Fekete pont. A cím hallatán azonnal tudtam: amint lehet, meg fogom nézni. Tudtam azt is, hogy triggerelni fog, de akkor még úgy véltem, ez majd segít feldolgozni a múltat. Ez a film azonban kegyetlenül reális: egy dokumentumfilm pontosságával készített iskolai látlelet; egy történet, melyet nem koronáz katarzis, csak megbénít, felidegel és belesüppeszt a fotelba.
Sz.S.V. írása.
Nem a film alaptörténetéről vagy a szakmai elemzéséről szerettem volna írni. Azt megtették előttem sokan mások. Számomra a realitása, és az általa kiváltott számtalan, kavargó emlék, érzés, indulat adott egy igen erős gyomrost.
Az alapszituáció: új tanuló az osztályban, kezdetben jól alakuló beilleszkedés, majd a jól ismert magyaros-poroszos iskolarendszer rombolása, mely azt is elrontja, ami jó lehetne. Köztük kiégett, agresszív, illetve fásult tanárok, akik az új kisfiút megbélyegzik – ez pedig önbeteljesítő jóslatként végül azzá is teszi őt, aminek mondják.
”Rosszá”.
Pedig alapvetően semmi rosszat nem követ el, egyszerűen csak önmagát adja, és megteszi, ami tőle telik. Ez azonban kevés ahhoz, hogy emberszámba vegyék.
Kis hősünk teljes mértékben bezárul, már nem kommunikál a barátaival, sőt azzal az egyetlen emberrel sem, aki megérti őt: az érzékeny és empatikus Juci nénivel, az új tanárnővel, aki legalább ugyanannyira szenved a bebetonozódott rendszertől, mint tanítványa.
Elkeseredését látva és teljesen félreértve, kolléganője (a rendszer hibáihoz és abszurditásaihoz hozzászokott, több évtizede tanító, fásult pedagógusok egyike) így próbálja megnyugtatni őt:
„Nem te vagy a hibás – ezek a gyerekek azok.”
Igen. Ez az a jól ismert dimenzió, ahol bármelyik gyerekből lehet „rossz”.
A fiatal tanárnő próbál újítást vinni a szürkeségbe, színeket, mosolyt, fényt vinni a gyerekek mindennapjaiba, de minden hiába: a legkisebb üdvözítő, újító kísérletet is eltiporja a „megszokott”, a „tekintélyes” és a „hivatalos”.
A légkör és a legapróbb részletek torokszorítóan ismerősek.
A menza, ahol muszáj megenni, ami a tányérodon van – bárminek is néz ki. A hiányra és feledékenységre következetesen osztogatott fekete pontok és kisegyesek. A röpdolgozat, a rángatás és büntetés, mint kapcsolatteremtési mód tanár és gyerek között. A kötelezően egyszínű póló tornaórán (hiszen anélkül bizonyára nem sikerülhet a fejenállás). A tér, ahol – a felelés kivételével – jobb, ha csendben vagy. A 35 fokban kötelezően végigszenvedett, végtelen évnyitók és évzárók…
Régről ismerős, nehezen megfogalmazható szorongás, és a múlt emlékei csaphatnak fel a nézőben.
Emlékek sarokba állított, szamárpadba ültetett gyerekekről, emlékek az állandó zajról és megalázó megjegyzésekről, ordító és vízbe lökő uszodai szigorról, szekrényugrásra kényszerítésről, reggeli gyomorfájdalmakról.
És talán, remélhetőleg emlékek egy-egy, fénysugarat, melegséget jelentő arcról, emberséges szívről, megértő kézfogásról, biztató szóról, melyek olykor feltűnnek a szürke horizonton, reményt adva a napokhoz, és kitartást az évekhez.
A film előrehaladtával határozottan nő a feszültség mind a női főhősben, mind pedig a nézőben. És mikor már mi is szinte kiabálnánk, ordítanánk, az asztalra csapnánk, végre a filmben is elkövetkezik az a bizonyos asztalra csapás.
Ám az igazi tragédia, hogy ekkor sem történik semmi.
A kimondott szó, a jogos vád csak elszáll a szélben. A kollégák csendben összezárnak, aki pedig egyetlenként áll köztük, hős helyett kívülálló lesz. A várt katarzis elmarad, és a pillanatnyi reményteli lelkesedés a nézőben is elhamvad. A nézőben, aki jó ideje fennálló gyomorgörcsét és összeszorított öklét csak ekkor veszi észre.
Amit mélyen érzünk, sejtünk, itt is tisztán megmutatkozik: a gyermekek legfeljebb félelemből vagy alkalmazkodásból illeszkednek a régimódi módszerek által rajzolt keretekbe – az érzékenyebb, kissé más gyerekek azonban már nem tudnak vele mit kezdeni.
Ez visszafelé is igaz: a szabályokhoz nem mereven alkalmazkodó, önmagukat adó gyerekekkel (és felnőttekkel) sem tudnak mit kezdeni a biztonságot jelentő rugalmatlanságban megragadt, régi elvektől eredményt váró pedagógusok.
A másként gondolkodókat, a „friss levegőt”, az önmagát adót, az újítót egyszerűen kiveti magából a rendszer.
A magány, a gyermekkorban átélt meg nem értettség és a merev szabályrendszer fojtogatása elől a srác végül egy fa tetejére menekül. Ezzel pedig véglegesen és hivatalosan is rossz gyerekké avanzsál. Juci néni magányos szélmalomharca is a teljes reménytelenség felé mutat – akárcsak az ablaküveget kopogtató, a nyomorúságból kitartóan kiutat kereső rovar végtelen próbálkozásai.
A menekülés marad mindkettejük számára. További sorsukról nem tudunk meg semmit, de a film lényege nem is ennek bemutatása, sokkal inkább egy általános jelenségé, melyet a záró jelenet jelentéktelennek ható életképe mesterien szimbolizál.
Az értelmetlenség és reménytelenség megbízható állandóságát. Az empátiát és logikát egyaránt mellőző megoldásokat: a fa ugyan elpusztult – „Győztünk, probléma megoldva, ide gyerek már nem mászik fel!” –, ám velünk marad a mindennapok sivár valósága: a bürokrácia, az elmaradott, merev és tarthatatlan tanterv, az értelmetlen szabályok, és az újításokkal szembeni, zsigerből jövő ellenállás.
Az idő megállt, a föld is mintha elfelejtett volna tovább forogni.
A fával együtt valami más is elhalni látszik.
nyitókép: youtube
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
