Perinatális veszteség, betekintés generációkon átívelő érzésekbe, traumákba, szülő-gyermek és házastársak közötti kapcsolatok, szerelem és az elmúlást is legyőző összetartozás, idős szülők gondozása, családon belüli erőszak, szeretet, halálközeli élmények, egy egyszerű kézfogás, érintés ereje – témák, amelyek Légrádi Gergely Éppen annyi című novelláskötetében megjelennek, és az elmúlt hét évben született írásainak esszenciáját tartalmazzák.
A kötetben, a mindennapok küzdelmeit figyelhetjük meg, az élet ismerős és mégis sajátos múlását, a kimerevített pillanatokat, az emberi viszonyok bonyodalmait, amelyek sokszor a dermesztő vagy épp feloldó események fénytörésében nyernek értelmet.
Doktor úr, minden rendben? – kérdezte anya. Kérem, forduljon az oldalára, válaszolt az orvos. Az anya engedelmeskedett, és figyelte, ahogy az ultrahang feje bele-belemélyed a hasába. Az orvos a monitort nézte, és csavargatott valamit a gomboknál. Az ultrahang szöszmötölt, surrogott, az orvos ingatta a fejét. Valami baj van? – szólalt meg újra az anya. Az orvos felemelte a kezét, benne a készülékkel, majd halkan, de határozottan közölte, hogy a magzatnak nincs szívhangja. Nagyon sajnálom. Tessék? – nézett kérdően az anya.
Nincs szívhang. Bizonyára nem volt életképes, ezért történt. Talán rosszul hallja, nézze meg újra! Már kontrollvizsgálatot is végeztem, maradt tárgyilagos az orvos. Lehet, hogy csak mélyen alszik, próbálkozott tovább az anya. Attól tartok, nem erről van szó. A magzatnak megállt a szíve.
Mennyi ideig tart ötször nyolc novellába sűrített pillanat?
Légrádi Gergely az Éppen annyi kisprózáiban mutatja meg az egymással, önmagukkal és a világgal küzdő novellahőseit, akiket pillanatokra látunk csupán, de pont ezért érezzük, hogy minden kimerevített pillanatnak tétje, súlya van. Minket, hétköznapi embereket mutat meg a legváltozatosabb élethelyzetekben, döntő pillanatokban, sorsfordító események résztvevőjeként.
„Évekkel később, nyári diákmunka közben ismerkedtünk meg, egy virágkertészetben. Ő a kasszánál csomagolt, én a növényeket hordtam a fóliasátorból ki-be, locsoltam, átültettem. Ahogy az idő és a főnök diktálta. Mint később kiderült, ő nem szerette különösebben a növényeket. Azért dolgozott itt, mert ez a munkahely volt a legközelebb a lakásukhoz. De ezt ekkor még nem tudtam. Megfogott a nyugalma, ahogy türelmesen és akkurátusan csomagolt. Látszott a mozdulatain, szereti, amit csinál. Arra gondoltam, jó lenne növénynek lenni a kezei között. Figyeltem, ahogy műszakkezdés előtt kikészítette a használaton kívüli kartondobozokat, műanyag tartókat, zacskókat, celluxot és spárgát. Sorba rendezte, kéz alá. Amikor csak tehettem, úgy álltam munka közben, hogy ha messziről is, de rálássak, mit csinál. Azt hiszem, abba szerettem bele, ahogy átvette a már blokkolt árut, majd néhány szakszerű mozdulattal, vigyázva a növényre becsomagolta, és mosollyal az arcán átadta a vevőnek. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb és egyben legfontosabb dolga.”
Ezek a mindennapi karakterek, akik mindennapi tragédiák és örömök részesei, és ahogyan mi magunk is, mindnyájan szeretetre, érintésre és talán a legfontosabbra: egy jelre várnak.
„…István szakszerű kézzel dolgozott, aztán kilépett a nadrágjából, gyors mozdulattal szabadult meg a boxeralsójától, végül az ingét vette le, és engedte el magasról, a válla mellett-mögött, mire az ing szétnyílt, és lassan levitorlázott a kupac tetejére, majdnem az egészet eltakarta, én az inget néztem, ahogy alászáll, ahogy az inggel együtt a mondat darabkái is aláhullnak, az inget, aztán gondosan elfedett mindent, a ruhákat, szavakat, azt, hogy tényleg, és kész vagyok, és elfogadom, és végül az ajándékot, bár akkor már nem voltam biztos benne, hogy mi lesz majd akkor, ha megtörténik, és az öröm mellett mit is érzek majd, és mi lesz azzal a rengeteg aggódással és teendővel és nem alvással, és akkor is ajándéknak érzem‑e, amikor szülök épp, vagy szoptatok éjjel, vagy orvosra várunk betegen, és ha igen, kinek is az ajándéka lesz, az inget bámultam, miközben István már sehova se nézett, csak lehunyt szemmel elveszett bennem, hiszen én kész vagyok, kész voltam, mi más is lehetnék, megmondtam az ő szavaival, és ő hallhatta, a bizonyosság pedig ott van a kupacban, az ing alatt, legalábbis ott volt még az előbb, ott kellett lennie, talán jó lenne meglesni, persze ha már végeztünk, hogy ott van‑e még, és ha igen, hogy néz ki igazából, és szeretkeztünk, szavak nélkül, csendben, ahogy valójában a legtöbb dolgot csináltuk egymás mellett, pontosabban szavakkal, befelé megélt, elfojtott, szégyenlős, várakozó állásponton ragadt szavakkal, az ajándék ígéretével, ahogy most is, nehogy felébredjenek a gyerekek, csak az ágy nyikorgott, ütemesen és diszkréten, egészen a végéig nyikorgott, a kitörésig…”
Egy jelre, ami lehet egy muslincaraj vagy a déli harangszó. A kérdés az, megtalálják-e a jelet, mi magunk látjuk-e azt, amelyben megtalálhatjuk életünk történéseinek fontosságát. És ha igen, a várakozás éppen annyi-e, mint az élet: egy jelentőségteljes pillanat.
