Hiába nőttél fel, s menekültél el végre otthonról, a bántalmazó szülő akkor is utánad tud nyúlni. A módszer neve: nagyszülői kapcsolattartás. Sok megrázó része van a következő történetnek, mégis talán ez a legijesztőbb, mivel mindenkire vonatkozik: „A családsegítő elmondása szerint a továbbképzésükön ezt közölték: a bíróknak ki lett adva, hogy ha nem készíted fel a gyereket kapcsolattartásra, nem akar menni, ellenkezik, akkor az ellennevelésnek számít, mérlegelés nélkül”. A rengeteg kényszerláthatás függvényében ez nagyon veszélyes és káros gyakorlat, ahogyan itt is.
Történetünk is mutatja, hogy nincs itt semmilyen áldozatvédelem, ha valaki eddig elhitte volna.
Eszter története
– A férjem súlyosan bántalmazó családban nőtt fel. Az apja, apósom rendszeresen bántalmazta fizikailag és lelkileg is terrorizálta őt és a testvérét. Többször volt csonttörése, bordarepedése, az orrát bakanccsal rúgta be, az is eltört, emellett a szülők súlyosan elhanyagolták a gyerekeket, nem voltak játékaik, ilyen környezetben érzelmi biztonság sem.
Az apja a férjem kutyáját is megölte, a gyereknek kellett elásnia. A húgát vizes törölközővel úgy megcsapta, hogy hónapokra megnémult. Ez csak néhány konkrét eset, hosszú lenne felsorolni mindent. Férjem kapott többet, mert a testvérét is védte. Kollégiumba menekült már középiskolában, hogy minél kevesebbet kelljen otthon lenni, felnőve pedig megszakította a szüleivel a kapcsolatot, ahogy a testvére is – meséli Eszter.
A történetnek már ez része is szörnyű, hogy az egész gyerekkoron át tartó bántalmazás ellen senki nem tett soha. Ilyen súlyos sérülések mellett biztosan feltűnt a környezetnek, főleg, hogy faluban laktak, s tudatában voltak az apa agresszív természetének, mégsem lépett ellene sem az iskola, sem senki más. Az anya is teljesen tönkrement, mélyen félelemben tartva élt, hogy képtelen volt a gyerekei védelmére kelni, sőt maga elé tartotta őket, hogy megússza a verést.
Azt remélhetnénk, hogy legalább felnőttként megmenekültek, és a súlyos traumák után nem folytatódott a bántalmazás, megfélemlítés. Mindkét testvér messzebb költözött a szülőktől, és megszakították végül a kapcsolatot. Azonban hiába volt minden, a szülő utánuk tudott nyúlni.
– Így utólag már bánom, hogy nem tudtuk előre, hogy létezik nagyszülői kapcsolattartás, mert ha nem házasodunk össze, és a gyerekek az én nevemre kerülnek, akkor apósomnak nem lenne kapcsolattartási joga. Még ezt is bevállaltuk volna, annak ellenére, hogy férjemmel szeretetteljes a kapcsolatunk, a gyerekeket közösen terveztük, vállaltuk, mert ami ezután következett, az tönkreteszi a gyerekeinket, ahogy az unokatestvéreiket is- állítja Eszter.
Amikor férjemmel összeházasodtunk, még meg akartuk hívni a szüleit az esküvőre. De amikor elvittük a meghívót, apósom feldühödött, hogy szerinte későn hoztuk el, és amikor távozni akartunk, beállt az ajtóba, és megtámadta a férjemet. Az esküvőre nem jöttek el szerencsére, és többet mi sem kerestük őket.
Később egy családtag temetésén megjelentek, apósom szerint ez volt a megfelelő alkalom, hogy megismerkedjen az unokáival. Ekkor már megszültetett a kisebbik gyerekünk, a nagyobbik nem értette, hogy egy idegen miért esik neki a temetésen, és miért mondogatja neki, hogy ő a nagypapa. A sógornőm a kisebb gyerekével volt ott babakocsival, őt apósom szó szerint kergette a temetőben, mert sógornőm se akart vele találkozni, és azt se akarta, hogy a babakocsiba benyúljon a kicsihez. Após megsértette a szertartást és az érzéseinket.
