Válasz Nórának Buda városába

A sietős léptek cuppanós hangját elnyomja a hevesen záporozó eső. Egyébként is kihalt az utca. Annika halkan szentségel, hogy semmilyen eső elleni alkalmatossággal nem szerelkezett fel, megszokván a hosszú ideje tartó forró szárazságot. A vékony pamutcipő már csurig elázott, okafogyottá vált a pocsolyák kerülgetése. És mégis, csak úgy megszokásból. Lehajtott fejjel baktat kitartóan, a postaládánál torpan meg egy pillanatra, amikor belép a kertkapun. Reményteli nyugtalansággal pillant fel. Az apró lyukakon átsejlő tompa fehérség már sejtet valamit. Szétfut benne az az ismerős, borzongató, meleg érzés, amikor meglátja a borítékon Nóra egyenletes, szálkás betűit.  Már nem számít az elázott cipő, a homlokára tapadt nyirkos hajtincsek, csak fut be a házba a borítékot magához szorítva.

– Haló! Hahó! Megjöttem!

A gyerekszobából halk mormogás a válasz. Kis ideig vár. Meghúzza a vállát. Nem is baj. Lerúgja lábáról a cipőt, és besurran aprócska szobájába. A szárítóról tegnap lekapkodott ruhák nagy halomban púposodnak a műanyagkosárban, az ágy vetetlen, körötte könyvek, reggel a szekrényből is kiborította a pólókat, amikor kapkodva keresett egy normálisabbat. Átlép rajtuk, most mindez nem érdekli, csak az átázott ruháktól szabadul meg gyorsan, majd otthonos megnyugvással fészkeli be magát a franciágy nem használt felére bolyhos takaróba bújva.

Elmosolyodik a levélre. A bélyegen a színes pillangók mintha a boríték apró tulipánjai körül repdesnének. Óvatosan nyitja fel, ne szakadozzon, s végre alámerül Nóra soraiba.

Jó ideje csend honol a szobában. Annika ölébe engedi a levelet, csak mereng az esős ablakot bámulva. Jó lenne egyből válaszolni Nórának, annyi minden mondanivalója akadt.

Leveledből áradó nyugalom az én lelkemre is átragadt, olyan jóleső volt olvasni szépen folyó napjaid menetét, magam előtt tisztán látván szinte veled voltam együtt jelen. Hasonló kellemes dolgokkal szeretnélek megörvendeztetni magam is…

Igen, és el fogja küldeni majd Nórának azt a vidám és andalító válogatást a negyvenes évekből, biztosan neki is tetszeni fog, de most neki kell állni vacsorát készíteni, mert ez a pár perc nyugalom nem fog örökké tartani. A gyerekek már mocorognak, hamarosan előbújnak éhesen a szobából.

Teljesen megértem, Nórám hogy elbizonytalanodtál Fruzska megjegyzésén, hogy anyaként magunkra maradunk jobbára a gyermekekkel, én sem tudtam volna semmi frappánsat válaszolni, nehéz is ilyen témában. Mert hogyan lehetne elmagyarázni annak, aki nem élte át a sok aggódást, váratlan pillanatot és hányattatást, de azért öröm is volt a gyerekekben, persze, persze, nem lehet elvitatni, már amikor egyáltalán fel tudtam fogni kimerült elmémmel.

Nem lehet ebben jó tanácsot adni, nem is mernék én sem, mert én is tudom, hogy minden máshogy lett, mint képzeltem, terveztem, vágytam, ezt akárkinek be sem merném vallani, mert nem értenék úgysem. Vagy jönnének azzal, hogy miért hagytam, miért így választottam, mintha oly fiatalon tudatában lettem volna bárminek is, s nem is volt divat akkoriban az őszinteség a családban, erről a témáról meg pláne nem beszéltünk soha.

Azt se mondta senki, hogy ily végtelen magány kíséri mindezt. Utólag könnyű már okosnak lenni, ezért is nagyszerű, hogy Fruzska előre látja, s tényleg mennyivel bölcsebb nálamnál.

És hát Károly nemhogy egy szalmaszálat se, még rá is tett egy lapáttal a viselkedésével, de ismeretében vagy ennek Nórám, kár is a fájdalmas múltba visszamerengeni. Csak hát tudjuk, hogy s mint mennek ezek a dolgok, és hogy mennyire végtelenül fáradt voltam akkor, amikor kisdedek voltak, sokszor belegondolok, hogy tiszta szerencse, hogy egyáltalán ép bőrrel megúsztuk mindannyian, hogy egyedül birkóztam a három gyermekkel folyton.

