Apu nagyon szeretett engem. Persze ezt mindig tudtam, de igazán csak azóta érzem át szeretetének fájdalmas mivoltát, mióta magam is szülő vagyok. Szeretetét sosem mutatta ki a szó gyengéd értelmében. Hogyan is tudta volna, mikor ő sem látott rá példát a szüleitől? Ő szigorával és féltésével fejezte ki, mellyel ugyan az őrületbe kergetett és szorongóvá tett – ugyanakkor megmutatta, hogyan vigyázhatok magamra, ha ő már nem lesz.
Sz.S.V. írása.
Nincs bennem harag! Pontosan tudom, hogy akkor, ott, azzal a tudással és képességgel, amivel rendelkezett, a maximumot tette értem. Számára ez volt az egyetlen eszköz a szeretet kimutatására.
Már 12 éve nincs velem, de most is hallom, mikor mit mondana egy-egy helyzetben. Néha hallgatok erre a hangra, sokszor viszont nem. Megvan a saját életfelfogásom – és bizony van, hogy kimondottan kerülni igyekszem az övét.
Mégis rengeteget adott, amiért hálás vagyok!
Ez így ellentmondásos, igen. Hiszen egyrészt állandó, kimondott aggodalmaival, negatív előrevetítéseivel konstans, zsigeri szorongást generált bennem.
„Ha velem történne valami…” – mondta mindig, mikor torokgyulladása volt és azt hitte, itt a vég.
„A legrosszabb, ami történhet…” – kezdte sokszor mondanivalóját, és én a mai napig a legrosszabbat képzelem el, jósolom, vagy diagnosztizálom, és ez bizony megkeseríti az életem.
A rengeteg negatív kép, amit a fejembe ültetett, egyfajta állandó halálfélelmet szült. Már gyerekkoromban is féltem mindentől, és még most, 44 évesen is szorongok, pedig hosszú évek óta dolgozom mindezen.
Ez tehát egy egész életre való feladat, aminek nem feltétlenül örülök. Ugyanakkor az érem másik oldala sokkal ragyogóbb ennél. Aggodalma, szigorral vegyes féltése, alapossága hozzátett az életemhez: eszközt adott a kezembe, hogy vigyázni tudjak magamra.
Bárhová indulok, olyan figyelemmel vagyok a környezetem és a saját biztonságom felé, amit senki másnál nem tapasztaltam, és akár megmosolyognak emiatt, akár nem, én jól tudom, hogy mindez életmentő.
Megtanította, hogyan mászkáljak egyedül. Bármerre járok, a figyelmem töretlen. Nem bambulok el, és minden irányba figyelek. Ha félek az utcán, például gyanús társaság mellett kell elmennem, egyszerűen előkapom a telefont, és beszélek rajta – vagy legalábbis úgy teszek („Igen, mindjárt odaérek!”).
Ha jönnek mögöttem, kulcs a kezemben, az egyiknek élével kifelé, vagy bemegyek egy zajosabb helyre és megvárom, míg az illető elhalad.
Mindig van nálam önvédelmi eszköz (kő, bot, spray), amit használhatok, ha meg kell védenem magam, a gyerekeimet vagy a kutyámat. Akár séta, kirándulás, akár biciklizés közben. Tudom, hogy fura alakok közelében, üres járművön vagy sötétedés után nem ülünk belülre, mert ha mellém ülnek, kimászni már nehéz lesz.
Nincs alkalom, hogy ne nézzek körül ötvenszer a vasúti átkelőnél, de még a zöldnél is körülnézek, mert emberi hibák mindig előfordulnak, és mert tudom, hogy senki nem vigyáz rám, hacsak én magam nem.
Tudom, mit kell tennem, ha megáll mellettem egy kocsi, és korán észreveszem, gyakorlatilag előre gondolok minden létező eshetőségre. Sosem állok a peron vagy a megálló szélére, és inkább minden autót megvárok minden irányból, mint hogy átszaladjak…
Mert semmi sem fontosabb, mint az, hogy egyben hazaérjek.
Mert családom van és gyerekeim, akik hazavárnak. És mert ő is azt akarná, hogy vigyázzak magamra. Azt teszem, Apu.
De sok mást is megtanított. Meg tudom különböztetni a porhintést a valódi mondanivalótól, a harsányságot az értékestől. Megtanultam, hogy tényleg magamnak tanulok, és nem annak, aki ezt javasolja. Részemmé vált a csendes megfigyelés képessége, az aprólékos és kitartó munka szeretete, az egyszerű, becsületes élet szépsége, és a mindig kulturált kommunikáció másokkal.
Értem már, mit jelent az, hogy „bármi is történik a világban, a saját dolgunkkal kell foglalkoznunk”.
Átadta mindazt, amiben hitt, mindazt, amit tapasztalt, és mindazt, amiről úgy gondolta, hogy a segítségemre lesz és megóv, amikor ő már nem lesz.
Kamaszkoromban nagyon bántott, hogy leginkább csak azt mondta ki, mit nem helyesel (és ebből volt bőven).
Beszélgetés helyett prédikált; beszélgetés helyett hallgattam. Közel volt – és mégis oly távol! Aztán egy nap rádöbbentem, hogy ő is szenvedett ettől.
Halála előtt egy órával tudtam csak elmondani neki a legfontosabbat: hogy szeretem, mindig is szerettem, és hogy tudom, hogy ő is szeretett engem. Ez volt életünk első és utolsó kapcsolódása; az utolsó utáni lehetőség, hogy megnyugtassam egész életében fájó lelkét. Talán így nyugodtabban indult útnak.
Felnőtté és szülővé válva végre megértettem szeretetének nyelvezetét, szándékát, és a köztünk lévő átugorhatatlan távolság okozta maró és gyógyíthatatlan fájdalmat is.
Mindazzal, amit képes volt – és erőn felül igyekezett is – átadni nekem, a köztünk lévő űrt megpróbálta betölteni.
Nem volt hiába, Apu. Mindazzal, amit tanítottál, itt vagy velem, és vigyázol rám most is.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
