„Úgy éreztem, nekem itt dolgom van” – Bodó Katalin 4 gyermekes anyukaként önkénteskedik Afrikában

Bodó Katalin akkor lett önkéntes Afrikában, amikor legkisebb gyermeke kilenc éves volt. Egy afrikai fiú tanulmányait támogatta, akihez úgy gondolta, kilátogat. Első kongói útja után aztán nem volt megállás: Mali, Ghána, Uganda, Ruanda, Tanzánia, és Burgundi következett, sőt! Katalin annyira szívügyének érzi a kontinens embereinek segítését, hogy tavaly megalapította az Életem Afrika alapítványt is, ami árva gyerekeknek, diákoknak és gyermeküket egyedül nevelő nőknek segít.

AfriKatával Csányi Timea beszélgetett.

– Informatikusként dolgozol egy multinál, és négy gyermeked van. Tálcán kínálja magát a kérdés: hogyan fér ebbe bele Afrika?

– A családom mindenben támogat, e nélkül nem lehetne ezt csinálni. Amikor én távol vagyok, a férjem visz mindent. Azt mondta, ha nekem ez az álmom és ezt szeretném, akkor menjek. De azt is hozzátenném, hogy nekem nagyok már a gyerekeim, a legkisebb is kilenc éves volt, amikor először repültem a kontinensre, bár már jó ideje szerettem volna előtte is önkénteskedni Afrikában. Probléma volt még, hogy csak hosszabb, 3 hónapos utakat találtam, ami nyilván család mellett kivitelezhetetlen volt, egyébként a mai napig is az. Én általában két hétre utazok ki.

– Nagy elhivatottság kell ahhoz, hogy valaki rendszeresen vállaljon önkéntesi feladatokat, pláne Afrikában. Előtte is szerettél segíteni másokon?

– Igen, rendszeresen segítettem itthon. Én azt tapasztalom, hogy rengeteg hozzám hasonló magyar ember létezik, aki szívügyének tartja, hogy másokon segítsen. Mi itt nyugaton sok jót kapunk az életben, amivel nem is biztos, hogy tisztában vagyunk: tető van a fejünk felett, ivóvíz folyik a csapból, alanyi jogon jár az óvoda, vakcinákat kapunk…stb.

Ebből a sok jóból egy kicsit vissza kell adnunk a világnak, és ehhez nem kell milliárdosnak lenni. Elég havi szinten pár ezer forint, amivel máshol megtudod változtatni egy gyerek életét.

Például a mi alapítványunk egy támogatótól 6000-ft-ot kér havonta. Ez önmagában persze nem elég egy diák iskolai tandíjához és étkeztetéséhez, de 2 támogató már fedezi a teljes költséget. 

– Mi vitt Afrikába?

– 2018-ban egy humanitárius turistaútra mentem el azért, mert volt egy támogatott diákom Kongóban, akinek egy szervezeten keresztül segítettem egyetemre járni. Ez a kéthetes út részben turizmusról, részben segítségnyújtásról szólt. Mielőtt kimentem volna Andréhez, megkérdeztem tőle, milyen ajándékot szeretne Magyarországról. Azt mondta, hogy ő nem ajándékot, hanem munkát szeretne kapni.

Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire nagy szegénységben él. Úgyhogy vittem ki neki párszáz dollárt, amiből a családja nyitott egy kis boltot, aminek a bevételéből napi egyszer tudtak enni. Borzasztó hálásak voltak.

Azóta három kisboltjuk van. Ez az út gyökeresen megváltoztatta az értékrendszeremet és a világhoz való viszonyomat. Jött egy erős érzés: nekem itt dolgom van. Ezután több szervezettel kezdtem el független önkéntesként dolgozni, hogy minél több országot megismerjek. Több kisboltot nyitottunk, ez szerintem az egyik legnagyobb segítség, amit tehetünk az ottaniakért. Ugyanis ha csak pénzt adsz, az egyszer elfogy és megint éhezni fognak, de ha munkát teremtesz, akkor megadod nekik a lehetőséget, hogy talpra álljanak – mondja Katalin.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki önkéntes legyen?