De ezt is csak neked merem megsúgni Nórám, mert te érted ezt, de mások még meg is vádolnának felelőtlenséggel meg veszélyeztetéssel, pedig csak segíteni kellett volna, hogy ne legyek végletekig kifacsarva és magamra hagyva válás előtt és után egyaránt.

De ilyesmit sem szabad kimondani, mert akkor jönnek pont azzal, ahogyan Fruzska is mondja, hogy magadnak szülted, te választottad, egyed, és ezzel szépen magunkra is hagynak, mossák kezeiket…

A hibáztatásról nem is beszélve… Nem gondoltam soha, hogy ily rossz ember lennék, ami elképzelhetetlen szidalmakat a gyermekek miatt kaptam, s mindenki jobban akarta tudni, mit-hogy kellene, holott életemben egy napot sem töltöttek, mint az szokásos, és mintha mindez olyan könnyű és magától értetődő lenne, csak én balga nem vagyok rá képes. De ez semmit nem segít már, sőt. Nem is panaszkodom, tényleg, minek is, már így lett.

A serpenyőben serceg a hús, mellette nagy buborékokban tör fel a forró víz a krumpli körül a lábasban, Annika keze szorgalmasan jár a konyhapulton gondolataiba merülve. Csak akkor eszmél fel egy pillanatra feladataiból, amikor kifut a kukához a szemetessel. Esik! Hát persze! És annyira rohant, hogy eddig nem is figyelt. Igen, ezt is megírja Nórának, hogy milyen csodálatos az eső, és hogy észre sem vette, pedig még el is ázott hazafelé, s Nóra levele jutatta eszébe, hogy meg kell állni néha, hogy a zilált mindennapokban az elme megpihenhessen, s a pillanat örömére eszmélhessen, mert különben csak egyik feladatból masíroz a másikba, s öröm nélkül elsivárosodnak a napok – mint azt tudva lévő.

S Nóra levele iránt érzett öröm mellett, itt az eső hűvöse, illata, andalító szemerkélése, mely mindig a pihenésre emlékeztet s ösztökél. Annika megáll. Beleszippant a rég nem érzett nedves föld illatába, s egyúttal rácsodálkozik a vadszőlő leveleinek vörösbe fordulására, s mellette a sok-sok színre ott abban a pillanatban a kukazsákkal a kezében.

Jó, nem a legromantikusabb pillanat hogy éppen itt és most, ugye, Nórám, de hát kicsire nem adunk, és ez is az élet része, nem kell annyira finomkodni. Most jutott eszembe örülni az esőnek, és ez is valami.

Zutty, szemét a kukába, s már szalad is vissza a konyhába.

Szóval végre megenyhülhettünk a nyári nagy meleg után, ki is tártam az összes ajtót, ablakot, hogy jól átjárja a házat a frissesség. Kérdezed Nórám, mi újság felénk, és őszintén első gondolatom az volt, hogy semmi. Ja, nem semmi, hanem SEMMI!

Olyan unalmas az életem, hogy én is meguntam önnön magamat már, nem történik semmi, a szerelmi életem meg pláne egy nagy nulla. Nem is csoda, hiszen nem is teszek érte semmit, de hát na…  és egyebekben minden olyan örömtelen, végtelen folyású napok egymás után hömpölyögve. Jaj, nem igaz mégsem, látod, mindig végletes vagyok, Nórám, épp most tudtam örülni levelednek, az eső illatának, és persze a gyerekek is aranyosak – néha. És nem is vagyok mindig végletes, már ezen mondatom is túlzás volt, de hajlam csakugyan mutatkozik nálam erre.

De érted ezt Nórám, folynak a napok egyre másra, s nem látok ki belőle, hol vagyok mindeközben én.

De ez sem igaz, jaj, szörnyen végletes vagyok megint… mert csak elcsíptem egy kis időt tegnap magamnak, hogy el tudjak szökni egy kis kocogásra, munkába menet olvasok a buszon, s kiváló könyveket szereztem mostanság, és este még filmet is szoktam nézni néha, ha nem alszom el rögtön, miután a gyermekek elcsendesedtek. Igaz, sokszor több napig is tart, mire egy film végére érek. Nem is kesergek ezen mindig én, hogy olyan rossz lenne nekem, nem is azért mondom, de az sem járja, hogy napjaimban az legyen a legfelemelőbb pillanat, amikor este végre ágyba bújhatok aludni. Ugye? Hát talán csak kívánhatok még ennél kicsit többet az élettől.

Most hogy így ezen elmélkedem, eszembe is jutott ám még egy, hogy mégiscsak történik néha valami. Nem nagy dolog, de mégis, elmesélem, te érteni fogod.