Minden alkalommal erőszakoskodott és agresszíven viselkedett, amikor találkoztunk. Évekig nem érdeklődött a gyerekek iránt, azért sem, mert a lányokat alapból nem vette emberszámba. A saját lányát elmebetegnek nevezte, a feleségét felmosórongyként kezelte.
Öt éve rákos lett, ekkor kezdte el hívogatni a gyerekeit, és „kapcsolatfelvétel gyanánt” őket hibáztatta kialakult betegsége miatt. Majd egy ilyen felvezetés után kaptunk tőle egy e-mailt, hogy neki joga van az unokáihoz, és megfenyegetett, hogy vagy lehetővé tesszük találkozást, vagy további lépéseket tesz. Egyik család sem akart vele találkozni, így hamarosan meg is érkezett a gyámhatóságtól az értesítés eljárás indulásáról.
A gyámhatósági eljárás tárgya a nagyszülői kapcsolattartás volt. Mi tiltakoztunk, hogy nem akarunk ezzel az emberrel semmilyen kapcsolatot. Annyiban szerencsénk volt, hogy emberséges ügyintézőt kaptunk, aki átlátta a helyzetet.
Apósom a tárgyaláson is minősíthetetlenül viselkedett, a férjemet kigúnyolta, sértegette, engem is szidott anyaként. A férjemen egyértelműen látszódtak a poszttraumás stressz jelei. A tárgyalások borzasztóak voltak, apósom lelki terrorja miatt. Az ügyintéző próbálta kordában tartani, de nem tudta. Volt olyan tárgyalás, hogy rosszul lettem fizikailag is, szünetet kellett tartani, majdnem mentőt hívtak.
Két tárgyalás után igazságügyi szakértőt rendeltek ki. A szakértői vizsgálatra is együtt hívtak be minket, ahol egész nap együtt kellett várakozni apósommal. Férjemet itt is összezárták bántalmazójával, ahogy a tárgyalásokon. Külön felhívták a figyelmünket, hogy ne mondjunk semmit a lányunknak a szakértői vizsgálat előtt, mert az befolyásolásnak számít. Úgy vittük a vizsgálatra, hogy azt sem tudta, miért vagyunk ott.
A szakértő azt kérdezte a lányomtól, hogy hajlandó-e találkozni a nagypapáékkal. De mivel ő nem tudta, hogy az eljárás miatt van ez a vizsgálat, úgy értette, hogy most, amikor ott vannak, és azt válaszolta, hogy igen, ha apa meg anya ott van. A szakértő viszont erre úgy hivatkozott, hogy a gyerek hajlandó az állandó kapcsolattartásra. Mikor ez kiderült, a lányom elmondta a gyámhatóságon, hogy ezt nem így értette, de az már senkit nem érdekelt.
A szakértő egyébként rólunk csak jót írt, hogy alkalmas szülők vagyunk, nem befolyásoljuk a gyereket, szeretetben és kiegyensúlyozottan neveljük. Apósomról megállapította, hogy paranoid tévképzetei vannak, semmilyen felelősségérzete, és hogy bántalmazó.
Az első fokú határozat apósomnak nem adott kapcsolattartást, csak anyósomnak felügyeltet. Azonban apósom megtámadta a határozatot felülvizsgálati eljárásban, és a törvényszék neki is megítélte a felügyelt kapcsolattartást. Az indoklásban az állt, hogy mivel még nem találkozott a gyerekekkel, ellenük nem követett el semmit, ezért találkozhat velük, az nem számított, hogy a férjemet súlyosan bántalmazta, és hogy agresszív a szakértő szerint is.
Minket gondozásba vettek az elejétől, többször volt családlátogatás. A családsegítővel jó a kapcsolatunk, segített, hogy fel tudjuk készíteni a lányokat a kapcsolattatásokra, és az időpontok után a feldolgozásban.
Amikor elkezdődtek a kapcsolattartások, a nagylányomnak elmagyaráztuk, hova és miért kell menni. A lányom retteget apósomtól. Hiába mondta, hogy nem akar velük találkozni, a 9 éves gyerek véleményét nem veszik figyelembe. Az elején még bent lehettünk, féltettük őket, és a gyerekek is így akarták.
