenhatosok kerestek az újságos standokon, később a sorban érkező disszidensek, kivándorlók, újonnan érkezők, és persze a magyar nők, akik a távolban találtak férjet maguknak.
Ez a lap volt, amely minden kint élőnek magyarul „szólalt meg”, amely a legfontosabb volt a távolba szakadt magyaroknak. Ennek a lapnak írtam, és arra kértem a szerkesztőt, hogy soraimnak keressen helyet a lap hasábjain, miszerint levelező partnereket keresek.
Így kezdődött. A semmiből. Pontosabban a Nagymező utcából. 42 évesen elkezdtem véghezvinni azt a mindenki számára eszelős tervet, hogy leteszem ausztrál életem alapjait.
1998-ban más volt, talán közvetlenebbek, talán bizakodóbbak, talán barátibbak voltak az emberek? Talán. Aztán jöttek a levelek.
Írt egy idősebb házaspár, a feleség férjet, társat talált Ausztrália nyugati partjainak egy eldugott kis településén, és boldogan levelezett velem. Levél jött egy fiatalasszonytól, akit egy szerelmi csalódás kergetett Ausztráliába egy volt osztálytársa karjaiba, és két kislányt nevelt. Egy kedves ötvenhatos öregúr három lánya, és felesége mellől küldte a leveleit.
Írt egy velem egykorú férfi is, aki – és ez megdobogtatta a szívem – társat keresett, magyar társat, ahogyan a kint élő egyedülálló magyar férfiak legtöbbje.
Hihetetlen, hogy voltam képes repülőre ülni a 13 éves fiammal és elutazni 2000 februárjában Sydney-be, egy lényegében ismeretlen férfihez!
Ma azt mondaná egy húszéves erre: bevállalós!
Talán inkább a tudatosan álmodozó, és álmodva tudatos én, teljes bizalommal a szívemben és a lelkemben, elindultam egy hasonlóan érző férfihez, aki tarka ingben, egy virágcsokorral a kezében várt engem és az akkor 13 éves fiamat a Sydney-i reptéren.
Úgy éreztük, hogy már régen ismerjük egymást. Ami valahol igaz is volt, hiszen egy teljes éven át tartó levelezés, telefonon és kazettákon át bonyolított beszélgetések sora volt mögöttünk.
A gyémántcipellő nincs korhoz és helyhez kötve! Az én cipellőmet úgy tűnt, a virágcsokros királyfi hozza, és úgy látsszott, hogy a ragyogó lábbeli illett a lábamra.
Így hát bolyongtam egy kicsit a mesebeli kerekerdőben, hátha igazi királylány, na jó, már inkább királyné lesz belőlem.
Így érkeztünk meg Ausztráliába első alkalommal.
Persze felvetődik a kérdés, miért pont Ausztrália?
Tény, hogy mesés ország, de miért pont? A legfőbb vonzereje az, hogy nagyon távol van, és nagyon más, mint Európa. Igaz, a legrosszabb is az benne, hogy nagyon távol van és nagyon más, mint Európa. Tulajdonképpen ez is volt a bajom vele.
Az elején azonban még a vágyakozás volt, az érzés, hogy megszerezzem, hogy az enyém legyen, vagy én az övé, ki tudja! Szinte megszemélyesítettem.
Ha férfiként szeretném aposztrofálni, egy magas, jóvágású, kékeszöld szemű, izmos, vállas, bronz barnára sült pasi, kerek fenékkel és szőrös mellkassal. Na, ugye! Ezért már sok mindenre képes lehet az ember lánya!
A neve hallatán az emberek szeme felcsillan. „Óóóó – mondják –, maga ott járt?” Vagy „Óóóó” – mondják –, maga oda megy?” Képek jelennek meg az emberek szeme előtt! Óceán, csodás hullámokon suhanó szörfös fiatalok. Érdekes, hogy pocakos, alacsony, görbe lábú ötvenes kezdő szörfözők sosem jelennek meg az emberek lelki szemei előtt.
Jobban epekedtem Ausztrália után, mint bármi vagy bárki után valaha is.
Igaz, voltak racionális indokaim is, de a gondolat, hogy útra keljek, elhomályosította a szemem, és a racionalitás egyre jobban a háttérbe szorult az évek során. Később megtanultam, hogy ha a távolba mégy, előbb magadban kell tisztáznod, hogy lesz-e elég erőd és kitartásod ehhez és azt is látni kell, hogy te vagy-e a világ legjobban alkalmazkodó nője.
Mert ha nem, el se indulj! De én elindultam.
Egy olyan csodás országba, ahol a negyvenfokos karácsonyi ünnepek idején az izzadságban úszó kínai boltos neked, magyarnak, angolul kellemes ünnepeket kíván, vagy az indiai postai alkalmazott macedónnak néz a görög pólód láttán. Azóta próbáltam megfejteni vágyódásom okát, és a miérteket.
Talán előző életemben én magam lehettem Cook kapitány, aki egyenes derékkal állva árbocosán megpillantotta és el is foglalta a földrészt. Lehet benne valami. Erre az egyenes derékra utalhat a néha felbukkanó lumbágóm.
Mialatt több éven át újra és újra nekirugaszkodtam, hogy bevegyem a hőn áhított országot, ezer dolog történt. Ez alatt megismertem ott élő magyarokat, életeket, sorsokat és ha összevetettem a magaméval, rájöttem, miért élnek ők ott, és miért élek én ma is itt.
nyitókép: unsplash, Cikkfotó: saját
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
