„A miénk titkos örökbefogadás volt, de rajta volt a karszalagján az anyuka neve. Utánanéztünk a Facebookon, megtaláltuk”

– Bementünk a kórházba, tisztára olyan volt, mintha nekünk rendezték volna be a szobát. Csak a kislány volt ott, feküdt egy babafészekbe rakva, körülötte a kis textil rácsvédők, és nagyon cukin fel volt öltöztetve, mintha azt akarták, volna, hogy beleszeressünk ebbe a gyerekbe.

Egyből a kezembe nyomták, hogy na, anyuka, etesse meg! Jézusom, tegnapelőtt még Horvátországban voltam, most meg anyuka vagyok? Ezt nekem lelkileg nagyon nehéz volt feldolgozni.

Szerettem volna gyereket mindig, de az alapítványoknál is szólnak előre, hogy most az ötvenedikek vagytok, már a negyvenedikek, vagy a várandóságnál is van a 9 hónap, lehet rá készülni, testileg-lelkileg összehangolódtok. Én meg egyszer csak kaptam a kezembe egy apró koraszülött babát, azt se tudtam, hogy jól fogom-e, olyan picike volt.

Rögtön az első alkalommal mondták, hogy aludjak ott, beköltözhetek a baba mellé. Úristen, de hát haza kell mennem, most így hirtelen? Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, azt se kérdezték, hogy igent mondunk-e rá, mindenki evidensnek vette, egyszerűen egyértelmű volt. És hát beköltöztem.

A mi történetünk úgy kezdődött, hogy nyaralásból jöttünk haza és éppen csomagoltam ki, amikor csörgött a mobilom, a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (TEGYESZ) ügyintézője volt. Gondoltam, ez csak egy rutin beszélgetés, mert megbeszéltük, hogy x havonta bejelentkezünk. Kérdezte, hogy hogy vagyunk, jelentkeztünk-e csecsemőket örökbeadó alapítványokhoz.

Korábban mondta, hogy a TEGYESZ ritkán közvetít ki babát, keressük meg inkább ezeket a szervezeteket. Van egy lista, amit ki kell ilyenkor tölteni, hogy mennyire vagy elfogadó. 

Mi azt kértük, hogy 6 hónapos korig, korrigálható betegséggel rendelkező fiú gyermeket szeretnénk, származási kikötés nincs, nem számít, ha roma, más nemzetiségű vagy ismeretlen a szülő.

Mondtam, hogy igen, fenn vagyunk már listán, 2-3 év múlva várható a gyerek, addigra pont befejezem az egyetemet. Hát ő ennek nagyon örül, de az a helyzet, hogy most meg tudná rövidíteni ezt a várakozási időt. Hogy van egy kislány, koraszülött, 5 hetes, országos listán van, az anyuka lemondott róla, megnéznénk-e. Ez így teljesen lesokkolt minket.

Azt tudni kell, hogy az egyik szakember anno azt mondta nekünk, hogy országos listára csak azok a gyerekek kerülnek, akiket a saját megyéjükben nem tudnak örökbe adni, mert valami bajuk van. Ez egyből eszembe is jutott, hogy biztos valami nem stimmel vele, de gondoltuk, hogy persze, megnézzük, csúnya szóval, legfeljebb majd nemet mondunk, ha ott helyben kiderül valami, de adjunk egy esélyt.

A gyermekvédelmi szolgálat által titkosan örökbe adható gyermeknek először a saját megyéjében keresnek családot, úgynevezett megyei listára kerül. Ha egy gyereket nem sikerül a megyéjében örökbe adni, felkerül az országos listára. Az örökbefogadó szülők eldönthetik, hogy a lakóhely szerinti megyéjük mellett feliratkoznak-e az országos listára is. Ha igen, ebben az esetben már az ország egész területéről kaphatnak ajánlást, ugyanakkor az országos listáról olyan gyereket lehet kapni, aki a saját megyéjében nem tudtak örökbe adni.

Kérdeztem az ügyintézőt, hogy ugye tudja, hogy korrigálható egészségügyi állapotot kötöttünk ki? Persze, tisztában van vele, a babának nincs semmi baja, csak az anya tett egy kikötést, hogy ne a megyében adják örökbe, mert titkolta a terhességét, ezért került országos listára.

Már másnap elutaztunk P-be, a helyi TEGYESZHEZ kellett bemenni, mutattak róla képet, nagyon cuki volt. Elmondták, hogy hogyan alakult addig az élete, hogyan született, mit kapott, mi történt. Gondozatlan terhesség volt, anyuka külföldön élt, nem járt várandósgondozásra. Mindenféle vizsgálatot megcsináltak a babán, volt egy 11 oldalas zárójelentés, amit pontról pontra elmagyaráztak nekünk.

Amikor beköltöztem a kórházba, feltűnt, hogy nagyon sok baba volt ott, akik kis külön helyiségben, rácsos ágyakban feküdtek. Az egész koraszülött osztályon, ahol 10-12 újszülött volt, csak hárman voltunk anyukák. Én voltam az egyetlen, aki örökbefogadó.

