Ismerős ez az érzés, hogy mások mindig előbb jönnek, hogy a nap végére ugyan beteljesül sok minden – csak éppen te nem vagy benne? A reggeled másokról szól, az estéd is. A gondolataid is körülöttük forognak. A felelősséged nem szűnik meg este nyolckor. És a gondoskodás, amit adsz, ritkán tér vissza ugyanúgy.
Molnár-Simon Tímea – Pénzügyi-talpaló Mea írása.
Sokan vagyunk így. Nők. Anyák. Olyanok, akik szeretnénk jól csinálni. Akik el akarunk érni mindent, amit elvárnak – és még azon túl is.
De egy ponton észrevesszük, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik lemaradtunk a saját életünk napirendjéről.
Sokan közülünk egyedül csinálják végig. Egyedülálló anyák, akiknek nincs váltótársa. Nincs második szülő, aki átveszi a stafétát este hétkor. Nincs senki, aki azt mondaná: ma majd én döntök helyetted. Minden rajtuk múlik. A bölcsődei beíratástól a hűtő feltöltésén át a villanyszámláig. És közben még mindig hallják kívülről a hangokat, amelyek azt sugallják: ha nagyon akarnák, minden beleférne. Edzés is. Énidő is. Magukra figyelés is.
Csakhogy mi nem a naptáraink foglyai vagyunk, hanem a túléléséi.
Télen a betegségekkel harcolunk. Nyáron az iskolai szünetek zsonglőrei vagyunk. Egész évben próbáljuk egyensúlyozni a gyereket, a munkát, a háztartást, a kapcsolatainkat – és mindezt úgy, hogy közben az elvárások csak nőnek. Mindenre van terv, mindenre van lista. De rajta vagyunk-e mi azon a listán?
Több mint ezer nő töltötte ki nemrég az Önszeretet Index nevű kérdőívet, ami azt vizsgálja, hogyan vagyunk most önmagunkkal. Az eredmény átlagosan 55% lett. Ez azt jelenti: valahol félúton vagyunk. Kicsit igen, kicsit nem. Jó is, meg nem is. Vannak pillanatok, amikor figyelünk magunkra – de többször előfordul, hogy csak sodródunk, és mások szükségleteit soroljuk előbbre. Pedig ha őszinték lennénk magunkhoz, akkor tudnánk: nem az 55% lenne az a szint, amire törekednünk kell. Legalább 80. Legalább annyi, ami már nem csak túlélés – hanem élet.
És nemcsak magunk miatt. Hanem a gyerekeink miatt is.
Mert anyaként nem csak szavakkal tanítunk. A tetteinkkel mutatunk példát. Ha azt látják rajtunk, hogy mindig feszültek, türelmetlenek, fáradtak vagyunk – akkor azt is tanulják meg, hogy az élet fárasztó. Hogy a női szerep egy kimerítő szolgálat. És ezt egyikünk sem akarja továbbadni. Mi azt szeretnénk, hogy boldog, szabad, kiegyensúlyozott emberekké váljanak – de ehhez nekünk is meg kell mutatnunk, hogy ez lehetséges.
A telefonunkat minden nap töltjük. Tudjuk, mikor merül le. Figyeljük a százalékot, és ha 10%-ra zuhan, rögtön töltőt keresünk. De magunkat? Milyen százalékon vagyunk most? Ha egy lemerült telefont nem tudunk használni, akkor miért várjuk el magunktól, hogy még többet adjunk, amikor már rég csak az utolsó erőtartalékainkból élünk?
Először lehet, hogy csak le kellene ereszteni. Kicsit megállni. Aztán feltölteni magunkat. Aztán pedig megtanulni, hogyan tartsuk szinten – nem mások helyett, nem ellenük, hanem velük együtt. Magunkért.
Én is így voltam ezzel.
Molnár-Simon Tímea vagyok – Mea. Kétgyermekes anya, közgazdász, író és nő, aki sokáig csak teljesített. Jó akartam lenni – minden szerepemben. Anyaként, társként, munkatársként, lányként, barátnőként. Mindenkinek meg akartam felelni. Mindenki számított. Csak én nem.
Sokáig azt hittem, ez természetes. Hogy ez a női működés. Aztán egy ponton – amikor már fizikailag is elfáradtam, érzelmileg kimerültem, és lelkileg eltávolodtam magamtól – felismertem, hogy ez nem fenntartható. Hogy ez nem lehet az élet célja. Hogy nem elég csak bírni. Nem elég túlélni.
És ahogy elkezdtem visszatalálni önmagamhoz, azt is láttam: ezzel nem vagyok egyedül.
Ezért hoztam létre a Női Önszeretet Indexet. Hogy lássuk, hol tartunk. Hogy merjünk szembenézni azzal, amit sokszor csak érezni engedünk magunknak. És ne csak a felszínt nézzük – hanem a valódi mélységeinket.
Amikor több mint ezer nő kitöltötte, nemcsak a számokat kaptam vissza – hanem sorsokat. Monológokat. Sóhajokat. És nagyon sok csendes, mégis kiáltó mondatot:
„Fáradt vagyok, és nincs időm magamra, a férjemre, a hobbimra.”
„Sokszor vagyok magam alatt, tanácstalanul.”
„Nem vagyok kibékülve magammal.”
„Nagyon negatívan látom magam, negatívan élem meg a mindennapjaimat.”
„Rengeteg felelősség hárul rám, amikkel egyedül kell megbirkóznom.”
„Nem azt csinálom, amit szeretnék – csak a pénz tart a jelenlegi munkahelyemen.”
„Azt érzem, csak működöm, de már nem tudom, ki vagyok.”
Ezek a mondatok nem panaszok. Hanem tükörképek. És fájóan ismerősek.
Ezért született meg a könyvem is: Szabadságra megyek magammal. Egy történetkönyv, egy útinapló, egy önismereti ölelés, amiben nem tanítok, nem utasítok – csak mesélek. A saját utamról. Arról, hogyan lettem újra saját magam prioritása.
Nem elsőként, de végre felkerültem a listára.
És ha te most úgy érzed, hogy nem tudod, hol tartasz – kezdheted az Önszeretet Indexszel. Ez a kérdéssor nem ítélkezik. Csak tükröt tart. Megmutatja, milyen kapcsolatod van önmagaddal, és melyik az a terület, amivel talán most kicsit több törődést érdemelnél.
Most, hogy nyakunkon az Anyák napja, talán jó lenne egy pillanatra megállni. És megkérdezni magunktól: tényleg virágra vágyunk a legjobban? Vagy inkább csak egyetlen órára. Egy kis levegőre. Egy fél nap szabadságra. Egy kicsi újratöltődésre. Mert ha ez most így van, akkor ez lehet az első lépés. És talán el is indulhat a könyvemmel. Egy halk, de őszinte mondattal magad felé:
„Én is számítok.”
Mert neked is jár a szeretet. A figyelem. Az újratöltés.
A könyvemet itt találod. Az Önszeretet Indexet pedig itt tudod kitölteni.
És ha ma még senki nem mondta: Te is számítasz. Most különösen.
nyitókép: Adobe stock
2025. Május 15-én újra Női Váltó Fesztivál! A részleteket és a jegyeket itt találod!
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
