Több, mint hat órás késéssel indult a repülő éjfél után, amely végül a menetrendben kiírt célállomás helyett nem Debrecenben, hanem Budapesten szállt le. Az utasok mindezt a repülőn tudták meg. Vagyis a bő hat órás késés után még 3 óra zötykölődés várt rájuk a buszon, Debrecenig. A hajnali utazás még egy felnőttnek is megerőltető, hát még olyannak, aki három „spéci” gyermekkel utazik. Sokszor nem látszik a másság, de a napraforgós nyakpánt éppen ezt mutatja meg: viselőjének speciális segítségre van szüksége. Hornyák Mariann, a szenzoros feldolgozási zavarral élő gyerekeket és felnőtteket támogató Kékerdő Alapítvány vezetője és családja életük egyik legnehezebb utazását írta meg.
A repülő már készült a felszállásra, nekem meg csak keringtek a gondolatok a fejemben. Dühös voltam.
Elfogadhatatlannak tartottam, hogy csak így, a gépen közöljék velünk: nem ott szállunk le, ahova a jegyünket vettük.
Igyekeztem lejegyezni a gondolataimat, hátha meg tudom őrizni a nyugalmamat. Még szükségem volt rá reggelig.
Szombat este 8 órakor kellett volna hazaérkeznünk Debrecenbe. Már szombaton napközben szóltak, hogy a repülőgép csak éjfél után tud felszállni. Azt a tájékoztatást kaptuk, hogy ha szeretnénk, átfoglalhatjuk a jegyünket, ez ügyben fel fognak bennünket hívni.
Végül hívás nem érkezett, de a poggyászfeladás megkezdődött az eredeti időben, így a reptérre akkor is ki kellett mennünk délután 4 órakor. Már ekkor nehéz volt belegondolni ebbe a késésbe, de úgy voltunk vele: hajnal 3-kor akkor is a saját ágyunkban leszünk.
A csomagfeladásnál odalépett hozzánk egy utas:
– Ti is hallottátok, hogy Budapesten száll le a gép? Egy haverom a WizzAirnél dolgozik, állítólag a rendszerben már látszik. Odamentünk a cég check-in pultjához, és megkérdeztük a hölgyet, lát-e bármit a rendszerben. Egyértelműen közölte, hogy nincs semmilyen információja, nem tud segíteni.
Tehetetlennek éreztem magamat, mert a hivatalos csatornákon senkiből nem tudtam információt kicsikarni, de a pletykák aggasztóak voltak. Semmilyen kérdésünkre nem válaszolt a repülőtársaság.
Mindenki aggódott, fel volt háborodva, hogy nem kapunk tájékoztatást. Főleg azért voltak mérgesek, mert többen is beszéltek a repülőtársaságnál dolgozó ismerősökkel, akik elmondták, hogy ha nem Debrecenbe érkezünk, lehetséges, hogy órákat kell várnunk a buszokra is.
A gyerekeim nem értették, mi történik. Ők nem tudták felmérni, mit jelent ez a hír, csak azt, hogy még sokkal hosszabban utazunk. Azzal tudtam őket megnyugtatni, hogy ezt éjszaka fogjuk csinálni, és a nagy részében aludhatnak is akár.
A nagyfiam azonban egyre jobban merült ki, ami abban is megnyilvánult, hogy egyre erősebben pörgött az agya, már egy pillanatra sem tudott leülni.
A középső gyermekem hozzám bújt, és kérte, hogy mondjak neki meditációs mesét. Vagy bármit, csak segítsek neki, mert nem tud elaludni, pedig már mindene fáj.
A kislányomat átmasszíroztam kókuszolajjal, amit az intuícióm súgott, hogy a kézi táskámba kell tennem.
Ekkor őt már órákon át altattuk, ha épp aludt, őriztük az álmát. Ha felriadt, visszababusgattuk.
Ez nagyon nehéz feladat egy reptéren, ahol iszonyatosan hangosak a felhívások, az emberek felhangosítva néznek filmet, minden tizedik percben felsír egy kisgyerek, és alapból minden zúg, van egy emberi beszélgetésből származó alapzaj, és minden üzletben más zene szól. Hiába ültünk mindentől messze.
Ezért ennyire fontos a napraforgó, és az, hogy minden reptér kialakítson egy csendes szobát. Egy olyan teret, ahol akár csak 30 percre is el lehet vonulni, fel lehet töltődni. Larnakán ilyen nincs.
