Danka Szilvia pályája elején elmondása szerint olyan volt, mint egy atombomba. Maga építette a regionális csapatát, 30 évesen már az északkelet-magyarországi régió vezetője volt az egyik banknál. Tavaly megvalósította az egyik love-to-do projektjét, megnyitotta a pilates termét, és annak szentelte figyelmét, hogyan lehet az egészségtudatosságot becsempészni a világunkba. 2022 őszén lépett ki a multi világból, mert közel 30 évnyi hajtás után úgy érezte, talán megengedhet magának egy kis pihenést. Úgy tervezte, hogy feltöltődése után visszatér a corporate világba, ahol újra kamatoztatja mindazt az tudást és rutint, amit eddig megszerzett. De a várt munka nem jött. Szilvia úgy érzi, hogy a munkaerőpiac mostohán kezeli a nőket, különösen 50 fölött.
Danka Szilvia 55 évesen is a fiatalokra jellemző erővel és energiával instruálja a vendégeit saját pilates termében. Nem minden szempontból kényelmes számára a kisvállalkozói lét, hiszen évtizedekig állandóan pörgő közép-és felsővezető volt.
A pörgés megmaradt, csak a díszlet változott kicsit.
Amikor 12 év után az első komoly munkahelyétől, egy nagy banktól távozott, 156 munkatársa volt, egy regionális szervezet, 15 fiók, 240 milliárd forintos portfólió tartozott hozzá, és több milliárdos profitelvárást kellett teljesíteni csapatával együtt. Közben szült két gyermeket, a karrier és munkaterhelés mellett párhuzamosan nevelte őket – családi segítséggel.
Aztán több váltás után, egyszercsak légüres térben találta magát. Ma a hobbija lett az egyik elfoglaltsága, egy pilates stúdiót vezet, azt is a magától elvárt ügyfélközpontú maximalizmussal.
– Gyönyörű ez a pilates stúdió. Hogyan keveredtél ide?
– Még a pandémia idején kezdtem el idejárni, hogy kivédjem a munka okozta stresszt, és a 10+ órányi gép előtt ülés okozta testi tüneteimet.
– Mivel foglalkoztál azelőtt?
– Egész életemben multinacionális cégeknél dolgoztam nagyjából a vezérigazgató helyettesek alatt. Amire a legbüszkébb vagyok, hogy 28 évesen lettem vezető Magyarország egyik legnagyobb külföldi tulajdonú bankjánál, ami akkor csodaszámba ment. Nő létemre, kislányos külsővel már fiókvezető voltam, és rutinos senior vállalatvezetőkkel tárgyaltam.
Nagy felelősség volt rajtam, de szárnyaltam: olyan szabadságot kaptam a munkámban és akkori főnökeimtől, mint azóta sohasem.
Mindent lépésről-lépésre az évről-évre bővülő csapatommal építettünk fel a Kelet-Magyarországi régióban. A jól értelmezett szabadság szárnyakat ad, hozza magával a kreativitást, növeli a felelősségérzetet, de egyben folyamatosan motivál. Ezt kaptam a főnökeimtől, így működött a csapatom is, amit minden évben két számjegyű növekedéssel háláltunk meg. Szerettünk és akartunk bizonyítani.
– Aztán jöttek a gyerekek. Korán visszamentél szülés után?
– Fél, háromnegyed év után mind a két gyermekemnél. Azt mondták, megtarthatom a pozíciómat, de akkor legkésőbb 9 hónap múlva visszavárnak. Nem szerettem volna elengedni, amiért annyit dolgoztam, ezért megoldottam, bevetettem a teljes családot: a férjem, szüleim, férjem szülei, mindenki támogatott.
Nekem a munkám volt a szerelmem, akkor még nem is tudtam, hogy mekkora ajándék volt, hogy ebben a munkahelyi közegben kezdhettem el felnőtt életem. Kivételes vezetők és munkatársak, példaértékű vállalati kultúra vettek körbe, aminek nem csak passzív résztvevője, hanem alakítója is voltam.
Aztán egyszercsak eljöttem.
– Miért?
– Megszólítottak a magánszektorból még 2007-ben, hogy csináljunk egy pénzügyi vállalkozást. Az ajánlat, amit kaptam, nem volt rossz, és akkortájt amúgy is divat volt ’kiugrani’ a bankszektorból, megnézni a másik oldalt, ott hogyan álljuk meg a helyünket. Engedtem a csábításnak.
