Natalie-val van support session-öm, vagyis támogatói ülésem. Rövid hajú, kedves, de kissé zavarodott arcú nő ül le velem szemben egy pohár teával, és mesélni kezd, hogy került hozzánk a hajléktalan hostelbe. Kinézetre nem tűnik annak a tipikus hajléktalannak. Nem drogozik, nem iszik, de a története mégis kísértetiesen hasonlít sok nálunk lakóéhoz: trauma érte, amitől a mentális egészsége megromlott, és már nem tudta fizetni a számlákat, segítsége pedig nem volt. Itt Angliában vele is, mint a többiekkel, azon dolgozunk, hogy minél előbb állami lakást kaphasson, és képes legyen újra önellátó lenni. Bárcsak a világ minden pontján így segítenék a hajléktalanokat, mint itt.
Így van kiút a hajléktalanságból
Support worker-ként az én feladatom volt támogatni a rám osztott lakókat, olyan embereket, akik valami okból kifolyólag egyszer csak az utcán találták magukat, és akik az állami segélyből képesek kiszorítani egy körülbelül 40-50 font közti összeget hetente, hogy szobát béreljenek a helyi hajléktalan hostelben.
Angliában ugyanis, legalábbis az országnak ezen a részén – egy kisvárosban nem messze Birminghamtől – csak az van az utcákon, aki ott akar lenni. Aki nem hajlandó költeni fedélre, vagy aki nem tud a legalapvetőbb együttélési normáknak sem megfelelni. Itt van kiút a hajléktalanságból.
31 szobánk van, mindegyik szobához külön zuhanyzóval, napi kétszeri étkezéssel, 24 órás felügyelettel, heti egy support sessionnel egy az alapítvány által tréningelt support workerrel, mint amilyen én is vagyok. Olyan, mintha szociális munkás lennék, csak egyetemi végzettség nélkül.
Üzemeltetünk egy Drop-in nevezetű szolgáltatást is, ahová bárki bármilyen kéréssel fordulhat: fürdeni akar, mobilt akar tölteni, vagy 1 fontért meleg reggelit enne, mert az ingyenesen elérhető müzliből és kávéból már elege lett. Vannak olyan szállók is, ahol az ott lakók magukra vásárolnak és főznek. Ez elsősorban attól függ, mennyire képesek az önellátásra, mennyire engedi meg a fizikai és mentális egészségük, hogy önállóan éljenek egy szobában. Ugyanis sokan nem képesek rá.
Sokszor gondolhatjuk, hogy egy hajléktalannak „csak alaposan meg kéne fürdenie és elmenni egy állásinterjúra, legalább mosogatni felvennék.” Vagy „a munka lenne neki az igazi terápia”.
Igen ám, de a munka felelősséggel jár, más emberekkel való interakcióval, bizonyos írott és íratlan szabályoknak való megfeleléssel, ezek az emberek pedig ha fizikálisan talán nem is, de mentálisan sokszor annyira megrokkantak, hogy képtelenek akár az önellátásra is, nem tudják kezelni szorongásaikat és a testükre is kiható negatív gondolataikat más emberek társaságában.
Egy depresszió vagy a szorongás negatív érzelmi spiráljaiból még professzionális támogatással is sokszor évek alatt mászik ki az ember, nemhogy magányosan, támogatás nélkül.
Betegen nem lehet dolgozni, márpedig jó lenne végre a mentális betegségekre is ugyanúgy tekinteni, mint egy lábtörésre vagy egyéb fizikai traumára.
A hajléktalanság egyik oka: traumatizált gyerekkor
Munkám során rengeteg történetet hallottam, adatlapot olvastam, és azt figyeltem meg, hogy alapvetően két csoportba sorolhatóak a hajléktalanok, vagyis azok az emberek, akik azok lennének, ha nem egy támogató országban élnének, ahol van lehetőségük hostelbe menni a segélyből:
az egyik az a csoport, ahol az illető gyerekkorából hoz súlyos traumákat, például fizikailag bántalmazták őt, vagy már a szülei is alkoholisták voltak, és ő is önkéntelenül ezt az utat választotta. Egy fiatal lakónknak például az édesanyja, aki drogterjesztés miatt ült, minden nap a börtönből telefonált. Szívszorító volt látni, mennyire keresi a fiú a biztonságot abban a telefonhívásban.
