Bódi Gabi első bizniszét 17 évesen alapította – mert miért is várna? Egy toxikus főnök hatására fordult a szervezetfejlesztés felé, és ma már több mint 10 000 órányi vezetői konzultációval a háta mögött dolgozik Európa-szerte. Identitásáról, vállalkozói küzdelmeiről és arról, hogyan lett ebből idegrendszer-alapú vezetőfejlesztés, a Forbes is írt egy négyoldalas portréban. Hisz benne, hogy a munka nem kell, hogy sz*r legyen, lehet emberi, bátorító és játékos is.
„Azt hittem, az az erő, ha mindent kibírok”
– Roma felmenőkkel elég korán megtanultam, hogy az élet nem feltétlenül igazságos – de azt is, hogy a kitartás, a találékonyság és a humor aranyat ér. Queerként sokszor néztek rám furcsán, vagy akartak másnak látni, mint aki vagyok. Apám mindig azt mondta: a hullámok elől nem érdemes elfutni, meg kell tanulni rajtuk szörfözni. Ez a mentalitás végigkísért, főleg a nehezebb időszakokban.
Az üzleti életben is hamar a mélyvízbe kerültem: 22 évesen indítottam el az első vállalkozásomat a barátaimmal. Óriási bukta volt, de rengeteget tanultam belőle. – vág Gabi a közepébe.
– A karrierem elején gyakran én voltam az egyetlen vagy a legfiatalabb a tárgyalóban. Megszoktam, hogy duplán kell bizonyítanom.
Akkor azt hittem, az az erő, ha mindent kibírok és mindig kétszer annyit teszek le az asztalra, mint mások.
Ami akkor hajtott, az a „majd én megmutatom” hozzáállás volt – ami brutál jó benzin a startnál, csak hosszú távon szétéget. Egy ponton megrekedtem, és rájöttem, hogy így már nem tudok és nem is akarok tovább menni – mondja Gabi.
– Hogyan jelentkezett nálad a „túlélő üzemmód” a vállalkozásvezetésben?
– Évekig úgy vittem a céget, mintha egy időzített bombát kéne hatástalanítani. Mindent kézben akartam tartani, nehogy valami elromoljon. Minden ügyfélnek kedvezni, mindig ott lenni a csapatnak, minden problémát megoldani.
Kívülről úgy tűnt, magabiztos vagyok, precíz, mindig készen állok segíteni. Belül viszont állandóan feszült voltam. Álmatlan éjszakák, folyamatos pörgés, önkritika a végtelenségig. És persze senki sem fogja mondani, hogy „hé, lassíts”, hiszen mindenkinek kényelmes, ha te túlteljesítesz.
Ez a minta sokaknak is ismerős lehet: az önfeláldozás és a felelősségvállalás között néha hajszálvékony a határ. – avat be Gabi.
– Mi volt az a pont, amikor azt mondtad: elég?
– Korábban teljesen alkalmazkodtam a konzervatív üzleti világ elvárásaihoz, miközben elfojtottam a saját szükségleteimet. Öt évvel ezelőtt jött a mélypont. Kívülről minden rendben volt, eredmények és sikerek, de belül már feszült voltam attól, hogy semmi nem érződött önazonosnak.
Elhatároztam, hogy változtatok. Abban az évben coming outoltam, átszerveztem az életemet és mindent, amit csináltam. Szerencsére az üzlettársam, Péter, akivel az [eureka]-t alapítottuk és a mai napig építjük, mindenben mellettem állt.
– Mi volt a valódi váltás?
– Önfejlesztő könyveket olvastam, kipróbáltam módszertanokat, de csak ideig-óráig működtek.
A nagy felismerés az volt, hogy ahogy érzem magam és ahogy viselkedem, az valójában nem egy karakterem része, hanem egy krónikus állapot. Az idegrendszerem túlterheltségéből fakad. Nem „velem” volt baj, hanem meg kellett tanulnom szabályozni azt a rendszert, ami a gondolataimat, érzéseimet és reakcióimat vezérli.
Amíg ezt nem láttam át, addig képtelen voltam továbblépni akár emberként, akár vállalkozóként. A túlélő üzemmód elhozott idáig, de innen már hátráltatott. Elkezdtem figyelni a testem jelzéseire (ami amúgy sokkal előbb tudja, mi a helyzet, mint ahogy az agyunk felfogja), máshogy szervezni a napjaimat és határokat húzni. Megtanultam nemet mondani nem azért, mert önző lettem, hanem mert csak így tudtam hosszú távon is jól jelen lenni.
Ez egy tanulható, gyakorolható dolog. És amikor rutinná vált, brutál nagy távlatok nyíltak meg.
„Már nem akarok másnak látszani”
– Hogyan változott meg az életed, mióta így működsz?
– Amióta van saját idegrendszeri „higiéniám” és rutinom, sokkal nagyobb lett a mozgásterem. Meg mertem lépni azt is, amiről korábban csak beszéltem: kiköltöztem álmaim városába, Berlinbe.
Persze nem könnyű új életet építeni egy másik városban, ahol nem beszélem a nyelvet (talán mire nyugdíjas leszek, megtanulom). De már nem a „mindent egyedül kell megoldanom” állapotból csinálom. Megvan a rezilienciám hozzá. És ami talán a legfontosabb: már nem akarok másnak látszani. Megtaláltam a helyemet kívül is, belül is.
Megállni és észrevenni, ami igazán fontos
– Mit üzensz azoknak a nőknek, akik maguk is túlterhelten vezetik a saját vállalkozásukat vagy csapatukat?
– Nem kell mindent elbírnod és valójában mindig van döntésünk arról, hogy mit teszünk vagy nem teszünk. Az erő nem abban van, hogy végtelen a teherbírásod, hanem abban, hogy mersz megállni és észrevenni, mi az, ami igazán fontos – és ott meghúzni a saját határaidat.
Ha azt érzed, újra és újra ugyanabba a spirálba kerülsz – túlpörgés, önfeláldozás, kimerülés –, az nem a te hibád. Ez egy berögzült minta, ami a túlélő üzemmódból ered. Amit meg lehet érteni, és át lehet írni – mondja Bódi Gabi.
Ha szeretnél kilépni a „Duracell nyuszi–zombi” körforgásból, menj el Gabi augusztus 28-i ingyenes webinárjára és ismerd meg a módszerét, amivel kilépett a túlélő üzemmódból. A webinár itt találod : https://levelup.gabibodi.com/levelup-webinar.
Gabi készített egy ingyenes, rövid kvízt is, ami segít felismerni, nálad milyen formában jelentkezik a túlélő üzemmód és mit tehetsz ellene, amit itt találsz.
fotók: Bódi Gabi
Független magazinként nem áll mögöttünk egy nagy támogató sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. De az újságírókat ki kell fizetni, a webesnek is van díja. Szükségünk van a támogatásodra, hogy továbbra is írhassunnk! Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