– Jó szív. A segíteni akarás a legfontosabb, illetve az, hogy tudjon az ember idegen nyelveket. Magyar nyelven nehéz önkénteskedni. Utána már a szervezet feladata az, hogy az önkéntest a megfelelő munkára ossza be.

Természetesen ezekre az utakra pénz is kell. Sokan azt képzelik, hogy a szervezet fizet mindent az önkéntesnek, pedig az alapítványok támogatásokból tartják fent magukat. Egy önkéntes így maga fizeti az útját, ami néhány százezer forint. Jellemzően két héttől hat hónapig lehet kimenni egy ilyen útra. Van olyan, hogy a szervezet elvárja, hogy az önkéntes itthon is segítsen egy évet ahhoz, hogy utána Afrikába mehessen, van, akik rögtön utaztatnak.

Magyarországon nem sok olyan szervezet van, akik Afrikával foglalkoznak, így nem nehéz őket megtalálni. Én segítettem az ő munkájukat, de voltak egyéni projektjeim is. Egy idő után érződött, hogy sokkal többet teszek, mint egy átlag önkéntes.

Ez odáig ment, hogy tavaly volt egy meghívásom Burundiba, aminek során azt éreztem, nem hagyhatom, hogy utcán nőjenek fel gyerekek. Így nyitottam nekik egy tíz fős árvaházat, miután pedig hazajöttem, gyorsan megcsináltam az Életem Afrika Alapítványt, hogy tudjam azt üzemeltetni.

Az árvaház mellett szegény gyerekeknek diáktámogatásai programot is szervezünk, hogy iskolába tudjanak járni, illetve van az Afribusiness projekt, amiben különösen egyedülálló anyáknak segítünk üzletet nyitni, hogy legyen mit enniük. Ez a három fő lába van az alapítványnak.

Én úgy vélem, ha nincs pénzed, de hiszel benne, hogy neked önkénteskedni kell Afrikában, akkor meglesz az az út, ami valahogyan finanszírozva lesz. Lehet, nem holnap, hanem két év múlva, de ha dolgod van Afrikában, akkor ki fogsz jutni, nekem ez a meggyőződésem.

– Tudtommal te is toborzol önkénteseket, van erre egy külön Facebook csoportod is.

– Igen, én általában rövidebb időre, de keményebb terepekre viszek önkénteseket. Most nyárra akarok egy három-négy hetes utat Burundiba, ami Közép-Afrika legszegényebb országa.

A cél az angol és francia oktatás lenne játékosan. Az önkéntesek egy általam szervezett felkészítő képzésen fognak előtte részt venni, hogy megismerjék a kint lét szabályait, például, hogy kísérő nélkül nem mehetnek sehová éjszaka.  

– Biztonságosnak érzed, hogy nőként önkénteskedj?

– Nem csinálnám, ha nem érezném annak. Szerintem, ha a szabályokat betartjuk, nincs gond. Persze bele kellett tanulni az elején, de – talán  mondhatom -, hogy ma már rutinosan mozgok Afrikában.

– Rengeteg kalandot átéltél, amikről Afrikata Facebook oldaladon mesélsz már évek óta. Sőt, sokszor hívnak iskolákba, rendezvényekre is előadni. Mi a leginspirálóbb történeted?

– Rengeteg fantasztikus élményem van emberi sorsokról, törzsi szokásokról, de talán André, az első támogatottam története az egyik leginspirálóbb. Ő egy nagyon szegény kőtörő családból származik, egy alapítványtól kapott lehetőséget 15 évesen, hogy beüljön az iskolapadba. Minden reggel 6-kor kelt, 4 órában összetört annyi követ, amit tudott, hazament, lefürdött, elment az iskolába, tanult, este zseblámpafénynél megírta a leckét. Ha aznap nem tudták eladni a követ, akkor aznap nem ettek. Így verekedte el magát az érettségiig, és utána az egyetemet is elvégezte. Támogatás nélkül még mindig írástudatlan lenne.