Légrádi Gergely az Éppen annyi című kötetéről:
Az Éppen annyi című kötet prózái az elmúlt hét év termésének legjavát mutatják be, öt nagy fejezetben.
Az első fejezet az Idővonal címet viseli. Ebben a részben olyan szövegek találhatóak, amelyek központi témája az idő, az idő múlása és megélése, sőt érzékelése, ráadásul az élet kezdetétől az elmúlásig. Ezekben a szövegekben mindennapi életünk kisebb-nagyobb eseményeinek kimerevített pillanatait mutatom meg, ha úgy tetszik, fekete-fehér fényképekként – úgy, ahogy talán még sohasem láthatta az olvasó.
A Kéz a kézben fejezet az összetartozásé, a közelségé – legyen az vágyott vagy bántó, szótlan vagy megváltásra váró. Ez a fejezet is úgy épül fel, hogy a novellák végigkísérnek a gyerekkortól a halálig. Ezek a prózák intimek, és attól tartok, nem kegyesek, sem önmagukkal, sem az olvasóval.
A Családi kör szövegei a család viszonyrendszerét, a „megörökölt” sorsokat és traumákat boncolják – nem lennék meglepve, ha sokan önmagukra, saját családjukra, kérdőjeleikre ismernének.
Az Istenien című befejező fejezetben egyszerre vizsgálok olyan kérdéseket, amelyek a Bibliában is nyitottak, és megválaszolásra várnak, és egyszerre hívom segítségül Lucifert vagy éppen a Jóistent, hogy jöjjön velünk, és nézze meg, milyen is ez a világ, idelenn.
Áfra János költő, műkritikus így ír a szövegről:
Ötször nyolc írás – egyik sem hosszabb néhány oldalnál, a két legrövidebb elolvasásához pedig elég egy belégzés. Ha utóbbiakkal más összefüggésben találkoznánk, talán egysoros versnek vagy épp egyszerű töredéknek tűnnének, de itt a kisprózai forma keretezi a tekintetet. Az Éppen annyi lényegre szorítkozó mondataival, elhallgatásokkal, késleltetéssel és többértelműsítő megoldásokkal tartja fenn a figyelmet, miközben az elbeszélői szólamok és a szereplők élethelyzetei áttűnnek egymáson.
Többnyire a mindennapok küzdelmeit figyeljük, az élet ismerős és mégis sajátos múlását, a kimerevített pillanatokat, az emberi viszonyok bonyodalmait, amelyek sokszor a dermesztő vagy épp feloldó események fénytörésében nyernek értelmet.
A valóságszintek aztán a kötet egyes pontjain váratlanul összecsúsznak – Lucifer a 21. századi Évát kísérti meg, Barabbás és Júdás elássák a keresztfát, egy még meg nem született gyermek pedig narrátorként tárja elénk szülei vitáját. Légrádi Gergely prózáiban az elbeszéléstechnikai bravúroknak köszönhetően átjárók nyílnak párhuzamos narratívák, idősíkok, sorsok és történetek között, és nemegyszer éppen a csendben válik érzékelhetővé a határhelyzetek természete. É
ppen annyit kell mondani, amennyi még elviselhető, és elhallgatni, amennyit muszáj.
Az Éppen annyi novelláskötetben Zsoldos Dávid zenetörténész Légrádi rövidprózáihoz ajánlott zenei listáját is megtaláljuk, aki így ír erről az olvasóknak:
Légrádi Gergely egyéni hangú, változatos témájú novelláit tallózva néha már olvasás közben megszólalt a fülemben a zene, néha hosszas fejtörés és keresgélés után találtam csak meg – számos esetben logikus a kapcsolódás, de sokszor teljesen szubjektív. De – egyetlen kivétellel – minden esetben ellenálltam annak a csábításnak, hogy pár percnél hosszabb műveket tegyek a listába: az volt a célom, hogy a zenék és a szövegek ritmusa, egyensúlya ne boruljon fel.
fotó: Légrádi Gergely
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
