Esküszöm, én igyekeztem tartani a távolságot. De akárhogy kapálóztam ellene, beszippantott. Igen, kapálóztam, mert megfigyeltem, hogy a férfiak irántam érzett érdeklődése a ragaszkodásommal ellentétes irányban lankadt. Már féltem elmerülni bármiben. De akkoriban, mikor megismertem őt, tökéletesen megfelelt egy könnyedebb viszony.
SZ.S.V. írása.
Már rövid idő után azt kérdezgette, szeretem-e. Eleinte gyanakodtam, hogy ez talán korai, mégis jólesett. Természetesen amint megengedtem magamnak azt a luxust, hogy cseppet kötődni kezdjek, ő elkezdett kihátrálni. Megint ugyanaz a menetrend. Én pánikszerűen kapkodtam utána, szorongtam, kellek-e, mikor ír és látom-e még egyáltalán.
– „Régen beszéltünk. Sok minden történt, majd mesélek. Felhívhatlak?”
Újabb üzenet 3 hét néma csend után. Megfogadtam, hogy nem gyengülök el, de minden kósza üzenet után úgy kaptam elő a telefonom, hogy azonnal válaszoljak, mintha mi sem történt volna. Ez egy őrület. Megalázom magam és mégis csinálom. Nem ad semmit, én meg a legkisebb morzsára ugrok. Szánalmasan kicsire mentem össze nap mint nap. Lassan minden pittyenésre összerándult a gyomrom, és émelyegni kezdtem.
Gyakorlatilag minden dolgomat egy kísértethez próbáltam igazítani, ő meg rám se hederített.
A kezdetben izgalmas és felhőtlen kapcsolat ekkor vált elviselhetetlenné. Átvette a helyét az a kínzó bizonytalanság: ez még kapcsolat egyáltalán?
…
Ésszel nem tudtam felérni, mi történik: remekül elhitette velem, hogy ez egy élő és létező kapcsolat. Nem csak a kémia volt tökéletes, sokat is beszélgettünk, és ő mindig figyelt is, mindig tudta, hol hagytuk abba a társalgást, hetekkel később is rákérdezett, hogy mi hogyan alakult azóta.
Emlékezett mindenre, pont úgy, mint valaki, akinek fontos vagyok. Mégis időről időre felszívódott, pont úgy, mint valaki, aki… egy idegen.
„Sok a munka”
„jön egy meeting és utána is lesz egy”
„apám beteg, ma sem jó”
Mindig volt valami, amiért nem ért rá írni egy büdös sort sem, akár hetekig. Ha végül én üzentem, szánalmasnak éreztem magam. Persze ez azonnal elillant, mert olyankor rögvest hívott, hogy bocsánatot kérjen és elmondja: igazam van.
Tudta, hogy ezzel a „morzsával” be is fogta a szám, és én egy egész napra hátradőltem abban a hitben, hogy mégis fontos vagyok. Csakhogy sokszor ezután sem találkoztunk.
Állandó várakoztatás és várakozás, kínzó halogatás, kétségek és némaság vált a valóságommá. Egy idő után komoly fizikai tüneteim lettek, és reggelente úgy éreztem magam, mintha gyászolnék. Borzalmas volt minden ébredés.
Bántva és megalázva éreztem magam. Szégyelltem, hogy ennyire kitárulkoztam. De a pasi hihetetlen volt. Minden porcikáját imádtam. A hangját. Ahogy beszél. Amit mond.
Mit művel velem? Nem ad és nem tesz semmit, mégis elsodor és a függője vagyok. Nem is vagyok már önmagam.
Pontosan az a fajta, akiért a világon bármit megtennél, miközben pontosan tudod, hogy a legnagyobb marha vagy, ha a legapróbbat is megteszed. Mint valami drog. Vagy a Nutella. Jó, ha van és belekanalazhatok, de az a biztos, ha nincs a közelben…
…
Sosem voltam egyedül, mégis folyamatosan magányosnak éreztem magam. Mert az az egy, akinek éheztem a figyelmét, átnézett felettem. Érzelmek hullámvasútján ültem egész nap, míg ő élte világát. A fájdalom sokszor maga alá terített, és én nyüszítve kuporodtam a földre, ha épp senki nem látott.
Azon gondolkodtam, vajon ebbe bele lehet betegedni?
Tulajdonképpen semmi látványosat nem tett, és semmit nem is ígért. Még csak nem is haragudhattam! Legfeljebb magamra. Pedig jólesett volna dühöngeni legalább, de ez a fráter még ezt is elvette tőlem. Ahogy a lezárás lehetőségét is, számomra ugyanis a lezárás is személyes találkozást igényelne. Szadista. Meg tudtam volna fojtani, miközben remegtem is a vágytól, hogy hozzáérjek, lássam, halljam, érezzem.