Elképesztő élmény megtapasztalni, amikor részed van egy másik ember boldogságában és sikerében.

– Mi volt a legnegatívabb élményed?

– Kongóban, még az első utam során megtanultam, hogy ott a rendőr nem barát, hanem ellenség. Hogy ő nem véd téged, pláne, ha fehér vagy. Kemény volt ott utazni, lépten-nyomon igazoltattak, és amint meglátták, hogy fehérek ülnek a kocsiban, előkerültek a gépfegyverek. Na, nem megölni akartak minket, hanem barátságtalanul pénzt kérni. Sokkoló élmény volt.

– Azt írod a blogodon, hogy minden úttal tanultál valamit. Mi az a legfőbb tanítás, amit Afrika megtanított neked?

– Megtanította, hogy igenis segítenünk kell másoknak. Nem muszáj ezt Afrikában tenni, lehet itthon vagy bárhol máshol.

Afrika nem mindenkinek való, kevés az olyan ember, aki rendszeresen kijár és bírja az ottani körülményeket. A lényeg, hogy segítsünk, mert a jólétünket azért kaptuk, hogy abból adjunk másoknak is. És ennek a segítségnek nem kell pénzbeli juttatásnak lennie, ez lehet egy jó szó, egy kedves rámosolygás a másikra, bármi, amivel a másik ember napját jobbá teheted.

– Nem támadott soha senki, hogy négy gyerekes anyukaként „mit bolondozol itt” Afrikában?

– Vannak persze körülöttem is negatív hangok, de vagyok elég önfejű ahhoz, hogy azt csináljam, amit én szeretnék. Ha valaki már érzett olyat, hogy a helyén van, és ez az ő útja, akkor az tudja, hogy miről beszélek. Ez nem egy opció, ezt csinálni kell.

Nekem Afrika a hobbim, az életem, tehát én minden nap foglalkozom vele. Sokat éjszakázok, hogy minden meglegyen. Én szabadidőmben nem kötök, nem futni járok, hanem Afrikázok: afrikás programokra járok, afrikaiakkal beszélgetek, afrikás barátokkal találkozok, nálunk minden Afrikáról szól.

– Talán a lényeg az, hogy a szűk családod támogat ebben…

– Igen, anélkül nem menne. Megfelelő férfi kell hozzá, aki szívesen részt vállal például a háztartás vezetésében. Én azt gondolom, hogy az ember prioritásokkal dolgozik az életében, és annak talál helyet, aminek igazán találni akar. Amikor valaminek nem találom a helyét, meg húzom-halasztom, akkor az azért van, mert nekem az nem prioritás, nem akarok vele foglalkozni. Amivel foglalkozni akarok az életemben, arra lesz időm. Én becsülöm azt, aki nyáron nagy befőzést csinál, meg én is szeretem a lekvárokat, de nekem erre nincs időm, mert Afrika fontosabb.

– Mik a terveid a jövőre nézve?

– Önkéntesekkel bővíteni az alapítvány csapatát, mert egyedül nem bírom. Továbbá az árvaházon, az iskolaprogramon és az afribusinessen kívül szeretnénk még több élelmiszercsomagot küldeni Kelet-Kongóba, ahol a háború miatt most humanitárius katasztrófa áll fent.

A terveim közt van még Kenya, ahol rákos beteg gyerekeknek fogunk segíteni, illetve Ghána, de ott még nem látom pontosan, mit fogunk csinálni. Az alapítványom helyi partnerekkel dolgozik és Ghánával még ismerkedési fázisban vagyunk.

Fotók: Bodó Katalin

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?