Vasalok. Este hét óra van, a szobában enyhe kört rajzol a kislámpa fénye, amely a vasalódeszkám mellől világít. Egyéb fényt csak a számítógép képernyője áraszt. A monitor tompán vibrál, betűk, számok, emojik villognak rajta – s ha felnézek a vasalnivalóból, a férjem széles, szinte körvonalak nélkül elterülő hátát látom, amint a gépe előtt ül, és ujjaival veri a billentyűzetet.
Greta May írása.
Vasalok. Mozdulataim alaposak és pontosak, szinte lélegzetvisszafojtva figyelek minden egyes apró sarokra, varrásra, nehogy hibát vétsek. A vasaló melegséget áraszt, mintegy feloldva a szobában terjengő halott hideget. A vasalónak én parancsolok. Én irányítom, és hasznos munkát végzek: látom, ahogy elsimulnak a ráncok, átláthatóvá, szinte szűzzé válik az anyag a kezemben.
Eredményt kapok, örömöt, sikerélményt. Az életben már jóideje nem…
Vasalok. A két gyerek a szobájában tanul, nyolcig nem jöhetnek ki, a férjem gépezik. Minden este így van ez. A ruhásszekrény komoran ágaskodik a plafon felé, a franciaágy hideg, mint egy kripta, inkább rá sem nézek. Visszakapom tekintetem az előttem heverő lepedőre, és még óvatosabban, még nagyobb nyomással dolgozom a ráncokon.
De már ez sem segít. A torkom lüktet. Szólni szeretnék, ordítani, sírni, élni… Változást szeretnék, valamit, valahogy, de ez mintha örökre lehetetlen volna. Túl sok elhamvadt próbálkozás áll mögöttem, túl sok megoldási tecnikával mondtam csődöt.
Előre tudom a forgatókönyvet, mégsem állom meg, bizonytalanul felcsendül a hangom:
– Képzeld, kivel találkoztam…
A férjem nem szól. Háta mintha még nagyobbra nőne, bőrének gyűrődései talán házasságunk kiismerhetetlen útvesztőit ábrázolják. Talán ezért kell minden este a hátát látnom több órán keresztül, majdnem lefekvésig? Talán az egész egy szimbólum, s a hájainak kanyarulataiból kéne rájönnöm a megoldásra?
– Képzeld, kivel találkoztam! – mondom hangosabban, majdnem kétségbeesve.
– Ahaaaaa… – érkezik a válasz.
Gépies, elnyújtott, mintha gyerekhez beszélne. Nem néz rám, nem tudja, mit mondtam. Én nem folytatom, ő nem kérdez. Ez a lepedő is kész, istenem, de nagy szerencse, hogy van még egy, és még egy, és még egy… a ruhákkal már régen elkészültem, mi lenne, ha a lepedők is hamar elfogynának?!
– Képzeld – ismétlem, és közben remeg a hangom. Vagy két éve elmentem egy neves pszichológus párkapcsolati előadására, legfőképp nők voltunk, a szakember egy játékkal indított. Azt mondta, mindenki csukja be a szemét és képzelje el a férjének azt a testrészét, amit a leggyakrabban lát.
Mindenkiből kitört a nevetés, de belőlem nem azért, mint a többiekből. Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy én a hátát látom, a hátát, a HÁTÁÁÁÁT!!
– Képzeld – mondom remegő hangon. Hirtelen elegem lesz, kiáltani, sírni, élni szeretnék, ez nem mehet így tovább, kell valami változás!! Muszáj!
– Képzeld – mondom… de elcsuklik a hangom. Nem figyel. És akkor hirtelen ötlettől hajtva kisietek. Előkapom a táskámból a dögös, párducmintás bodyt, amit hetekkel ezelőtt vásároltam, de azóta sem vettem fel. Az elkeseredés hajt, a remény és a „minden mindegy” érzés egyszerre.
Belebújok: a tükörből egy csinos, jó alakú nő néz vissza rám. Rémült, de elszánt.
Belépek a szobába. Szándékosan felkapcsolom egy pillanatra a csillár fényét, csak úgy, mintha véletlenül tenném, mert utálja. Nem néz oda, felhördül, lekapcsolom. Aztán beleütöm a lábam a dohányzóasztalba, hogy panaszosan feljajdulhassak.
– Ne bénáskodj! – morog. Bosszús. Még mindig nem néz rám, a gépet bámulja, én csendben visszalépek a deszka mögé. Nincs mit tenni, úgy látszik, már minden mindegy…
Vasalok. A tangaszabású, mély dekoltázsú body kényelmetlen, nem jó dolgozni benne, mintha minden tagom zsibbadna. A testem egyre hűl, merevedik, azt hiszem, élve haldoklom. Vagy már rég meghaltam.
Vagy talán nem is léteztem soha…
Eltelik vagy fél óra, a férjem végre kikapcsolja a monitort. „Kész a kaja?”, dünnyögi. Hangosan rávágom, hogy igen.
Elönt a remény. Ha most megindul a konyha felé, el kell mellettem jönnie. Rám kell néznie… Észre kell vennie! Meg kell látnia!
Valóban feláll, felém fordul, de kezében már ott a telefon. Azt bámulja, miközben a szobaajtó felé lépeget, közeledik felém, aki a a deszka mögött állok, párducmintás bodyban és halálsápadtan. A kezében lévő készülékre figyel, nem csoda, hogy a deszkáról lelógó lepedőben megbotlik. Tekintetét azonban nem emeli fel, csak a földön gyűrűző, akadályt képező anyagra pillant.
– Megint lepedőt vasalsz? – kérdi gúnyosan. – Minek? A kolléganőim is mondják, hogy hülye vagy. Nem mindegy, hogy hogyan fekszünk rá?
Válasz nélkül hagyom. Elmegy mellettem, elér az ajtóig, kilép, indul a konyhába. Legalább fél óra, míg telefont pötyögve megeszi a vacsorát, nem kell hát sietnem – elég azután átöltöznöm, ha befejeztem a munkám.
Vasalok. Alaposak, pontosak a mozdulataim, szinte lélegzetvisszafojtva figyelek minden egyes apró sarokra, varrásra, nehogy hibát vétsek. Az anyag szótfogad, sima lesz, makulátlan a kezem alatt. Mégcsak be sem kell kapcsolnom a gőzölős üzemmódot – praktikus, hogy a könnyeim ráhullanak.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
