Az első terhességem műszeres befejezéssel végződött a tizenharmadik héten. A genetikai ultrahangon még minden a legnagyobb rendben volt, két nappal később azonban vérezni kezdtem. Rohanás a kórházba. Nincs szívhang. Megfagy a lélek, elfogy a szó. Nem beszéltem erről sokáig, senkinek, még Katinak sem, aki a legjobb barátnőm. Aztán született három, egészséges gyermekem.
Korner Veronika Júlia írása.
Szilvi, a másik barátnőm, több vetélésen is keresztülment, s már közel voltak ahhoz, hogy feladják. Ő képes volt nyíltan beszélni, arról, amit átélt, így neki meg tudtam nyílni én is. Ahogy beszélgettünk, kiderült, milyen sok ismerős, rokon élt át pre- és perinatális veszteséget, alig van valaki, aki így-úgy, generációsan vagy saját élményből ne lenne érintett, akár többszörösen is. Nekem például az anyai nagymamám 1959-ben kis híján elvérzett a szülőágyon, a kisbabája pedig fogós extrakciót követően meghalt másnap. Ez a felfoghatatlan gyász aztán “megdolgozatlanul maradt” és az egész családi működésre rányomta a bélyegét.
De nem ezt jöttem most elmesélni. Vagy mégis? Nem, nem ezt. Az a történet, amiről írni szeretnék nektek, két évvel ezelőtt, a Covid-járványt követően játszódik.
Katival és Szilvivel nagykanállal éltük az életet akkoriban. Csajos esték szervezésébe kezdtünk! Zizegni akartunk, dumálni, táncolni, piálni, jó helyeken jókat enni … ilyesmiket. És persze mozogni, fogyni kicsit (érzem itt az ellentmondást, de akkor is így volt), ezért Kati, aki a legsportosabb hármunk közül, szervezett nekünk csütörtök estére valami spirituális jógát, amit fehér ruhában kell csinálni, és van benne tánc és éneklés is. Mindegy volt, csak program legyen. Ma már tudom, hogy ez a különleges fajta jóga a kundalini, és a figyelem tudatos irányításának a művészete.
Aznap este Szilvit vártuk a jógastúdió előtt, aki késett, mert a befogadott macskáját állatorvoshoz kellett vinnie. Nem tudtunk többet, a telefonjainkat nézegettük, várjunk-e rá még tovább. Amikor aztán megérkezett, a hátizsákja és jógamatraca a vállán lógott, a kezében pedig egy macskahordozó volt.
A fogantyús, rácsos műanyagdoboz nehéz lehetett, ahogyan Szilvi szíve is az volt. Az állatorvos nem sok jóval bíztatta.
Az első éjszaka kritikus, tartsa melegen, ennél többet nem tud tenni. Ezeket a tanácsokat kapta. Megöleltük egymást; zaklatott volt és bizonytalan. Jól tetted, hogy jöttél, a legjobb helyen vagytok – nyugtatgattuk Katival. Szilvi felemelte a könnyű textilt és belekukkanthattunk a hordozóba: egy kistermetű, fehérbundás cica pihegett benne, a hasán Betadine-nel keretezett, friss, műtéti seb.
Az állat súlytalannak tűnt, a pofáját felszegte, a farkát erőtlenül mozgatta. Szilvire néztem, sajnálkozva, közben belefacsarodott a szívem a látványba: a macska hasa szokatlanul lapos volt. Szilvi azt mondta: “Kiszökött a házból, nem találtuk. Valószínűleg egy autó ütötte el, de annyi ereje volt, hogy egy pocsolyához elvonszolja magát. Ezért élt még két napig. Vemhes volt, a nagy ütéstől belső vérzése lett, a kölykei elpusztultak benne, vérmérgezést kapott. Már az is csoda, hogy ezt a műtétet túlélte.”