A nulláról felépítettük a pénzügyi vállalkozásunkat, ami 2008-ban, a pénzügyi válság eredményeként bele is állt a földbe. Ott megtanultam, hogy milyen kilépni a corporate világ relatíve biztonságos közegéből, és hogy mennyire alkati kérdés, hogy ki mennyire tud alkalmazkodni egy drasztikusan más közegben, mint amihez szokott.
Nálam ez a váltás akkora volt, és azt hozta, hogy konkrétan belebetegedtem: különböző testi tüneteim lettek.
Odáig fajultak a dolgok, addig őrlődtem, hogy egy magánkórházban vártam rákgyanús műtétre. A vége az lett, hogy egy napon fogtam magam, berontottam a cég irodájába, és fél órán keresztül kiabáltam az akkori tulajdonostársammal, akivel egyébként a mai napig nagyon jóban vagyunk. Kiadtam magamból minden csalódottságomat és frusztrációmat. Mondtam, hogy akkor látott utoljára. Egy héttel ezután már nem volt semmi tünetem, nem kellett sem orvos, sem műtét. Úgy néz ki, csak gyűlt bennem az a rettenetes feszültség, amit az egész váltás hozott, viszont gazdagabb lettem egy hatalmas tanulsággal:
minden elfojtás, a meg nem oldott problémák, halogatott döntések során a test jelezni kezd, csendben üzen, majd ordít, csak sokszor nem akarjuk meghallani időben.
– Mi történt ezután?
– Miskolcról Budapestre költöztünk, és hiába volt erős kapcsolati tőkém, Budapesten egy másik világ fogadott. Egy zárt világ, amiben a válság által megtépázott vezetői pozíciók száma is radikálisan lecsökkent.
Volt olyan interjúm, ahol konkrétan az arcomba vágta az interjúztató HR-es, hogy miért gondolom magamról azt, hogy ha vidéken sikeres voltam, akkor itt is az lennék.
Valószínűleg ő már nem emlékszik, de én azt az embert és azt a pillanatot sose felejtem el. Egyszerre volt bicskanyitogató és megalázó. És egyben egy új vállalati kultúra kezdete. Már akkor sejtettem, hogy a válság alapjaiban fogja megváltoztatni a munka világát, hogy erős társadalmi és morális hatásai is lesznek, de azt nem, hogy ez hova fog kifutni.
Végül egy másik nemzetközi banknál helyezkedtem el, ahol korábbi munkakörömhöz hasonló pozícióban töltöttem el hét évet.
Igazából akkora volt a korábbi bankomhoz képest a különbség, mind méretnagyságban, mind a feladat összetettségében, hogy egy percig sem élveztem. Se igazi felelősségem nem volt, se a tudásom, tapasztalatom nem kellett, nem volt igazi kihívás, olyan volt, mintha visszafelé indultam volna el az úton.
– Akkor miért maradtál mégis ott hét évig?
– Több okból. Egyrészt mert – valószínűleg a sportból hozott fegyelmezettségem miatt – nagyon kitartó ember vagyok, mert teljesen beállt a munkaerő piac és mert ott voltak a serdülő, továbbtanulás előtt álló gyermekeim. És mint utólag már tudjuk, a serdülőkor sokkal nagyobb kihívások elé állít, sokkal több energiát és figyelmet igényel, mint ahogy azt naivan elképzeljük. Talán a sors akarta, hogy ne a munkám kösse le az energiám nagy részét, hanem a családom, ott volt rám nagyobb szükség.
Később átmentem egy nagyon menő szoftvercéghez, ahol sikerült rácsodálkoznom, hogy a digitalizációban mennyire le vagyunk maradva, és, hogy hova kellene eljutnia a magyar vállalkozásoknak is, ha nem akarnak menthetetlenül lemaradni arról a bizonyos vonatról.
Majd jött a telekommunikáció, az egyik legnagyobb telco cégnél lettem vezető. Rengeteg feladat volt, több párhuzamos transzformációs projektet, IT és operációs folyamatot kellett levezényelni, teljes fókusszal, mindezt pandémiás környezetben, közel 1000 munkatárs bevonásával. Napi 10 -12 óra, néha ennél is több, egyébként érdekes munka, rengeteg operatív, viszont kevés látványos eredmény, nulla magánélet. Így telt el 2,5 év.
Maradhattam volna, de édesapám gyógyíthatatlan beteg lett. Újabb erőn felüli kihívással néztem szembe, menedzseltem a betegségét, rohamtempóban felköltöztettük a szüleimet vidékről, pandémia közben elintéztem az akkor életmentő műtétet. Nagyon közel álltunk egymáshoz, nagyon megviselt, hogy végül alulmaradtunk a közös harcunkban. Telefonon kaptam a hírt, hogy már nincs köztünk, akkor is épp egy meetingen voltam.