Ők vannak többségben a hajlék nélkül maradtak között. Nyilván nem tehetünk egyenlőségjelet a gyerekkori trauma és a hajléktalanság közé, de azt biztos, hogy minél súlyosabb traumákat élt át egy gyerek, annál valószínűbb, hogy a sérülései miatt egy nagyon negatív világkép alakul ki benne, amiben a biztonságot rossz utakon fogja keresni és esetlegesen még hajléktalanná is válik.
Nő utcára nem kerül
A másik csoport azok az emberek, akiket „út közben” ért a trauma, tipikusan válás után vagy egy szerettük távozását követően.
Natalie-t is egy válás juttatta ide. Közös házukat eladták, a lánya nála maradt, ő pedig, mint előtte is, 40 plusz órában dolgozott az évek óta megszokott és szeretett munkahelyén. Ám egyik nap teljesen összeomlott, kórházba került, ahol végül depressziót állapítottak meg nála. Ugyan gyógyszereket kapott, de képtelen volt bemenni dolgozni, ha bement is hibát hibára vétett, borzasztó kedvetlen volt, míg a főnöke tanácsolta, hogy menjen el betegszabadságra.
Natalie a hónapok alatt elveszítette az albérletet, amibe a közös otthon eladása után költöztek a lányával. Lánya egyetemre jár és mellette dolgozik, hogy egy nagyon pici szobában fenn tudja tartani magát, ő nem tudott segíteni az anyjának, más pedig nem volt, aki segítsen neki, így került hozzánk.
Nő utcára nem szokott kerülni itt, ők prioritást élveznek mind a hostelbe való bekerülés, mint az állami lakás (council house) igénylés procedúrájában. Itt ugyanis rengeteg önkormányzati lakás létezik, amire lehet licitálni. Natalie kissé bágyadt a gyógyszerek miatt, nem érzi magát jól a sok férfi közt a hostelben, akik többnyire igen hangosak, de ez még jobban motiválja őt, hogy minél előbb megszerezze az önkormányzati lakását és visszamenjen dolgozni, legalább részmunkaidőben.
Vannak napok, amikor nagyon sok időt tölt a szobájában, le van húzva a redőny és még az ebédért sem jön le, van, amikor gondtalanul kéri el a postáját és megy ki sétálni a parkba Mike kutyusával (ugyanis a hostel állatbarát hely is, a kutyatartást egy másik szervezet segíti), vagy találkozik egy barátnőjével.
Általában aki már élt jólétben, de egy trauma, illetve a segítség hiánya miatt került hajléktalan szállóra, ők amint van némi biztonság a talpuk alatt hamar felállnak.
Persze ehhez egy erős szociális hálóra van szükség, amiben megpihentek, ahol nincs nyomás arra, hogy azonnal talpra álljon az ember, csak egészséges támogatást kapnak.
Így is eleget vádolják önmagukat a hajléktalanok, hogy ide kerültek.
Natalie is minden egyes lakalommal kifejtette, mennyire szégyelli magát, és hogy sosem gondolta, hogy egy mentális probléma, egy trauma ide tudja süllyeszteni az embert. Ahogy mi a szállón szoktuk mondani: minket is egy hajszál választ el attól, hogy ne válljunk hajléktalanokká. Egy trauma, és lehet, fenekestül felfordul az élet.
Akár olyannyira, hogy az illető végérvényesen itt ragad.
Ők lesznek a szálló állandó lakói, mint a halmozottan mentális zavarokkal küzdő ötven év körüli Tim. Szorongás, depresszió, skizofrénia kínozza, fizikálisan pedig egyik lábára rokkant. Elég hánytatott sorsa volt, kommunikálni lehet vele, de igen összefüggéstelenül beszél, főleg ha elfelejti bevenni a gyógyszereit. Állítólag van egy barátnője, akivel szívesen összeköltözne, de mi sosem találkoztunk vele. Vagy ott van David, aki nemrég kijelentette, hogy ő alkoholista, nem tud leszokni, így képtelen munkát vállalni és élete végéig segélyekből akar megélni.
Nincs segítség
A hozzánk forduló hajléktalanok túlnyomó többsége fehér brit. A közös bennük, hogy valamikor valami trauma érte őket, amit nem tudtak egészséges keretek közt feldolgozni. Ez az alapja az összes problémának, a mentális egészség megromlása.