A nővér mondta, hogy a legtöbb gyerek nem örökbeadható, mert a szülők, ha nem is látogatják a babát, hetente egyszer érdeklődnek telefonon, hogy eszik-e a gyerek, hízott-e, hogy van. Aki nem tudja hazavinni, nem tudja meglátogatni, az ennyit tesz. Kapcsolattartásnak minősül az is, ha csak telefonon érdeklődnek, utána nem lehet őket örökbe adni. A nővérek azt is mondták, hogy a legtöbb baba nem egészséges, a legtöbb örökbefogadó szülő pedig nem beteg babát szeretne hazavinni.

A kórházban a nővérek sokszor olyan idegesek voltak. Mindent megtettek, amikor nagyon sírtak a babák, ha tehették, nem hagyták ott őket, de három óránként etetés van, mire befejezik egyel, jön a következő és a következő, vizsgálatokra viszik őket, állandó pörgés van, éjszaka is, ez egy daráló.

Alig bírtam pihenni, mert állandóan jöttek-mentek. A gyerekem mellett is voltak babák, egyedül. Volt egy kisfiú, nagyon pici, de mondta a nővér, hogy ő idősebb, mint az enyém, tehát több mint 5 hetes. Csak enni kelt föl és aludt vissza egyből, sosem láttam ébren. Annyira sajnáltam azt a kisfiút, emlékszem a nevére is, a mai napig itt van előttem az arca. És nem jött senki látogatni őt egy hétig, amíg én ott voltam. Mondták, hogy nagyon ritkák itt a látogatók, nem jött egy anya sem, amíg ott voltam, hogy ebédidőben megetesse a gyereket, vagy napközben ott legyen.

Olyan mohón evett, az én kislányom is, mint az összes baba. Az orrából folyt a tej, de mondták, hogy a gyerek csak így eszik. Szerintem ez nem normális, hogy úgy eszik, mint kacsa a nokedlit. Megfogtam a cumisüveget és ömlött belőle a tej.

Persze az egyetlen dolog, amiért felvették őket, az ételhez kapcsolódott nekik, akkor veszik kézbe őket, akkor történik valami. Nyilván az egyetlen jó dolog nekik a kaja volt.

Azt vettem észre, hogy nem lassú, hanem gyorsfolyású cumisüveget adnak a gyerekeknek, hogy minél gyorsabban végezzenek, ők meg alig bírták lenyelni. Szinte fuldokoltak. Én kimentem másik cumisüveget szerezni, de a nővérek mondták, hogy a kislányom csak mohó. De nem, hát dehogy mohó, csak szerencsétlen megszokta, hogy ez az egyetlen történés az életében öt hetesen, a leggyakoribb testkontaktus három óránként, amit kap, ők meg öntötték bele a tejet, hogy minél gyorsabban végezzenek. Csak arra van idejük, hogy a gyerekek fiziológiai szükségleteit kielégítsék.

A másik cumisüveggel már nem 2 perc volt a megetetése, hanem 20 perc, meg kellett küzdenie érte. Fura is volt neki az elején, de a száj körüli izmok, ami a beszédhez kell, így kezdenek el fejlődni. És hirtelen már nem köhögött, meg nem folyt az orrán ki a tej, meg nem is bukott utána annyit.

A tápszert a tejkonyháról küldték föl. Mindenkinek ki volt mérve az adagja. Volt, hogy a lányom is evett volna többet, de nem volt, és akkor úgy csempészgettek nekünk.

Meg ugye szigorúan 3 óránként esznek a gyerekek, percre pontosan, de volt, hogy a gyerekem előbb éhes lett. De hát anyuka, még nem hozták föl a tápszert, mondták. És akkor ott kellett a síró, éhes gyerekkel fel-alá járkálgatnom. Ilyenkor azt mondták nekem, hogy ott van a cukrozott fekete tea, adjak azt neki, hogy kibírja.

Még szoptatási tanácsadást is kaptam, képzeld el. Bejött és elmondta, hogy el lehet indítani gyógyszeresen a tejet, ha szeretném, bár nem ajánlja. Megbeszéltük, hogy majd a hozzátáplálással felturbózom az immunrendszerét. Ő mondta azt, hogy bármit is látok itt, ne azt vegyem alapul. Ne ezeket a gyerekeket nézzem, otthon nem így viselkednek majd, az én kislányom sem így fog, majd összeszokunk. Mert itt tényleg csak akkor sírtak, ha jött az etetés ideje, azt fixen megérezték, más reakciót nem adtak a külvilágra.

Ki voltak számolva a pelusok, hogy egy nap hányat lehet adni a gyerekre, már nem emlékszem, mennyit, de mi hoztunk magunkkal a kezdettől fogva. Ki volt csípve neki pirosra a feneke, mert megvan az ideje, hogy mikor cserélik, előbb nem.

Amit viszont nem vihettünk be a fertőzésveszély miatt, azok a ruhák. Az is ki volt számolva, hogy ennyi van, figyeljek oda, le ne bukja, vagy valami.

