Ki nem érezte már egy ponton, hogy elege van? Hogy az álmai felé haladva elfogyott a hite, és már maga sem tudja, hova tart? Hogy jó lenne kicsekkolni, egy jót pihenni? Pedig szilveszterkor, pezsgővel a kezünkben még annyira könnyűnek tűnt elhinni, ahogy azokon az estéken is, amikor úgy csukjuk le a laptopot, hogy „holnaptól minden más lesz”.
Ila Krisztina, a Fitt Torna Stúdió alapítója, mozgás- és vagusterapeuta, coach írása.
Bár gondolhatnánk, ilyenkor az motivál bennünket, hogy látjuk magunkat a célban, akár a vágyott alakkal, fitten, az álomruhában, többnyire nem ez történik. Amikor egy előadás, élmény, alkohol stb. hatására jókora dopaminlöketet kap az agyunk, elszántabbnak érezzük magunkat, ezért magabiztosan hisszük, holnap tényleg megcsináljuk. Most még bekapom a maradék süteményt, de holnaptól szigorúan jön a diéta. Abban ugyanis nincs semmiféle kockázat, még az elménk számára sem, ha ezt most komolyan kijelentjük.
Az egészség kérdése ráadásul sok tekintetben homályos, megfoghatatlan, és egyénileg is sokban különbözhet. Ezért reggel, amikor egy másfajta hormonális állapotban ébredve nekiindulunk a napnak, az agyunk könnyedén vezet bennünket a megszokott keréknyomba. A süti ezzel szemben nagyon is kézzelfogható, ráadásul finom, az evés pedig evolúciósan kódolt alapszükségletünk.
Ez a belénk kódolt program azt mondja, enni kell, és most kell, amikor lehet, ki tudja lesz-e később is bármi ehető.
Az elménk számára a biztonság az első, és ha most telepakolhatom a gyomrom, akkor ez eggyel több nap, amit túlélhetek. Az elménk nem kalkulál a jövőbeli kockázati tényezőkkel, a pillanatban mérlegel és a túlélés a célja. Ezért igyekszik elkerültetni velünk mindent, ami ismeretlen, és veszélyforrást jelent.
Az agyunk emellett takarékos is. Ami könnyebben megszerezhető energiát ad, azt preferálja, amit pedig megszerzett, legyen az bármilyen szemet szúró úszógumi, nem könnyen engedi el.
Tovább nehezíti a dolgunkat, ha már begyűjtöttünk, és ki nem, egy rahedli fájdalmas tapasztalatot.
Amikor a 10 literes fazékból csak nem akart elfogyni a káposztaleves, pedig már elsőre is utálkozva ettünk belőle, a végén pedig kevesebb ment le rólunk, mint amennyi visszajött. Amikor minden elszántságunkat latba vetve elmentünk az edzőterembe, Marvel szuperhősök közé, és hiába köptük ki a tüdőnket, az integetőizmaink társaságában vonszoltuk magunkat haza. Nem beszélve a környezetünkről, ami mindezt egy újabb hóbortunknak tekinti, és hiába kértük a támogatásukat, a családi ebédeken rendre ott sorakoznak a kedvenceink. Jaj, szívem, engedd már el egy kicsit magad és egyél végre egy jót! Akkor most bántsam meg az anyósomat? Vagy kezdjem magyarázni anyámnak, hogy épp ez az, hogy nem kicsit engedtem el magam?
És máris kikandikálnak a csontvázaink, hogy vagyok én önmagammal, az önérvényesítéssel és a határaimmal?
Azt hittem, én tudom a legcifrábbakat mondani magamnak, szarkasztikus díszcsomagolásban, míg nem hallottam egy kliensemtől a túlevéséhez vezető gondolatát.
Ha már egy csődtömeg vagyok, legalább jól telezabálom magam.
Mélyen megérintett a fájdalma, ami együtt növekedett a testével, míg már eltakarta előle minden addigi sikerét.
Amikor elhatározzuk, hogy „most aztán tényleg”, jókora batyu ül már a vállunkon, amit némán hurcolunk, míg bizonyos helyzetek nyomógombként aktiválják a fájdalmunkat. És mi lehet jobb gyorssegély, mint beülni egy jó cukiba, és felfalni mindent a pultból?
Mick Cope ezeket a hátráltató terheket vödröknek nevezi.
Hogy lehet megszabadulni tőlük?
Cope olyan léggömböket ajánl, amik segítségével ezek a vödrök könnyíthetők.
Amikor komolyan elhatározunk valamit, amihez minden feltétel adott, de a gyerek pont akkor lesz beteg, vagy a nyakunkba kapunk egy ’összedől a világ, ha nincs kész tegnapra’ projektet, amikor úgy érezzük csak szembe fúj a szél és a lelkesedésünk rottyon van, rátekinthetünk, milyen külső és belső erőforrásaink vannak, hogy kiemelkedjünk a nehézségeinkből.