A közös még ezekben az emberekben az, hogy nincs segítségük, vagy ha lenne is, nem fogadják el a segítséget.
Vagy valamiféle konfliktus miatt, vagy, mert egyszerűen a felépülés, a mentális egészség stabilizálása hónapokba, sőt évekbe is telhet, és senki nem akar egy barát nyakán ülni ennyi ideig. Persze sokan kezdenek barátoknál, rokonoknál, de egy idő után mindkét fél számára terhes az együttélés egy depresszióban, szorongási zavarban, függőségben szenvedővel.
Natalie-nak nem tudott segíteni a lánya, mert túl kicsi szobában élt, Timnek meghaltak a szülei, de emlékszem, volt nálunk egy alkoholizmussal küzdő pasas, Tom, akivel folyton veszekedett a testvére, amikor meglátogatta, hogy szedje már össze magát és tegye le az italt, legalább addig, míg be tudják őt utalni az elvonóra. Hiába, a férfi képtelen volt tiszta maradni pár óránál tovább, és egy ilyen veszekedés után nem csak hogy többet is ivott, de még öngyilkossággal kapcsolatos gondolatokról is beszámolt. Tehát neki lett volna családi segítsége, mégsem akart élni vele.
Mivel folyamatosan zavart másokat, a kanapére vizelt, többször került kórházba, mert éppenséggel ájulásig itta magát, és sosem láttuk józannak még hosszú hónapok ülései után sem (pedig alkohol és drog függőséggel egy külön csapat foglalkozik), sajnos mennie kellett a hostelből.
A szociális háló Angliában
Nálunk az elhelyezés viszonylag gyorsan megy, de szerintem ez elsősorban annak köszönhető, hogy kis város vagyunk. A nagyobb városokban a várakozási idő több hónap is lehet, mire az illető a kérvény benyújtásától eljut a saját szobáig.
Emlékszem egy férfira, aki egy másik városból jött, mert elmondása szerint a főbérlő kirúgta őt a lakásból és az utcára került a hétvégére. Elkeseredetten kereste fel a hostelt, hogy adjunk neki szállást. Sajnos első körben el kellett őt irányítani az önkormányzathoz, hogy a procedúrát elkezdje, ugyanis kizárólag regisztráció alapján tud a hostel szállást biztosítani a kérvényezőnek. Ám, mint utólag kiderült, az önkormányzat biztosított neki hotel szobát addig, amíg nem került át hozzánk a hostelba. Szerencséje volt, mert gyorsan megüresedett egy szoba, és pár nap múlva már a folyosón láttam tolni a biciklijét.
Itt az önkormányzat segélyt ad az embereknek, hogy talpra tudjanak állni, és legalább egy saját szobához, étkezéshez, fizikai és közösségi segítséghez hozzájussanak. (Az itteni TB alanyi jogon jár az embereknek, azaz ingyenes, bár a várólisták igen hosszúak).
A hostel ugyanis az egy-per-egyes coaching üléseken kívül számos programot is ajánl a lakóknak, ahol szocializálódni tudnak, képességeiket fejleszthetik. Potom összegért járhatnak a helyi sportközpontba, ahol heti több alkalommal is termet bérel az alapítvány, hogy például focizhassanak a hostel lakói, de van közös süti sütésre, pecázásra, éneklésre is lehetőség.
Az ilyen üléseken pedig egy külön teremben (ami természetesen be van kamerázva) folyik a beszélgetés arról, mik a következő lépések az önálló élethez és hogy halad a megbeszélt dolgokkal. A mentális egészségre pedig ott a különböző művészeti, beszélgetős, séta és sport klubbok; tényleg millió és egy lehetőség van arra, hogy az ember egy fontot sem fizetve fejlessze és ápolja a mentális egészségét.
Sok tanulsággal szolgált a hajléktalanok közt dolgozni, de ami nagyon megmaradt az ez:
bárki bármikor kerülhet ilyen helyzetbe. Egy válás, egy haláleset, egy trauma, és csak a családi-baráti háló az, ami esetleg megmenthet attól, hogy az utcára kerülj. Vagy persze egy jól kiépített szociális háló, mint amilyen Angliában van.
fotók: saját fotók
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