Elmondtam a prezentációm, aztán felálltam, kijöttem és felmondtam. Azt hittem megfulladok, levegő kellett és egy kis pihenés.
Aztán amikor először ki lehetett szabadulni a pandémia alatt és újra el lehetett menni valahova, lejöttem a Római parton, a Nánási úton ebbe a pilates terembe, ahol most vagyunk. És azt mondtam, hogy wow! Ez kell nekem! Kiadtam magamból mindent, az órák alatt lenyugodtam, kisimultam. Olyan is volt, hogy egymás után két órát lenyomtam, mert úgy kellett, mint egy falat kenyér. A testemnek, a lelkemnek.
– Beszippantott.
– Be, mert hatékonyan tudtam kiengedni a gőzt. Azalatt az 50 perc alatt egy gondolata nincs az embernek. Két évig jártam ilyen rendszerességgel, egy vagyont hagytam ott az órákra. Azt mondtam magamnak, hogy inkább erre költök, mint bármi másra.
Tudod, az emberek előbb kiadnak ötezer, most már lassan tízezer forintot egy éttermi csülökre, vagy egy menő helyen a pizzára, mint egy pilates órára. Mindenkinek más-más a prioritása, de én azon vagyok, hogy értsék meg, hosszútávon az x ezer forint egy pilates óráért vagy bármilyen más mozgásformáért jobb szolgálatot tesz a testnek és a léleknek, mint egy krémes a cukrászdában.
– Hogy lett a tiéd a hely?
– Az akkori terem tulajdonos úgy döntött, hogy máshová költözik, én pedig a felmondásom, majd némi pihenés után kialakítottam itt a pilates termemet.
Egyébként menetközben folyamatosan vissza akartam térni a corporate színtérre, hisz azért mégis ez a természetes közegem, itt van a legnagyobb tapasztalatom és a legtöbb képességem. Interjúztam többször, volt, hogy miattam, volt, hogy a kiíró miatt hiúsult meg a kézbecsapás. Volt, hogy huszonéves HR-esek aláztak meg nevetséges kérdésekkel vagy át sem mentem a szűrőjükön!
50+-osan kicsit furcsán hat, amikor a sztenderd kérdéseket felteszik: mondjam el, hogy mi volt a legnagyobb sikerem? Melyiket mondjam? Hiszen annyi mindenen túl vagyok már! Hol látom magam 5 év múlva, ez a kedvencem.
Nekem nincs szükségem arra, hogy valaki a válaszadási sebességemet vagy azt tesztelje, hogy jár-e még az agyam. A kérdezők egy része az én rostámon nem menne át. De abban a pillanatban nem vagy abban a helyzetben, hogy visszakérdezz. Volt, hogy maga a főnököm lett volna 29 éves, és nem akart magának konkurenciát, és olyan is, hogy a 3.kör után a pozíciótt hívták vissza. Vagy csak azért kellettem, hogy a short-listen legyenek legalább négyen, de már rég megvolt a kiválasztott.
Volt olyan feladat, amit mintha nekem írtak volna ki. Komoly élettapasztalatot megkövetelő összetett, igazi senior munkakör lett volna, amire még nekem is, ennyi tapasztalattal is, picit beremegett a lábam. Ám mégsem engem választottak, azzal az indokkal, hogy inkább egy fiatalabb és persze olcsóbb juniort vesznek fel.
Anno az első vezetői pozíciómban felvettem egy nálam közel 20 évvel idősebb hölgyet, hogy a lízing területet vezesse. Fogalmam sincs pontosan hány éves volt, nem is érdekelt, mert annyi energia és akarás volt benne, hogy biztos voltam benne, hogy jó döntés lesz. Az is volt, sikerre vitte a területét.
Még sok-sok évig dolgoztunk együtt, mindig lenyűgözött, hogy mennyire vagány fiatalos, különösen mikor kiderült, hogy egy fárasztó munkahét után 100 km-eket biciklizik „pihenésképpen”.
A LinkedIn-en aktív vagyok, de nagyon nagy szükségem van a rezilienciámra, amikor olvasgatom az ageism, longevity, női egyenjogúság és kvóta támákban írt rózsaszín posztokat. Szerencsére már vannak olyan oldalak, természetesen nem magyar site-ok, ahol le merik írni a valóságot, a munkaerőpiaci torzulásokat, az abnormális kiválasztási folyamatokat, a jelentkezők semmibevételét, a botok által vezérelt automatikus folyamatokat, amik kikészítik a munkát keresőket.