Ha most békaperspektívából látom is a helyzetem, bizonyára éltem már túl hasonlót. Mit vetettem be akkor? Mi működött, segített kijönni, megoldást találni? Mit tanultam abból az esetből? Milyen támogatókra számíthatok? Kinek a példáját követhetem itt és most?
A döntési pontokon arról is dönthetünk, hogy cipeljük a vödröket vagy bevetjük ezeket a léggömböket. Hiába tudjuk a tudatos elménkkel, hogy valami megcsinálható, hogy néhány hét alatt kézzelfogható eredményünk lehet, akár a mozgással, étkezéssel kapcsolatosan is, ha az eltérítő szirénhangok ellen nincs stratégiánk vagy nem használjuk.
Az egyediségeink miatt ugyanakkor nem tudunk leakasztani a szögről egy tuti receptet, egyedileg kell a vödreinkre rákötöznünk azokat a lufikat.
Ahogy Popper Péter fogalmazott, amikor az öregedésről kérdezték, és ahogy az említett kliensemmel is elindultunk, kezdhetjük azzal, hogy „figyelem magam”. Mit (t)eszek, mit nem (t)eszek, mit mondogatok magamnak, és mindeközben, hogy érzem magam? Milyen zsigeri érzeteim vannak?
Ez az adatgyűjtés jól megalapozza, hogy Cope módszerével tovább haladjunk.
Ha felismerem, hogy jellemzően hol szoktam elbukni, megvizsgálhatom, és beazonosíthatom, hogy ennek mi lehet az oka.
Felismerhetem például, hogy jobban kívánom a cukros lötyiket, vagy eszem mellé, amikor „stresszes vagyok”, és megfigyelhetem, mi okozza bennem ezt az állapotot. Kereshetek alternatívákat a megelőzésre vagy arra, ha a jeleket tapasztalom, mi mást tehetek, mint hogy eszem.
Ma már nagyon hatékony megoldásaink léteznek a stresszel kapcsolatban, érdemes velük ismerkedni, hiszen könnyíthetem a vödröket ezekkel a működő technikákkal is.
Van az a mondás, „hiszem, ha látom”. A gyakorlat azonban ennek pont a fordítottját mutatja, azt látjuk meg, amiben hiszünk. A hitünket a családi környezet mintái alapozzák meg, egyszerűen beleszületünk egy séma-örökségbe. Mintha kapnánk egy szemüveget, ami csak bizonyos képeket, a fény bizonyos spektrumait engedi látni.
Ha ez, amit látok, tapasztalok, békességgel tölt el, jól érzem magam a bőrömben, egészségben, harmóniában élek, akkor minden rendben.
De ha úgy érzékelem, mintha a mellkasomon ülne egy elefánt, rosszul alszom, ingerült vagyok, és visszatérően valamilyen nehézséggel, betegséggel, súlyproblémákkal küszködök, akkor érdemes lehet nyitogatnunk a kíváncsiságunk szelencéjét.
Kezdetben jellemzően csak egy árva hipotézisünk lesz, de ez épp elegendő lehet, mint azt én is megéltem a bénulásomból való kiút kezdetén. Amikor elhatároztam, hogy nem akarom sem a műtéteim számát, sem a kilómat gyarapítani. Utólag ránézve, akkor tudtam tartós eredményt elérni, amikor tudatosult bennem, hogy választási ponthoz értem, és már nem a korábbi szokásaim felé fordultam, nem azok a működési módok, stresszorok jellemezték a viszonyomat a testemmel, amik megbetegítették.
A tartós változáshoz az életem forgatókönyvét is át kellett írnom. A jó hír, hogy a hozzáállásunk változása a testünkkel való szövetségünket is képes átkódolni és az egészség(es) felé mozdítani.
Bárhogy is haladunk, időnként érdemes ránéznünk, valóban a megfelelő úton vagyunk-e és nem sodort-e el bennünket a megszokás. Ugyanakkor kellenek a feltöltő megállók is, és hogy ne feledkezzünk meg megveregetni a vállunkat sem. A célok mellett lássuk és ismerjük el azt a személyt is, aki a változásával, kitartásával nem csak a céljaihoz közelít, de a spirituálisan emelkedett önvalójához is.
Nagy eséllyel idővel sem fogynak el teljesen azok a fránya vödrök, de ha mindig van kéznél egy-két ráköthető lufink, még az is lehetséges, hogy madártávlatból kedvünkre gyönyörködhetünk vagy akár kuncoghatunk az életünk vödörgyűjteménye felett.
Fotók: Ila Krisztina
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