A kapcsolattartások borzalmasak voltak. Apósom kergette a szobában a nagyobbat, és kérdésekkel bombázta, ha nem válaszolt, követelőzött. A következő alkalommal nem engedte, hogy együtt játszanak, anyós a kisebb lány elé állt, hogy elválassza őket, após kérdezgette a nagyobbat, aki nem akart válaszolni, a sok kérdéstől ideges lett, az ölembe ült, és mondta: – Szeretnék innen elmenni, nem érzem jól magam.
Ebben a központban figyelembe vették, ha a gyerek jelez, és elmehettünk. A központ vezetője mondta, hogy tisztában van vele, mennyire borzalmas helyzetben vagyunk, de nem tehet semmit. A lányunkat felvilágosította, hogy joga van nem válaszolni, és szólni, ha nem érzi jól magát.
Később elköltöztünk, és egy másik gyámhatósághoz kerültünk. Itt már nem voltak ennyire megértőek a helyzetünket tekintve. Az új helyen közölték, hogy itt máshogy vannak a szabályok. Ha a gyerek rosszul érzi magát, kimehet a folyósóra, aztán vissza kell mennie, de mindenképpen az intézetben kell tölteni azt az egy órát.
A kapcsolattartások alatt a gyerekek a szoba másik felében ültek, hogy minél távolabb legyenek a nagyszülőktől. A házirend azóta eltűnt, amikor ki akartuk kérni, ebből azt gondolom, hogy nem szabályos, de mégis kényszerítenek erre. Ráadásul egy ideje külön szobát sem tudnak biztosítani, a folyósón történik a kapcsolattartás, így nincs is hova mennie a gyereknek.
Az egyik kapcsolattartáskor a gyerekek összeszereltek egy játék sátort, és elbújtak benne, annyira nyomasztó volt számukra az egész helyzet. Emiatt após újabb eljárást indított a gyámhatóságon, amiért hagytuk, mert szerinte rájuk kellett volna szólnunk és megakadályoznunk.
Azt kérte, hogy mi ne lehessünk bent a kapcsolattartásokon. Igazat adtak neki, minket kitiltottak. Mindezt szabálytalanul, tárgyalás nélkül, csak papír alapon döntötték el, a gyerekeket sem hallgatták meg. Ekkor felülvizsgálati eljárást indítottunk, hogy ezt a döntést változtassák meg. De a törvényszéknek azt sikerült megállapítani, hogy az a probléma, hogy mi nem készítjük fel őket eléggé a kapcsolattartásra. Pedig az esetmenedzser leírta, hogy nem akadályozzuk a kapcsolattartást.
Az egész eljárás megalázó volt, a törvényszéki tárgyaláson én meg sem szólalhattam a saját gyerekeim védelmében, mert apósom nem az én rokonom. Férjemtől azt kérdezte a törvényszéki bíró, hogy ugyan mitől félnek? Férjem próbálta megértetni a bíróval, hogy komoly oka van arra, hogy féltse a gyerekeit:
Ön hogyan adná oda a gyerekét annak, aki önt módszeresen verte, lelkileg megnyomorította, hogy se önálló akarata, véleménye, önbizalma ne legyen? A bíró erre azt válaszolta: ha ilyen gondolatai vannak, menjen pszichológushoz, mert nem alkalmas szülőnek. És nem is változtatta meg a gyámhatóság döntését, így többet nem lehettünk bent a gyerekekkel.
A felügyelt kapcsolattartások során két gyermekvédelmi szakember van jelen, nekik kell felügyelni, hogy ne hangozzon el vagy történjen semmi olyan, ami a gyerekeknek rossz lenne. De ezzel folyamatos probléma volt. Az egyik alkalommal apósomat irritálta, hogy a két gyerek egymással játszik, mert szerinte vele kellene foglalkozniuk. Odament hozzájuk, és erőszakosan szétválasztotta őket, a nagyobbat megragadta a nyakánál fogva. Akkor rászólt az esetmenedzser, hogy hagyja abba. Azonban az eseménynaplóba nem írták le, mert ez az ő hibájuk is, hogy megtörtént, és el akarták kenni.