Elég, ha egy kulcsszó nincs a CV-dben, megy is a kukába és 24 órán belül jön az automata válasz, hogy hosszas mérlegelés után, sajnos nem önre esett választás. Ha nem emberi sorsokról lenne szó, még vicces is lehetne. De nem az.
Igazából nem vagyok elkeseredve és nem adtam fel, tudom, hogy miben vagyok jó, miben nagyon jó és akinek ez kell, meg fog találni. Amikor az USA-ban az elnökválasztási folyamat leghatékonyabb női szereplője Susie Wiles közel a 70-hez lett kabinetfőnök, akkor talán itthon is megértik lassan, hogy az élettapasztalatot azt nem lehet se megvenni, se megelőlegezni. Azt csak megélni lehet.
– Így most maradt a pilates terem.
– Igen. Bő egy évvel ezelőtt indultunk. 4 oktatótársam van, de persze közben magam is középhaladó oktató lettem. Csak olyat csinálok, amiben autentikusnak érzem magam, ezért több száz óra gyakorlás és képzés után mondtam azt, hogy megérkeztem. Ez nem fancy szórakozás, az órákon felelősek vagyunk azért, hogy akik jönnek, a legjobbat kapják.
Folyamatosan építgetjük a vendégkört. Nagyon nagy a social zaj a Pilates körül, mégis kevesen értik vagy adják át az igazi értelmét. Ez nem csak a fiatal, huszonéves, vékony, csinos lányok sportja. Sőt nagyon nem.
Eredeti neve Contrology, a célja pedig a test és elme összhangjának megteremtése, a koncentráció, a testtudat felébresztése, a vázizomzat erősítése és a test holisztikus rendbetétele.
Serdülőkortól bármeddig végezhető, bármikor elkezdhető, ez nem egy sprint, ez egy maraton, amit a hosszútávú egészségünkért teszünk meg, nem pedig a 3 hónap alatt kierőltetett beach body-ért. Én a vendégeket motiválom, ők pedig engem. Érteni, érezni kell őket, hogy miben vannak, hogy az utolsó meetingről felugorva, futva lelkesen jönnek egy falat megnyugvásért, hogy ha nehezen is, de valahogy egyensúlyoznak a 3-4 szerepkörükben és akarnak tenni önmagunkért.
Minden tiszteletem az övék, mert ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen nehéz mindenhol ott lenni, jónak lenni. Ezért a legnagyobb büszkeség amikor 3 generáció mozog együtt egy órán, illetve, amikor láthatóan hullafáradtan esnek be, és feldobódva távoznak. Ez az igazi visszajelzés számunkra, ezért csináljuk. Nem mellesleg a terem egy matchmaker hely is lett, barátságok, kapcsolatok születnek, hisz annyi szakma képviselői járnak hozzánk, mindig van mit megosztani egymással.
– Csak nők járnak hozzád?
– A férfiakat nagyon nehéz rávenni, mert langyos sportnak tartják, holott a fiaim, akik 190 centisek és edzőterembe járnak, lejöttek kipróbálni, aztán volt meglepetés…… más izmokkal dolgozunk, más módon.
Vannak kifejezetten erős órák, amik bárkit megizzasztanak, de igazából nem ez a cél. Mindenkinek az edzettségi állapotához kell igazítani a mozgást, ismétlem önmagunk legjobb verziója szeretnénk lenni, nem pedig AI modellek. Ma már azért vannak fiús videók a neten, és férfi élsportolók, akik edukálják a férfitársainkat, de nem könnyű áttörni ezt a falat.
– Mit látsz, milyen egészségi állapotban vannak az emberek?
– Őszintén, nincs jó állapotban a magyar lakosság. A fiatalokon a tornaórák hiányát, az idősebbeken a mozgáshiányt, a rengeteg ülést (kocsiban, irodában) látom. Szinte minden 2. vendégnek van valami apróbb panasza, de a jó hír, hogy ezek egy része rendszeres óralátogatás után el is múlt. A testi állapotokat nagyban befolyásolja a lelki állapot és ez fordítva is igaz.
Nagy problémának látom, hogy a társadalom mentálisan egy kollektív burnout állapotban van, miközben mindenki fenn akarja tartani a látszatot, hogy ez nem így van.
De kár magunknak hazudni, miután mindenki mindenkire hat, ez a negatív spirál lefele húz. A jó hír, hogy ha olyanokkal vesszük magunkat körbe, akik hozzánk adnak és nem elvesznek, ha olyan közösségekhez csatlakozunk, ahol hasonló problémákkal küzdő emberek egymást támogatják, nem pedig visszarángatják, akkor tudunk ez ellen tenni. És bármilyen hihetetlen, Pilates órára nem csak azért járunk, hogy mozogjunk, hanem mert szeretnénk tartozni valahová, és egy ilyen közösség ereje csodákra képes.
