„Anyám egyszerűen kisétált az életemből”

Nem mindenki való anyának. Talán az enyém sem volt annak való. Vagy csak az élet túl korán adott neki minket, és túl sok volt a teher, amit egy idő után nem bírt. Nem tudom. Sosem beszéltünk erről. 12 éves voltam, mikor úgy döntöttek apámmal, hogy elválnak, és én apuhoz kerültem. A testvéreim is.

Olvasónik történetei.

Évekig alig-alig hallottunk anyuról. Kezdetben ugyan még voltak közös vasárnapok – anyu híresen finom húslevesével – aztán másik városba költözött, és elmaradtak a láthatások. Nem voltak szülinapok, közös ünnepek, nyaralások. Semmi. Érdekes, akkoriban nem is hiányzott, a mai eszemmel viszont, így, hogy én is édesanya vagyok, nem értem, hogyhogy nem keresett minket.

Hogy bírhatja ki egy anya, hogy nem látja a gyerekeit?

Felnőttként egy ideig kerestük egymás társaságát. Bennem – a testvéreimmel ellentétben – nem volt harag. Szerettem anyu humorát. Sokat nevettünk, ha találkoztunk. De csak most, évek után döbbentem rá, hogy ezek a találkozások is mind róla szóltak. Akkor találkoztunk, ha neki jó volt, ha ő akarta. Ha nekem lett volna rá szükségem, sosem ért rá. 

Nem volt ott az esküvőmön, nem támogatott a válásomnál. Nem jött el az első babámat megnézni, és a második szülésemnél is hamar elköszönt, pedig sírva könyörögtem, hogy ne hagyjon ott. Igen, erre a képre élesen emlékszem. A konyhában ülve könyörögtem neki, hogy ne menjen el, de ő mindenáron haza akart menni.

Azt hiszem valamiben nem értettünk egyet, és összeszólalkoztunk, mire összepakolt. Hogy mi volt az ok, már nem tudom, de az kristálytisztán megmaradt, ahogy a konyhában ülök, és zokogva nézem, ahogy otthagy.

Sokáig akartam, hogy legyen köztünk valamiféle anya-lánya viszony. Egy rövid ideig volt is talán. De ez elmúlt, és én elfáradtam. Ma már nem erőltetem, hogy kapcsolatban legyünk, és anyu is csak nagyon ritkán ad hírt magáról. Mert nem érdekeljük. Ez a tény.

Nem csak az én történetem ez. Más nők sem akarták a szerepet, amit a sors nekik osztott:

– Mint a legtöbb gyereknek, nekem is nagyon szoros kapcsolatom volt anyámmal az első pár évben. Aztán ez megváltozott, mikor a harmincas évei közepén egzisztenciális válságba került. 8 éves voltam, mikor először ment el Angliába pár hónapra dolgozni. 12, mikor elvált apámtól, és bár magával vitt a válás után, pár hónappal később beleszeretett egy férfiba, akivel Németországba mehetett.

Egy nap arra mentem haza, hogy összepakolta a cuccaimat egy bőröndbe, és az ajtó elé rakta. Mikor becsöngettem, közölte, hogy menjek vissza apámhoz. Lemondó nyilatkozatot is kitöltött, hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie utánam – meséli Zoé.

A következő 10 évben, összesen kétszer láttam. Aztán hazaköltözött, én meg elköltöztem az országból. Nagy drámát kerített belőle, hogy elmegyek külföldre. Aztán megint eltűnt, hozzáment valakihez, akinek – mint ismerősöktől megtudtam – összevissza hazudott arról, hogy azért nem tartja velem a kapcsolatot, mert én annyira rossz ember vagyok…

A következő 10 évben két alkalommal beszéltem vele. Egyszer, amikor azt akarta legyek a kezese egy hitelhez, a másik alkalommal én kerestem, hogy elmondjam, megszületett a lányom. Adni akartam egy esélyt neki. Nem élt vele, mindössze egyszer találkoztunk egy kávézóban.

Most viszont újra felbukkant, mert válni készül, és megint pénz kellene neki. De én, bár lehet szívtelen vagyok, nem akarok neki segíteni.

– Anyám fiatalon összejött a tanárával, és miután leérettségizett, hozzá is ment. Nagyon gyorsan megszülettem. Azt mondják a rokonok, az első néhány év igazán boldog volt, de anyám túl fiatal volt, élni akart. Elváltak, és én a nagymamámhoz kerültem, míg anyám kitombolta magát. 

Évek múlva újra megjelent, karján a hugommal, aki szintén a nagyanyám gondozásába került – nem volt talán még egy éves sem.

Külföldre költözött. Egyik országból a másikba vándorolt. Egyik férjet fogyasztotta a másik után. Ma is külföldön él. A nagyanyám temetésére hazajött. De azóta sem láttam – mondta el Bálint.

– 10 éves voltam, mikor anyám úgy döntött, szürke neki a házasélet, és megmondta apámnak, hogy válni akar. Apám rábólintott, annyit kért, hogy engem ne vigyen, de anyám hajthatatlan volt. Kellett neki a gyerektartás, így végül apám költözött albérletbe, mi maradtunk a közös lakásban. Anyám élvezte a ,,szabad” életet, így sokat voltam egyedül otthon, néha pedig a lépcsőházban kuporogtam, mert elfelejtett időben hazaérni.

Fél év után apám fogott, és magához költöztetett. Újabb fél év után anyám lemondott rólam, de abban egyeztek meg apámmal, hogy nem fizet utánam gyerektartást. És egyszerűen kisétált az életemből. Míg nagykorú nem lettem, egyszer sem láttam – emlékszik vissza Marcsi.

Onnantól azonban, hogy állásom lett, rendszeresen megkeresett. Általában pénz kellett neki, de volt, hogy lakhatás, vagy az, hogy meghallgassam az éppen aktuális problémáját.

Most, hogy öregszik, rendszeresen terrorizál lelkileg. Folyton írogat, hív, hogy egyedül van, mi lesz vele öregségére, ki segít majd neki. Folyamatosan érzem a nyomást.

Ennek ellenére nem segítek, csak az apámnak, aki felnevelt, akire támaszkodhattam. Anyámnak is megvolt a lehetősége, hogy anya legyen, de nem akarta. Csak panaszkodni meg kérni tud. Legutóbb emlegette a szülőtartást. Nem hiszem, hogy kötelességem lenne őt eltartani.

nyitókép: freepik

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?