Akárhányszor eldöntöttem, hogy soha többé nem keresem és lezárom magamban az egészet, úgy éreztem, maradt még egy utolsó, vékony szál köztünk, amit egyszerűen képtelen vagyok eltépni. Aztán megvilágosodtam: nincs semmilyen „vékony szál”! Csupán az indulatom az, ami még hozzá köt. Ezért nem tudom elengedni.
Akkor még nem értettem, hogy nem vele, hanem magammal kell megbékélnem. És megértenem, miért az érzelmileg elérhetetlen emberekhez vonzódom. Gyermekkori beidegződés, apaseb… ezekről akkor még nem hallottam.
…
A távollét miatt az apátia vált állandóvá. Ez már bírhatóbb volt.
Lassan kezdtem tisztábban látni. Sosem akartam tartalékos lenni, mégis azzá váltam. És én engedtem meg. Egy puszta kérdőjel voltam, vagy inkább szaggatott vonal. Egy vállrándítás. Egy „mindegy”. És én néha még örültem is neki – hiszen egy éhező a semmi után a valamivel is kiegyezik.
– „Hát ez igazán elegáns. Az emberről mindent elmond az, ahogy a kapcsolatait lezárja. Azt hittem, megbeszéltük, hogy nyugodtan közölhetjük a másikkal, hogy vége, megígértem, hogy sosem csinálok műsort. Mégis szó nélkül eltűnsz. Megértem, ha már nem akarod folytatni, de megérdemeltem volna egy köszönést vagy ölelést! Végig korrekt voltam, sosem nyaggattalak. Azt kívánom, légy boldog, egészséges – és hogy sose tegye meg veled ugyanezt senki. Szia.”
– „Tudsz beszélni?? Hívlak!”
Az ilyen reakciói sokáig összezavartak, és nem tudtam eldönteni, dühös legyek vagy komolyan vegyem őket.
Miért olyan pokoli nehéz lezárni?! Hogy tűnhetett ennyire valóságosnak másfél éven át? Tulajdonképpen mi a csudát csináltunk ennyi ideig? Már azt sem tudtam, megtörtént-e az egész, vagy csak a képzeletem szüleménye volt.
– „Rég beszéltünk. Sok minden volt. Hívhatlak?”
Hogy örültem ezeknek a tipikus üzenetmorzsáknak! Mint egy kutya a csontnak, verés után. Igen. Leginkább ettől féltem mindig: a saját reakcióimtól. Hogy ha látom vagy hallom, újra felkavarodik bennem minden, és megint engedni fogok. Félek, hogy gyenge leszek, szánalmas és nevetséges, amitől pedig még kevésbé fogok kelleni. Akarok még kelleni egyáltalán? Talán nem is ő hiányzik, hanem a „kellés”. Nem az ember hiányzik – hanem amit köré álmodtam.
Őszintén remélem, nem küld több üzenetnek álcázott semmit.
…
De talán ez is túlélhető, mint a régi, „elsöprő” kapcsolataim. Azokba is kivétel nélkül bele akartam halni. Azok is épp ilyen élőek voltak, mint ez, mégis, ma már csupán „kiolvasott könyvek a polcon”.
Nos, elpárolgott. Végleg felszívódott.
Szerencsére az idő valóban segített. Sokat lazultam, erősödtem. Végre nem számoltam a perceket, órákat, csak a napokat – s végül már azokat sem.
Eljöttem ide a padhoz. Mindig itt találkoztunk. Sírtam egy kicsit, és magamban szertartásosan elmotyogtam a búcsúüzenetem:
„Arra sem méltattál, hogy elköszönjünk, és ennél nincs fájdalmasabb. Nem tudok tőled elköszönni – búcsúzom hát a helytől. Soha többé nem jövök ide.”
…
Igen, jelentem, túlélhető. Azóta 2 év telt el. Azóta már összefutottunk egyszer véletlenül, és én nem éreztem semmit. De más is történt az elmúlt 2 évben: 2 másik ember játszotta el ugyanezt velem.
Ez kellett még ahhoz, hogy ráébredjek: velem van a gond. Túl fontos lesz mindenki. Kényszeresen keresek valakit, akivel átélhetem a hullámvasutat, a nagy érzelmeket, a lángolást. Magányos időszak kizárt. Az újabb és újabb együttlétek, kötődések, izgalmak boldoggá tesznek, de amint eltűnnek, ugyanaz a jól ismert üresség sajog tovább, valahol a mellkasomban. Egy darab fájdalmas űr. Mint egy fekete lyuk: próbálom betölteni, de bármennyire igyekszem, minden csak eltűnik benne – és tovább sajog.
Soha el nem múló üresség. Senki nem tehet boldoggá.
Éhezem őket, megkapom őket, fontosak lesznek, elveszítem őket. A boldogtalanság mégis állandó. Nem gyógyulhatok meg általuk.
Magamat kell meggyógyítanom.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