– Megtaláltad a helyed?
– Őszintén? Nem teljesen. A szellemi munka, az üzleti élet, az izgalmas tárgyalások hiányoznak! Úgy érzem, hogy még mindig két 30 éves energiája van bennem. Annyira hozzászoktam a nagy számokhoz, a nagy projektekhez, a nagyvállalatokhoz és a sikerekhez, hogy nehéz nem erre vágyni újra.
A termet is ugyanazzal az elkötelezettséggel irányítom, mint bármit eddigi életemben, és hazudnék, ha azt mondanám nincs sikerélményem, sőt! De egy csomó képességem kihasználatlanul kiabál bennem, hogy gyerünk! Miután akkreditált coach, mentor, integratív légzésteraputa is vagyok, szabadidőmben igyekszem másokat támogatni üzleti vagy life coach-ként. Miután az embert, mint egészet nézem, volt, hogy egy Pilates vendégemen láttam, hogy gondban van, majd jött hozzám konzultációra és segítettem megoldani egy nagy elakadását. Lassan elindítom a The Elevation Method ® átfogó coaching és mentoring programomat, amivel még átfogóbban és még több embernek tudok majd segíteni.
– Mik a kihívásaid a vállalkozásodban?
– Ma egy kisvállalkozásnak óriásiak az anyagi terhei. A költségeket nem tudod csökkenteni, csak a bevételeket növelni. Viszont kevesen költenek sportra, kevesen egészség-tudatosak. Megkockáztatom, hogy nagyjából 5 százaléknak jut eszébe, hogy van teste. Vagy eszébe jut, de elhessegeti, mert nincs ideje. Reggel felkel, robotol, ül a kocsiban, csinálja a dolgát, meeting-el, hazamegy, bevásárol, intézi a házi teendőit vagy ütögeti még a billentyűzetet, majd berogyik az ágyba, scroll-ozik vagy tv-zik.
Pedig a test az egyetlen, ami abban segít, hogy ezt mind meg tudjuk csinálni. Mi pedig maximálisam kifacsarunk belőle mindent. De hogyha nem ápoljuk, tönkremegy. Az ingerszegény és mozgásszegény életmód nem jó. Nem olvasunk könyvet, nem fejtünk keresztrejtvényt, nem használjuk az agyunkat, a testünket, és meg vagyunk lepődve, hogy leépülünk.
– Őrületes beruházás ezt fenntartani, nem?
– Eddig konkrétan egy forintot se kerestem, de nem panaszkodom, mert nekem az ingatlan nagyjából rendben volt az átvételnél, van, akinek teljesen a nulláról kell ezt is kialakítani. Az adó rettenetesen nagy, ezer forint bevételből 400 forintom marad a levonások után. A minőségi gépeket, a tisztes, jó oktatókat meg kell fizetni, és már annak is örülsz, ha meg tudod őket tartani.
– Tehát ebből nem lehet megélni.
– Ha nem lenne a családom, akkor már tavaly decemberben feladtam volna. Aztán végül azt mondtam, hogy nem, nem adom fel, megyünk tovább.
– Azzal, hogy eltűnt a pozíció a neved mellől, azzal eltűntek az emberek is?
– El. Ez egyértelmű. Ez egy névjegykártya ország. Voltam olyan üzleti rendezvényen nemrég, amikor szembe jött egy kollégám, aki a bankban három szinttel alattam dolgozott, és úgy köszönt, miután több évig nem látott, hogy szia Szilvi, adnál légyszi egy névjegykártyát? Mondtam neki, hogy most nincs, de köszönöm, egyébként jól vagyok. Kicsit csalódott volt, hogy ebből a találkozásból most nem lesz pozi. Ez egy nagyon komoly társadalmi probléma.
Ha mindenki felhívna, akinek én egyszer is segítettem az életében, az előrehaladásában, akkor egy évig folyamatosan telefonálnék. De nem hívnak….. Érdek nélkül? Ugyan.
Ezt el kell fogadni, viszont az élet apró szépségeinek kell örülni, erősnek lenni, erőt adni másoknak és akkor, mint a szikla, megtartod magadat a viharban is. De erről (is) nagyon hosszasan tudnánk beszélgetni… Az élet egy hatalmas kirakós, a puzzle-ök az asztalon hevernek, csak Te tudod összerakni belőle a nagy képet!
Fotók: Danka Szilvia
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