Vannak, akik azt mondják, hogy ne sajnáltassam magamat, de nagyon nehéz volt az első időszak. Ezt nem tudja senki, csak az, aki ezt így átélte. Hogy úristen, tegnap még egyedül vagyunk ketten a férjemmel, most meg itt egy apró gyerek a semmiből, még rá volt kötve a lábára a légzésfigyelő, arra is mindig figyelni kellett, hogy hogy fogom.

Próbáltam csak rá koncentrálni, de amikor végigmentem a folyosón és láttam, hogy a nővérek etetik őket gyorsan, zsinórban, azt nem lehetett kizárni. Kérdeztem, hogyan fürdetik őket, mondták, van nekik kiskádjuk. Szerinted kiskádban fürdették őket? Dehogy! Hogy lett volna idő erre 10-12 babánál? A csap alatt gyorsan, mire pislogtam kettőt, már meg voltak fürdetve és mérték is le őket. Még ennyi inger sincs nekik szenzorosan, hogy na akkor most fürdünk.

Rendes cumit sem kaptak. Az etetőcumi tetejét, vagy valami olyasmit nyomtak a szájukba, a férjem erre nem is akar emlékezni.

Egy hetet voltunk bent a kórházban. Amikor hazahoztuk, két hétig nyugtalan volt nagyon, nehezen lehetett elaltatni. Aztán rájöttem, hogy hoppá, mert zaj vette mindig körbe, kiabáló nővérek, kiabáló gyerekek, itt meg volt egy szobája és csend volt. Az ő kis fejével kellett gondolkodni.

Olvastam másnak az örökbefogadási történetét, a tanfolyamon is elmondják, hogy a gyerek majd hirtelen jön, erre nem lehet felkészülni. Az embernek az egész élete felfordul. És onnantól kezdve mindenki anyának hív. Örülsz, persze, de váratlan, hogy elvesztetted az identitásodat, mert mondanám, hogy hé, én Elza vagyok! Már nem zavar, már összeszoktunk, de akkor nagyon furcsa volt, hogy én anya vagyok. A 9 hónap nagyon hiányzott, mert ott van egy ráhangolódás, egy felkészülés, itt meg hopp, itt van a gyerek egyszercsak.

Az a rossz az örökbefogadásnál, hogy utána nem panaszkodhatsz. Mert mindenki azt mondja, hogy de hát ezt te akartad, hát itt a gyerek, most akkor gondoskodj róla és örülj, ne panaszkodj! És akkor van egy olyan érzeted, hogy te nem mondhatod el, hogy neked milyen nehéz.

Pedig a gyerekkel is nehéz, mert 5 hétig ő sem ismert, neki is idegen vagy, nem hallotta a hangodat a pocakban, nem érezte az illatodat, neki is teljesen ismeretlen vagy. Ezt nagyon nehezen értik meg. Ó, hát neked nem is volt 9 hónap várandósságod! Igen és pont ettől nehéz, hogy nem volt! Elhiszem, hogy neked is nehéz volt fizikálisan, tudom, hogy nem aludtál, stb., de nekem meg pont ez hiányzott.

Meg hát a bűntudat, hogy úristen, örökbe fogadtuk, nem a miénk volt eredetileg. Az ember néha gondol az életadó anyára, hogy ő vajon gondol-e rá. Mindig össze vagy kötve egy harmadik féllel, akit nem is ismersz, de majd valahogy kell a gyerekednek beszélni róla. Szóval ezekkel vannak extra feladatok az örökbefogadott gyerekek nevelésénél és magadban is.

A mienk titkos örökbefogadás volt, de rajta volt a karszalagján az anyuka neve. Utánanéztünk a FB-on, megtaláltuk. Lelkileg nehéz volt, amikor megláttam egy FB bejelentkezését, egy videót, amin már várandós volt. Annyira nehéz volt, nem tudom elmondani.

Sokan mondják, hogy ne nézegesd, de össze vagy kötve vele, kíváncsi vagy, hogy nem akar-e tudni róla, hogy jó helyen van-e a gyereke? Mert olvasod a szakirodalmat, hogy a legtöbb anya gondol az elhagyott gyerekére, és akkor megfordul a fejedben, hogy most akkor írjak neki? De hát el akarta titkolni, ez volt a döntése, így nem fogok.

Azt fogom írni a kislányom élettörténeti könyvébe, amit hivatalosan tudunk. Meg kell óvnom attól, hogy mi van, ha nem akar az életadó anya találkozni vele, mert már lezárta magában ezt a kapcsolatot. Ha ő magától felveszi vele a kapcsolatot, akkor nyilván támogatjuk ebben. De ha az életet adó nemet mond, akkor kétszer kap elutasítást a gyerek, egyszer, amikor megszülte, egyszer, amikor megkereste. Neked örökbefogadó szülőként folyamatosan lesz munkád ezzel, a gyerekednek is, ebbe a sokszereplős viszonyba álltál bele. De nem panaszkodom. Végülis egy makk egészséges kislány, és olyan, mintha ő választott volna minket.