10 éves lehettem. A karácsonyfa már feldíszítve állt a szoba sarkában, ám ünnepi hangulat sehol. Anyám egy rutinműtét miatt éppen kórházban volt.
Sz.S.V. – SpiritualMom írása.
Egészen más hangulata van az otthonnak anya nélkül. Apám mellett maximálisan biztonságban éreztem magam, mégis, valami hiányzott… talán az otthon lelke, melege, levegője. Dermedtnek éreztem minden percet, és a szokásos karácsonyi várakozás izgalma sokkal inkább várakozás volt – anyára.
A műtét után bementünk hozzá a kórházba. Lehajtott fejjel, apám kezét fogva róttuk a kopott, hűvös lépcsőfordulókat.
Beléptünk egy kórterembe, pontosabban apám ment be, mert én megálltam az ajtóban, és onnantól egyetlen lépést sem tudtam megtenni. Onnan figyeltem anyámékat.
A megilletődöttség és a félelem megbénított.
Sosem láttam anyámat kiszolgáltatottan, vagy gyengén. Az ember gyerekként erősnek és sebezhetetlennek hiszi a szüleit. Talán örök életűnek is… Jéghideg vér keringett ereimben és belülről fáztam.
De akkor, ott olyasmit láttam, amit azelőtt soha, és utána sem.
Az én mindig komoly, zord, gondterhelt és szigorú édesapám arcvonásai ellágyultak, amint anyám fölé hajolt. Szemében aggodalom, mozdulataiban gyöngédség. A hangja oly halkan és finoman szólt hozzá, amilyennek még sosem hallottam. Akkor láttam meg először az én kemény apámban ott rejlő gyengédséget és aggódó félelmet, ami azonban engem nem félelemmel töltött el. Ellenkezőleg.
Odasétáltam hozzájuk. Anyám megsimogatta a fejem, pár nap múlva otthon leszek, mondta és mosolygott, apám pedig kézen fogott. Csendesen sétáltunk hazafelé. A különös, mély csöndben millió fénypont pislákolt a házak ablakában. A puha hó még a gondolatainkat is elnyelte.
Csak a szeretet és a békesség maradt útitársunk.
…
Az asztalokon sütemények roskadásig: kalács, bejgli, mandulás csók, sós rúd, zserbó. A bőség zavarában azt sem tudom, melyiket kóstoljam, ezért inkább a gyerekeknek és férjemnek szedek a tányérjára elsőként.
Anyukám készítette mindet. Isteniek. A bejgli ugyan az utóbbi években picit szárazabb, a zserbó tetején a csokiréteg sem a régi… Hiába, a Dédié utánozhatatlan. Már öt éve, hogy nincs velünk. Papa pedig idén követte őt…
„Nem tudok nélküle élni!” – mondogatta akkoriban, mikor veszítette mamát, de azért kemény legény volt ám ő: végül talált annyi örömet a napjaiban, amivel még öt évig áramlott benne az élet, és mi vele lehettünk…
Először ünnepeljük a Szentestét nélkülük, az ő házukban. Különös. Születésem óta minden Szentestén itt gyűltünk össze. Mindenki más ugyanúgy itt van, a fa alatt most is ott csillognak a gyerekeim ajándékai, és most is a dédiék égősora világítja meg a szobát… mégis, ez a hiányérzet minden pillanatot áthat. Talán mert nem csak ők nincsenek – velük elmúlt egy korszak is. Ez a szívfacsaró érzés újra és újra megszorít, itt, valahol a mellkasom mélyén…
Gyerekeim mesét néznek, de ezúttal nem hangosítják fel, halkan nézik. Talán ők sem akarják megzavarni a ház alvó emlékeit.
„Némafilmet néztek?” – hallom magamat hirtelen.
De hiszen ezek nagyapám tréfás szavai! Megfordulok. Nagymama fotója mosolyog rám a falról. Talán csak képzelődöm… de mintha pont rám kacsintana. „A gyerekek még alig ettek valamit!” – szinte hallom nevető hangját. „Ne magyarázzál!” – válaszolná erre szórakozottan Papa és oldalba bökné asszonykáját.
Apám meg (mert ő már megelőzte őket az égi úton) ilyenkor homlokát ráncolva belépne a szobába, és szúrós szemmel annyit mondana: „Mi ez a zöldség, amit néztek?”, aztán néhány léggitáros mozdulat után lábát magasra emelve kedvenc mamuszával kapcsolna le egy lámpakapcsolót, amit össznépi kuncogás és taps fogadna, majd megkezdődne a bejglimajszolással egybekötött, családi közéleti eszmecsere…
A hideg szorítás helyét odabent óvatosan finom melegség veszi át. A 40 éves csipkefüggönyön át kinézek a kertbe, ahol egész gyerekkorom kortalan árnyai szaladnak kacagva a kopasz fák közt…
Párás szemmel elmosolyodom.
Ha jól figyelek, érzem, hallom őket most is. Itt vannak, bennünk, velünk, körülöttünk. Érezzük, tudjuk, lélegezzük őket. Bár vannak, akik már hiányoznak a képekről és a fa alól, lelkünkkel most is, mégis létezünk, áramlunk tovább együtt, egymásban.
…
Mikor mondjam el? Vagy már tudja? Rákérdezzek?
Néhány éve a szívemet olvasztotta meg kisebbik fiam. 7 éves volt. Az iskolából hazafelé sétálva elmesélte, hogy náluk járt a Mikulás, és mindenkinek hozott ajándékot. És hogy mivel este is hoz majd a csizmájába, biztosan nagyon fáradt lehet, ezért igazán megérdemelné, hogy ő is kapjon valamit. Főleg mivel rá senki sem gondol, ő senkitől nem kap semmit.
Elhatározta, hogy este ő ad a Mikulásnak ajándékot. Így is tett: készített neki egy rajzot, kitette a ház elé, és mellé egy csomag kekszet is. Meghatódtam, hogy ennyi idősen már hajlandó és képes is a másik szemszögéből látni egy helyzetet.
Most 9 éves. Fogalmam sincs, „mit tud”. Vajon még hiszi, hogy a Mikulás rejti a csomagokat a csizmákba? Mikor mondjam el? Vagy már tudja? Rákérdezzek?
Kiműveltem magam a témában. Egy cikk javaslatát követve megkérdeztem őt, hogyan érezné magát, ha kiderülne, hogy nincs is Télapó.
– A Balázs azt mondja, hogy a szülők teszik az ajándékot a csizmákba. És szerintem sem az igazi Télapó, a Joloupikki csinálja ezt.
Na, akkor ezzel meg is vagyunk, gondoltam megkönnyebbülve. De a következő mondatra nem számítottam.
– Viszont a szülők sem tehetik oda, hiszen végig velünk vannak. Te is velem voltál egész este, mégis, egyszer csak ott voltak a csomagok! Szóval szerintem a finn Télapónak vannak beépített emberei, akik Télapóként járják a világot és ők csinálják. És rénszarvasok nélkül hogyan tudnának eljutni ennyi helyre?
– Hmmm… – a meglepetéstől ennyit tudtam kihozni magamból.
Csendben sétáltunk tovább. Tehát még mindig hisz a varázslatban. Erre nem számítottam, de azonnal tudtam, mi a dolgom: amíg lehet, ennek így kell maradnia. Mert nem a Mikulás a csoda, hanem ez! A várakozás bizodalma, a szív lelkesedése.
És amit oly sokan keresünk: a rendíthetetlen hit, hogy varázslat márpedig létezik.
kiemelt kép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