Senki nem vallja be, hogy a felügyelt kapcsolattartás alatt fizikai bántalmazás történt.
Amennyiben a kapcsolattartásra jogosult háromszor megsérti a szabályokat vagy egyszer súlyosan, akkor elrendelhetik a kapcsolattartás megvonását. Azonban a jelen lévő felügyelők nem naplóznak rendesen, így nem tudjuk bizonyítani, csak a gyerekektől tudjuk, hogy mik történnek. Azt se értem, hogy miért kell három esetet megvárni, miért teszik ki a gyereket ennek, mire belátják, hogy nem működik együtt a másik fél.
Azt se írták le, amikor nem koruknak megfelelő ajándékot hozott a gyerekeknek, és megvágták a kezüket. Arról meg semmit nem írnak, hogy a gyerekek hogy érezték magukat, csak az a téma, hogy a felügyelők hogyan oldottak meg egy helyzetet, lényegében magukról írnak.
Egy ideig még leírták, hogy vita alakult ki az unoka és a nagypapa között, és a nagypapára rá kellett szólni, hogy ne provokálja a gyereket, illetve azt, hogy a lányom sírt végig, és elhúzódva ült. Azonban egy idő után már semmit nem jegyzeteltek, mindig azt naplózták, hogy eseménytelenül telt. Az ügyvéd kérte, hogy a gyerekek védelme érdekében lehessen felvételt csinálni, de ezt elutasították, mert jelen van két felügyelő, és az szerintük elég.
De mivel nem írják le a történteket, így ez nekünk nem biztosíték, nem tudjuk semmivel bizonyítani, hogy mi történik ott, és abban sem bízom, hogy meg tudnák állítani apósomat, ha megindul. Az egyik gyámhivatali tárgyaláson kértük, hogy rendeljék be az ügyintézőt, aki nem írta le a fizikai erőszakot, de nem tették meg, levették az ügyről, és ezzel el lett intézve szerintük.
Apósom később még indított eljárásokat. Többször megpróbálta bővíteni a kapcsolattartást, meg olyanokat követelt, hogy ünnepekkor a gyerekek kötelezően köszöntsék fel.
Ez nekünk mindig újabb és újabb tortúra volt, újabb találkozással, tárgyalásokkal, stresszel. Apósom engem is rendszeresen támad és rágalmaz a tárgyalásokon, hogy abuzálom és rosszul nevelem a gyerekeimet, akiket aberráltnak nevez, és azt hangoztatja, hogy ki kellene őket emelni a családból. A nagyobbik lányom minden alkalommal meghallgatták, de sose vették figyelembe, amit mondott.
Ügyvédet is vittünk már, mert nagyon féltem, hogy még többször ki lesznek ennek téve ennek a gyerekek, és mert a korábbi eljárásban szabálytalanul, tárgyalás nélkül hoztak határozatot. Ha ügyvéddel megyünk, nem mernek velünk packázni. Az após ekkor is ordenáré módon viselkedett, az ügyintéző nem moderálta kellőképpen, apósom a folyóson fenyegető módon belemászott a férjem képébe, és sértegette, az ügyvéd hatására hagyta csak abba.
Végül nem bővítették a kapcsolattartást.
A tárgyalások alatt kiderült, hogy apósom folyamatosan telefonálgat a hatóságnak, hogy nyomást gyakoroljon rájuk. Az ügyintézőn érezhető volt, hogy elege van az egészből, bármibe belelovallna minket, csak menjünk már el onnan, nem akar ő ezzel foglalkozni, nem bírja apósom jelenlétét és viselkedését.
Az eljárások alatt az egyik esetmenedzser megfenyegetett, hogy ne akarjuk, hogy védelembe legyünk véve, mert ha nem működünk együtt, akkor ez is megtörténhet. Visszakérdeztem, hogy ez mit jelent? Egy ideig csak utalgatott, hogy ne menjünk ebbe bele, de én tovább kérdeztem, hogy mi a legrosszabb eshetőség? Akkor azt mondta, hogy ki is emelhetik a gyereket a családból, ha a szülő nem neveli rendesen. Akkor már nagyon dühös voltam, hogy mégis milyen indokkal emelné ki a gyerekeimet, akiket kifogástalanul nevelünk? Azért mert sírva mennek a kapcsolattartásra? Ezért képesek lennének kiemelni? Erre aztán nem mondott semmit.
