Mindenki azt mondta: „Vállalj gyereket, ez az élet értelme!”. Nem gondoltam, hogy az élet értelme magává AZ ÉLET-té válik, s az apró kicsi lépések nagyobbá válásával egyesek rátaposnak majd a szülői tekintélyre vagy akár szakmai útmutatást is adnak.
Csatári Anita írása.
Rá kellett jönnöm, hogy már semmi nem olyan, mint régen. Amikor megszülettem, nagymamám várt otthon, valódi „szupernagyi” volt: a süteménytengerek és a nála kilábalt betegségek közös emlékek tömegeit adták. Lányaim már úgy jöttek a világra, hogy a nagyinak szabadság kellett, hogy körbe tologassa őket a tó körül, amíg anya hajat mos. Nem csoda, ha energiaszintje a gyermekfogak számának növekedésével fokozatosan csökkent…
Alig vártam, hogy visszamehessek dolgozni. Tanárként nyilvánvalóan inspirált, hogy ne az „Altató”-ra szorítkozzon irodalmi műveltségem, hanem végre újra beszélhessek Dosztojevszkijről. Hogy ne csak arról szóljon egy napom, mit főzök, hanem az érettségiről folytathassak eszmecserét. Hogy angoltudásom ne a „Peppa Pig”-nél merüljön ki, hanem beszélhessek végre az igeidőkről.
Az otthon töltött idő a sok öröm mellett olyan is volt, mint egy csendes magánzárka, ahol a régi életed kint marad, mert bedobozoltad a könyveiddel együtt.
Szellemi sivatagnak is nevezhetnénk, ahol az agyadat már egyáltalán használod, mert a vegetatív lét minden eleme megismétlődik a sorskerék tengelyének forgása mentén, így semmi váratlan nem következhet be a gyerek fulladozásán vagy a Heim Pál toxikológiai osztályának rendszeres felhívásán kívül…
Egy életem, egy halálom: beadtam hát a lányokat bölcsődébe. Neveljék őket a gondozónők, míg anya megkeresi élete maradék darabkáit az iskolában. Nem tudtam, hogy itt veszi kezdetét a jelenség, amit úgy hívunk: szülőnevelés. Mert amint a gyermek átlépi az első nevelési intézmény küszöbét, megindulnak az elvárások a szülőkkel szemben, amit maradéktalanul teljesíteni kell ahhoz, hogy a csemete fejlődése ne ütközzön semmilyen akadályba.
Ráadásul ha a szülő történetesen tanár is, az ezek fokozódnak a tökéletesség margója mentén, a teljesség felé.
Fontos, hogy hétfőre kell vinni WC-papír gurigát, kedden gyümölcsöt, szerdán közösen kézműveskedünk, csütörtökön torna, péntekre kell ünneplő. Legyen udvari ruha meg benti váltóruha. Hideg van, meg ne fázzon, de ne legyen overál, mert azt nehéz levenni, és ne legyen harisnya, mert azt nehéz feladni. Le kell szoktatni a pelenkáról, de azért vigyünk 3 csomaggal, mert nincs idő folyton biliztetni. Ha szandált vittem, az volt a baj, ha cipőt az. Próbáltam rendes gyerekként megfelelni.
Ezek után természetesen felmosórongyként mesélni Dosztojevszkijről nem volt túl felemelő. Leginkább Csehov főhősnőivel tudtam csak azonosulni, akik élik az életüket egy posvány alján, és nincs erejük kimászni belőle.
Gondozónénink aztán egy „játékszéthagyós” affér után megmondta, hogy hogyan is tudnám megnevelni mások gyerekét az iskolában, mikor a sajátomat sem tudom! Ekkor kapcsolt be nálam az „anyatigris üzemmód”, és hirtelen azon kaptam magam, hogy az ismerős közegemben vágtam vissza: kijavítottam az üzenőfüzetben a helyesírási hibáit!
Volt nagy haddelhadd, az igazgatóiban találtam magam, és már halk imába foglaltam a leendő óvoda nevét. Az oviban már sokkal jobb volt a helyzet a tündéri óvónő társaságában, némi változással, ami abban merült ki, hogy: hétfőn festős nap, kedden gyümölcsnap, szerdán angol, csütörtökön judo, pénteken torna…
Aztán amikor a nagyobbik megkezdte az iskolát, jött a feketeleves: beérni a sorakozóra. Jönnek az üzenetek: „Kedves Szülők!”
És ennél a mondatnál a gyomrom már összeszorul, mert vagy figyelmeztetést kapok, mert nem értem be; vagy csinált valami illetlent a napköziben, ami egy tanárgyerektől nem megengedett; vagy a gyerek már megint nem ivott egész nap, hogy hőemelkedése legyen…
A lehetőségek tárháza végtelen. De olyan jó volna, ha nem vágnák a kedves tanítónénik minden alkalommal a fejemhez, hogy mindenkit hazavittek ebéd után, csak az én gyerekem maradt a napköziben; mindenki szépen átöltözik tornára, csak rá várnak; mindenki leér időben az udvarra, csak ő nem…
Van az embernek szuperképessége, egy tanárnak szinte átlagon felüli. De az, hogy mindenki minden kívánalmának megfeleljünk, lehetetlen.
Napról napra felvetődik a kérdés: vajon nekem is rendre kellene utasítanom minden olyan kedves szülőt, aki nem jön be fogadóórára; aki nem érdeklődik a gyerek jegyei miatt; aki nincs otthon és nem mondhatja el neki a kamasz gyereke a problémáit?
A gyermekkor jeles intézményei miért a szülőket nevelik? És legfőképpen miért pont engem? Szép és jó a sok program, de amikor a naptár már úgy néz ki, mint egy patchwork takaró, nem vagyok boldog. Amikor legalább annyi az elvárás, mint a félig olvasott könyv a polcomon. Amikor reggel 8-ra úgy érek be az iskolába, mint a nyugdíjas, aki lefutotta a maratont – és még csak ekkor indul el a nap, amikor a lelkemet kell a katedrára tennem, és válaszút előtt álló kamaszokat a szüleik helyett is nevelnem…
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