A torkomban nyomást éreztem, szédülni kezdtem. Gépiesen átöltöztem és elhelyezkedtem a cikk-cakk alakba kihelyezett jógamatracok egyikén. A helyiséget indiai zene lágy dallama és füstölő illat töltötte meg.
Kati mellém telepedett és aggodalmas arccal a vállamra tette a kezét. Megérzett valamit abból, ami bennem zajlott.
A jógi mester megengedte, hogy Szilvi közelebb húzza a hordozót, míg a jógaóra tart. Azt mondta, hogy ne aggódjunk, jó emberek és energiák veszik majd körül az állatot. Igaza is lett: a macska csak az edzés utolsó öt percében kezdett el nyávogni és fészkelődni, de ezek a hangok nem voltak aggodalmat keltőek. Feltöltődve, lelkileg elemelkedve feküdtünk a jógaszőnyegen az edzés végén.
Amikor elkezdődött a meditáció, behunytam a szemem és éreztem, hogy az érzéseim, gondolataim szárnyán utazom. A fehérszőrű, alvadt vérrel és Betadinnel színezett, üres hasú macska képe kúszott be a tudatomba, majd egy női testet láttam, kívülről. Bő volt a bőr a hasán. Aztán egy csukott szemű, kisbaba jelent meg, pihe haja volt, kicsi, kékes erezetű fülecskéje, egy pillanatra láttam csak, aztán elvitték. A kezemet nyújtottam érte, hosszan nyúlott előre, mint egy locsolócső, de csak az ürességet markoltam, s közben a lábaim közt nyitott voltam, tátongó üresség voltam, egy hiányos fél-egész.
Süvített bennem az őrjítő semmi, kígyószerű karom aláhullott, magával rántott és belezuhantam a mély, fekete csillagalagútba.
Amikor meghallottam a jógi mester megnyugtató, lágy hangját, elpárologtak az iménti képek. Megmozgattam az ujjaimat, s közben éreztem, ahogy fokozatosan visszatérek a jelenbe. Szilvi mellém telepedett és átölelt.
Mindannyian odasereglettünk a macskahordozóhoz és láttuk, hogy a cica légzése egészen lelassult, állkapcsa leesett, a teste ernyedt volt. Néhány perc múlva Szilvi sokat szenvedett macskája a szemünk előtt kimúlt.
A barátnőim szótlanul maguk elé meredtek. Úgy éreztem, magamhoz kell ragadnom a kezdeményezést, ezért rákérdeztem, hogy mi lesz a tetemmel. Szilvi munka után, másnap akarta eltemetni a cicát a kertjében, Kati azonban szelíden emlékeztette, hogy kánikula lesz egész nap. Az állatorvoshoz nem vihettük vissza.
Később sokkal nehezebb lesz, mondtam magamat is meglepve, higgadtan. Temessük el most.
Elindultunk. Az indigókék égen barátságos fénnyel világítottak a csillagok. Kati jól ismerte a terepet. A kamrából ásót és fejlámpákat vettünk magunkhoz, majd rákanyarodtunk a lakóövezet mögötti földútra, amely egy tisztáshoz vezetett. Szólt a rádió és közben beszélgettünk. Három nő, asszony, anya, barát.
Felváltva ástuk a sírt, a homokos, sziklás talaj nehezen adta meg magát. Szilvi fordította be a sírgödörbe a tetemet, majd gondosan betakarta papírtörlővel, aztán ráhalmoztuk a kavicsos, porzó földet. Álltunk a sír felett, egy ideig, némán, aztán Szilvi a kis földkupac fölé tartotta a tenyerét. Mi is így tettünk Katival. Ölelő, puha, erőt adó csend vett minket körül. Mielőtt hazaindultunk volna, csokrot kötöttünk a sírra a mező virágaiból.
Aznap este megtapasztaltuk, milyen az, ha szavak nélkül is értjük egymást és azt is, hogy együtt többre vagyunk képesek, mint külön-külön.
Az írás a 10. Terézanyu pályázatra érkezett.
Nyitókép: Adobe Stock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