A kapcsolattartásokat már a családgondozó sem bírta lelkileg. Egy idő után nem tudott beülni, és nézni, hogy sírva megy be a gyerek, és sírva jön ki, a terem végében ül minél messzebb apósomtól, a nagylányt a kicsi vigasztalja. Ahogy nő a kisebb, kezdi felfogni, mi történik, és már ő is sír minden alkalommal.
Apósom azt írta egyik beadványában a gyámhatóságnak, hogy a lányom aberrált, mert nem fogad szót, és nem játszik vele. Kérte a pszichológusi vizsgálatot, ami meg is történt.
A pszichológus megállapította, hogy a lányomra rossz hatással van a láthatás, de mivel erős az itthoni családi háttér, ezért ki fogja bírni. Amíg nem vagdossa magát, nem romlanak a jegyei, addig menjen csak kapcsolattartásra. Ez felháborító egy pszichológus szájából, mikor egyértelműen látja, hogy rombolja a gyereket a kényszerláthatás, de hagyjuk csak nyugodtan, amíg teljesen tönkre nem megy.
Ezt a tortúrát férjem testvérével is végigcsinálta apósom, ott is felügyelt kapcsolattartást kapott. Ők más megyében laknak, másik gyámhatóságnál folytak az ügyek. Még szakértőt sem rendeltek ki. A férjem húga annyira retteg tőle, hogy úgy viszi be a gyerekeit, hogy véletlen se találkozzon az apjával. Őt falhoz vágta és fojtogatta még felnőtt korában is a gyerekei és férje szeme láttára, és azzal fenyegette, hogy lelövi – erről a gyámhatóságnak is tudomása van.
Az após azt nyilatkozta a saját lányáról a gyámhatóságon, jegyzőkönyvbe is vették, hogy a lánya elmebeteg, és szívlapáttal kellett volna agyonverni, amikor megszületett, mégis köteles sógornőm a gyermekeit ehhez az emberhez engedni, a gyámhatóság ezt nem tartotta elég súlyosnak vagy vészjelnek. A gyerekei után most unokáit nyomorítja meg, s tovább bántalmazza gyerekeit is, a hatóság lelkes asszisztálásával.
Mindenki láthatja, hogy milyen ember, mégis a bántalmazóknak van több joga, és semmivel sincs kérdőre vonva. Minket folyton monitoroznak, ellenőriznek, kijár a családgondozó. Úgy érzem magam, mintha kőrözött bűnöző lennék, miközben annyi a bűnűnk, hogy féltjük a gyerekeinket a bántalmazó nagyszülőtől.
A családsegítő elmondta, hogy egy továbbképzésen azt közölték velük, hogy bíróknak ki lett adva, hogy ha nem készíted fel a gyereket kapcsolattartásra, nem akar menni, ellenkezik, akkor az ellennevelésnek számít, mérlegelés nélkül.
Micsoda kegyetlen lelki terror, hogy a hatóságok engem kényszerítenek arra, hogy a gyerekimet a bántalmazóhoz vigyem, ahol veszélyben vannak, szenvednek, sőt azt hazudjam, hogy ez nekik milyen jó lesz? – kérdezi Eszter jogosan.
Ezerszer leírhatjuk vagy elmondhatjuk még, miért fontos az Isztambuli Egyezmény. A jelenlegi rendszerben a hatóságok egész egyszerűen nem vesznek tudomást a bántalmazásról, hiába van már törvény családon belüli erőszakról. Ennek nagyon súlyos következményei voltak már eddig is a hatóságok káros, berögzült gyakorlata miatt, és továbbra sem látszik ebben semmilyen változás, sőt mintha visszafelé haladnánk.
A bántalmazottak nincsenek biztonságban! Nem is bújhatnak el, mert a törvény őket bünteti, ha nem biztosítanak a bántalmazónak kapcsolattartást. Elég volt ebből. Követeljük az áldozatok védelmét!
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
