Sehol sziget

A túlcsorduló önvizsgálat, és a környezetem megfigyelése régre nyúlik vissza. Talán óvodás korú lehettem, amikor kitaláltam magamnak egy képzeletbeli világot – családdal, barátokkal, mindennel. Akkoriban történt, hogy álmomban az erkélyünkről elrepültem. Akárcsak egy madár, könnyedén szálltam, és habár akkor nem tudtam, hogy mi ez az érzés, végtelenül szabadnak éreztem magam. Közel a csillagokhoz, tudtam, irányt kell váltanom, hogy elérjek sehol szigetre. 

Pitner Bálint írása.

Az álom élénk és színes volt. Mai napig emlékszem rá, és egy cseppet sem koptak el az érzés emlékei. Különös volt, hogy aznap este a saját ágyamban aludtam el, de reggel az erkélyajtóban ébredtem. Ott kuporogtam a földön a kispárnámmal, és nem értettem, hogy mi történt. Hiába kérdeztem anyukámat, ő aludt, és nem emlékezett rá, hogy mikor mentem át. Talán alva jártam.

Figyelni kezdtem, hogy mi történik velem. Azt gondoltam mindez megtörtént, hiszen csak úgy nem aludtam volna a földön. Belelöktem gyermeki énemet egy külső nézőpontba. Bármilyen szituációban képes voltam úgy gondolni magamra, mint Ő-re.

A fájó pillanatokat elhárítottam, és a fantáziámmal megnyugtattam magam: ott, sehol szigeten én egy megbecsült, különleges személy vagyok.

Különleges képességeim voltak, bárkit le tudtam győzni, volt feleségem, gyerekeim. Egyszerre voltam filmsztár és szuperhős. Tudtam kungfuzni és gitározni. Ebben a fantáziavilágban minden rólam szólt. Tulajdonképpen meséket gyártottam magamról. Emlékszem arra, hogy az óvoda kerítésénél ültem és sírtam, mert elköltözött az egyik barátom. Úgy tudtam megnyugtatni magamat, hogy azt képzeltem, neki küldetésre kellett mennie, és igen, azon a bizonyos sehol szigeten mi találkozni fogunk.

Idővel gyakran kiszakadtam ebből a gondolatiságból és volt, hogy hetekig, hónapokig nem gondoltam rá.

Muszáj ide citálnom Karinthy Frigyes Előszó című versének egy sorát: “De minden álomnál több a valóság”. Ezt akkor még nem tudtam, csak a bőrömön éreztem. Ha szerettem és boldog voltam, nem kellett sehol sziget. Csak a bánat hozta elő, és sokszor az álmaimat szőtte tovább az általam kreált világ.

Akarva és akaratlanul figyelni kezdtem mindent és mindenkit. Ha valakinek láttam a megbecsültségét, rögtön utánozni kezdtem. A filmeken a nagy nevettetőket, a környezetemben az erőseket. Kenyerem lett a mimézis, így kerültem távol magamtól egy időre. Hiába figyeltem meg a felhőket, a fák szélben való táncát, a barátom könnyelmű szabadságát – hogy bármit ki lehet mondani, bármelyik lányhoz magabiztosan oda lehet menni. Nálam ez csak utánzás volt.

Az én magabiztosságom akkoriban ott lakott a szigeten, és csak ritkán látogatott haza.

Az iskolában, ha verset kellett tanulni, ceruzát vettem a számba és úgy tettem, mint aki dohányzik. Sokszor így tanultam meg verseket. Szerettem, hogy néhány barátomon kívül senki nem ismert igazán. Persze nem is hagytam, hogy megismerjenek.

Az áttörést az hozta el, amikor egy színjátszó stúdióba kerültem. Ott gátlástalanul bújhattam mások bőrébe. Az első néhány alkalommal csak a színpadon szólaltam meg. Többnyire némán álltam az aulában, fekete bőrdzsekimben, James Deannek képzelve magam. Figyeltem az erőviszonyokat, álmodoztam. Aztán három fiú megszólított és kiemelt abból a kútból, amit sehol szigetnek hívtam. Barátok lettünk.

Nem a szó elcsépelt formájában, hanem úgy igazán, ami a mai napig tart.

Szerettem ezt az időszakot, sehol sziget elmerült tudatom óceánjában, de nem szűnt meg létezni. A tudattalanban jelen volt, és az álmaim küszöbén sokszor felbukkant. Nem volt rá szükségem, így nem foglalkoztam vele. Elhitettem magammal, hogy alkalmas vagyok a színészi pályára, és alázat nélkül, hiányos tudással elhasaltam az első rostán. Kétségbeestem, és egyetlen dologba tudtam csak kapaszkodni. Újra ott álltam sehol sziget közepén. Velem volt a magabiztosság és a megbecsültség. Egy álomvilág, ahol soha semmi rossz nem történik velem. Talán ez volt az első nagy hazugságom.

Később sikerült többször elfelejtenem a szigetet. Az első felnőtt szerelem. A nagybetűs élet kezdeti bukdácsolásai mind segítettek feledtetni velem, hogy van egy hely, ahol én vagyok a hős. Az élet folyamatos tapasztalásától vált egyértelművé, hogy bánat nélkül nincsen öröm, vagy az, hogy a fájdalom és a gyönyör néha kéz a kézben járnak.

Sehol sziget ma már felismerhetetlen. A mélyben élők birtokba vették, és lakhatatlan. Mikor verset vagy novellát írok, merülnöm kell, lelkem és tudatom legmélyére. Különös érzés csábít ilyenkor, ott maradni, és belakni újra. De az már nem én vagyok, és nem sehol sziget. 

nyitókép: Adobe Stock

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?