Az úgy volt, … tudom, hogy így már kezdődött történet. De EZ akkor is úgy volt és AZ nem az én történetem volt. Elköltöztünk. Ezt nem tudom első szám első személyben írni. Az, hogy elköltöztem, egész mást jelentene. Mi költöztünk. A család (szülők és 3 gyerek) költözött.
Alföldi Kata írása.
Ha-ha-ha, ha ez ilyen egyszerű lenne. Mennyi minden van mögötte. Előtte. És közben. De elköltöztünk.
Szép ház, kis kert. Mindenki boldog, boldog vagyok. Új település, új nyelv. Mondhatnánk, hogy új ország, de ez csak részben igaz. Csak a nyelvi határokat léptem át. Hogy vannak más határaim is amik átlépésre kerülnek?! Vannak. De ezeket ekkor még nem ismerem. Azóta olvastam, hogy a költözés a 3 legnagyobb trauma között van (a válással és a halállal áll a dobogón).
Na de hát ha ismeretlen az a nyelv, amit itt beszélnek, akkor nosza, irány a nyelvtanfolyam! Ne csak mondogassam, hogy itt mindenki ezt beszéli, én meg (még) nem?!
De egyedül? Úgy nehezebb és nem is olyan szórakoztató. Csapatban minden jobb! Megtudom, hogy van itt az új lakóhelyemen néhány kedves ismerősöm, köztük egy nagyon közeli régi barát, akin keresztül újabb ismerőseim lesznek hamarosan. Ők sem tudnak flamandul. Akkor itt az alkalom! Hátha meggyőzhetőek.
Végül is flamadul tanulni nem egy akkora kihívás (hm?!). Egy kolleganőm szerint nincs is olyan sok szó ebben a nyelvben, a nyelvtan se olyan bonyolult. A kiejtés, az persze nem magától értetődő. De hát már más nyelveken is megtanultam, talán ez sem lesz lehetetlen.
És sikerült, jönnek mindannyian. Együtt megyünk. És csodák csodája a tanfolyam első óráján újabb magyar szót hallunk. Bővül a társaság. Lassan összetartozunk.
A közös “ellenség”(???) vagy legalábbis rémkép, miszerint flamandul kellene megtanulni, hamar összeboronál bennünket. Találó csoport nevünk az első mondat, amibe az új nyelven beletört a nyelvem “hoe gaat het?” [“hú hát het?” avagy “hogy vagy?”].
Flamandul nem tudom, mikor fogok megtanulni, de a nyelvórákon túl, költözésen innen, egyre több szállal kötődöm.
Találkozásaim, az egyre gyakoribb órán kívüli beszélgetéseim velük az életem részévé, fontos megállókká válnak. Megosztom velük, ők meg velem, ami van. Az életet. A pillanatokat, a nehezet, a szépet, a nevetőst a síróst.
Kovácsolodóm, kovácsolódunk, formálódunk. Lassan már el sem tudnám képzelni, milyen lenne, ha nem lennének. A mindennapjaim részeivé válnak, folyamatosan jelen vannak.
Megyek a gyerekért, a sajátomért a másikéért, ők az enyémért. Bevásárolok, orvost ajánlanak. Viszem, hozzák, sütnek, vigyázzuk az utazások alatt hátramaradt családtagokat.
Közös hétvégéink. Minden évben a nőnap. Nem volt tervezett, így alakult. De most már évek óta része az életemnek. Az elsőt akkor tartottuk, amikor kitört a járvány. Még épp hazaértem. Aztán egyszerre, mindent lezártak. A világ hirtelen megváltozott. Onlányok lettünk. De távolról így is találkozunk.
Szerencsére itt a kisvárosban sok a sétaút. A szabad levegőn biztos az egymás-látás. Továbbra is van kivel nevetnem és sírnom. Azóta is minden évben, nőnapkor vagy akkortájt, esetleg egész máskor, de megyünk.
Együtt vagyunk, velük vagyok.
Közben nőnek a gyerekeink, kisebb-nagyobb huppanókkal. Aztán akkorát dob rajtam az élet, hogy magam sem értem. Minden megváltozik. Ami eddig működött, nem csak elromlik, de javíthatatlannak tűnik, bárhogy próbalkozom nem sikerül újraindítani. Lehetetlenség, túlélhetetlenség, megemészthetetlenség, érthetetlenség.
És leginkább én vagyok mindez. És mindez leginkább én vagyok.
Ennek ellenére sem vagyok egyedül. Mindig van, aki nem akarja megoldani csak meghallgatja. Aki egy telefonhívásra van tőlem és bármikor elérhető. Aki engem is bármikor elérhet. Akit, ha bántanak otthon, hív és én megyek. Aki, ha én nem értem, nem tudom, mit tegyek, ha meg kell tanulnom elfogadni, hogy van amikor nincs mit tenni és megértenem, hogy ez nem tart majd örökké, elmondhatom neki.
Ha bántja magát a gyerekem, és a még fel nem ismert rossz mintáim hatásaitól minden csak rosszabb lesz, ha a tehetetlenségtől csak ordítani tudok, mellém ül és ezzel segít megmaradnom, újra elindulnom, megtennem a következő lépést.
Egy Magyarországra hazavitt bőrönd átadásakor jön a telefon, anyám a túlvégen: “örülök, hogy ilyen jó barátaid vannak és van aki ott van, ha segítségre van szükséged!”
Valamikor úgy gondoltam, hogy nem mindenhol olyan nehéz, hogy máshol könnyebb. Most már tudom, hogy ha megengedem, hogy közelről lássak, hogy közelről lássanak, akkor jól láthatom, hogy pont ugyanolyan nehéz. Minden életet nehéz élni. Az erő, ami viszi tovább az enyémet, ebből a barátságból is fakad.
Hoe gaat het? Tartjuk egymást. “TART AZ ÉLET”.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