Szóval múltkorjában nem bírtam már magamat elviselni, hogy túl sokat vagyok egyedül, és hova futhatna mégis az ember önmaga elől. De ez is túlzás megint, mert nem vagyok egyedül annyira, mert ugye a gyerekek mégiscsak, de azért ez nem ugyanaz. Szóval hétvégén, amikor nem voltak itt a gyerekek, magányomban elmentem kerékpározni, csak itt a környéken, kellemes idő adódott.

Útba ejtettem az Obit, hogy megnézzem, van-e olcsó virág, mert a nagy melegben a petúniák kipusztultak az ablakban – mintegy az életemet szimbolizálván (hehe), hátha találok valami kis olcsó árvácskát vagy ilyesmit, ami még ősszel virágozhatna a ládákban. Na, mindegy, amúgy virág nem volt, csak drágább, az meg most nem fért bele a büdzsénkbe, és amikor onnan kerekeztem tovább, szembe jött egy srác szintén kerékpárral.

Csacsiság tényleg az egész, ne nevess ki, Nórám. Másnak el sem mesélném.

Szóval nagyban gurultam, észrevettem, hogy jön szembe az említett fiatalember, de nem előre figyelt, így emiatt felkészültem, hogy kellően kikerülöm félvén az ütközéstől, de az utolsó pillanatban mégis feltekintett, s annyira megijedt, hogy elkezdett kacsázni, és hiába voltam már kerülőben, tényleg majdnem összeütköztünk.  Eme komikus jeleneten igen felderültünk mindketten, ahogy összenéztünk, majd illedelmesen bocsánatot kért figyelmetlenségéért. Én persze nem haragudtam, inkább örültem, hogy vannak még kedves s udvarias emberek.

Azt is elmondom Nórám, hogy igen szép szál fiatalember volt az illető, az a szikár fajta, entellektuell ábrázattal, tudod, hogy éppen a zsánerem. S akkor az a nevetséges gondolat jutott eszembe, hogy egy romantikus filmben beszélgetést kezdtünk volna, és elhív kávézni vagy telefonszámomért eseng mély hódolattal. Persze semmi ilyesmi nem történt a való életben, mivel az cseppet sem hasonlított eddig sem egy romantikus filmre, pláne ennyi idősen nem az. Amúgy is fiatalabb volt nálam, talán nem túlzottan, de annyira nem volt alkalmam megfigyelni.

Szóval látod, ilyen s ehhez hasonló kis semmiségek történnek s jutnak eszembe. És amilyen botor, javíthatatlan vagyok én, hogy semmiből se tanulok, még mindig elhiszem, hogy vannak mesék, és utánabámultam a szép szál fiatalembernek, mint valami idétlen fruska, hátha ő is ugyanezt gondolván visszafordul.

Persze ügyet sem vetett rám, mint az már szokásos, ment tovább, soha többé nem láttam. De nem is baj, Nórám, a nyugalom mindennél fontosabb, ahogy te is írtad, sok elégedettség van a kiszámítható napokban. De közben csodállak is, hogy ilyen szilárd megnyugvásban vagy ezzel a témával kapcsolatban.

Szombat délután Annika elpakolta a romokat ebéd után, s amikor a mosogatógép a jól ismert duruzsolásba kezdett, magára zárta szobája ajtaját. A száradó ruhák most is elfoglalták a szoba egy részét, de a kis íróasztal már rendezetten várta. Elindított egy vidám swinget, ezzel mintegy kivette saját idejét a családtól, háztartástól. Ne zavarja senki. Lábára vastag gyapjúzoknit húzott, a szoba északi sarkában már hideg ősz honolt. Nyugtató levendulaillat lopakodott felé a nagy tömb halványlila levélpapírból, amikor a fiókból elővette, s a tetején írni kezdett apró, kerek betűkkel.

Drága Nóra! Köszönöm leveled és kedves érdeklődésed hogylétünk felől. Ez is csak velünk történhet meg, hogy tündöklő s csapongó nyárban ágynak esünk. Most mit mondatnék erre? De már mindannyian kikecmeregtünk végleg a kórságból, tekintve, hogy az iskola is elkezdődött, a gyerekek nagy bánatára a betegség addigra éppen elmúlt, és menni kellett. Szombat lévén végre be tudtam húzódni szobám nyugalmába, hogy írjak neked. Ne tudd meg, mi rendetlenség gyűlt fel itt előtte, de hétvégén már némileg sikerült úrrá lennem rajta. Jaj, nem is mondtam, mennyire tetszett a levélpapír, melyet küldtél, a vidám pillangók szintén, és persze tudod, hogy a türkizkék a kedvenc színem.

Az első levelet, amit Annika kapott Nórától, el tudod olvasni ITT.

Kiemelt kép: Freepik