Irányított meditációval meg tudtam nyugtatni a kisfiam idegrendszerét eléggé ahhoz, hogy el tudott aludni.
A kamasz fiam maszkolt, nehogy furcsának tűnjön. Neki sehogyan sem tudtam segíteni, nem fogadott el semmilyen eszközt, amit kínáltam neki. A két kisebbik gyermekem pedig alig mozdult az ölemből.
Éjfél körül már nagyon fáradt voltam, és láttam, hogy a nagyfiam szinte már teljesen kimerült. Nem fizikailag volt fáradt, hanem az idegrendszere. Az enyém is, az apjáé is kezdett teljesen túltelítődni.
Ekkor megébredt a kislányom, és zokogott a fáradtságtól. Ezen a ponton majdnem sírtam én is.
Ekkor már több utas is mondta, hogy Budapesten fogunk leszállni, de hivatalosan még semmi hír nem volt. Az információs tábla még mindig Debrecent jelölte, az ügyfélszolgálatot nem lehetett elérni.
Ha hajnal háromra haza tudtunk volna érni, talán megússzuk 3-4 nappal, mire helyrejövünk.
De egy 70 fős tömött busszal ennyi zaj és inger után képtelenek lettünk volna még 3 órát utazni a már több mint 6 óra késés és az alapból nehéz, fárasztó út után. Ha erre gondoltam, a gyomrom is görcsbe rándult.
A férjem emiatt próbált autót bérelni, transzfert szerezni. Még mindig csak lutri volt, hogy vajon tényleg kell-e.
Végül hosszú keresgélés és mérlegelés után bérelt egy autót online. Neves cég, megbízható, kifizettük.
Én a ciprusi ügyfélszolgálatot el tudtam érni legalább 40 perc zenehallgatás után még éjfél után, és ott egy hölgy azt mondta, hogy Budapestet látja a rendszerben, de ez még változhat, és arról semmilyen információ nincs, hogy Budapestről hogyan megyünk Debrecenbe vissza.
A gyermekeimnek is a mindfulness eszközeivel segítettem, és azzal, hogy lassan és halkan beszéltem hozzájuk.
Este vacsoránál még viccelődtünk is, kijelöltük a széksorok között, hogy hol van a nappali, hol van az étkező. Próbáltam tartani a napirendet, ami a két kisebbnél még nagyjából sikerült is. Talán ennek is köszönhető, hogy ők 1-2 nap alatt ki is pihenték magukat.
A nagyfiam azonban még egy hét elteltével is ki volt billenve, illetve sem én, sem a férjem nem tudtunk minőségi jelenléttel a munkánkban visszatérni a hétköznapokba.
A napraforgó szimbólummal diszített nyakpánt a nyakunkban lógott, a szilikon karkötő a csuklónkon. Ez egy nemzetközi jelzés, amely a láthatatlan fogyatékossággal élő utasoknak ad láthatóságot és segítséget. Fel kell mutatni a reptéren mindenkinek, ahol áthaladunk, és segítséget nyújtanak. Megvan a protokoll, hogy mit tudnak megtenni, és ez repterenként változó. Mi ritkán használjuk, mert már elég jól bírjuk az utazásokat.
Cipruson ismerték és értették a jelet. Mosoly, kedvesség, segítő gesztusok kísértek minket a biztonsági ellenőrzéstől a beszállásig. Ez nem nagyvonalúság, hanem emberség.
És mégis, itt, Larnakán, a beszállásnál egy magyar anyuka hangosan kigúnyolt minket, ahogy a három gyermekemmel együtt előre kísért a földi kiszolgáló személyzet egyik tagja – a nyakunkban a napraforgóval. Mivel angolul beszéltem én is és a gyerekek is a légitársaság munkatársával, nem sejthette, hogy értem, amit fennhangon mondott.
Magyarországnak még hallania kell erről, hogy megérthesse: ez nem nagyzolásról szól, hanem segítségről, támogatásról, biztonságról.
A kiszolgáltatottság mindenkit érint egy ilyen helyzetben. Ami nem mindegy, hogy vajon egymással hogyan bánunk. A napraforgó miatt sok segítséget kaptunk a biztonsági kapunál, az útlevél ellenőrzésénél, és a gépre való felszállásnál is.
A napraforgó jelképét egyszer egy angliai park büféjében láttam 2016-ban. Napraforgó képek és a lamilált szimbólum volt a virágágyásba tűzdelve a leírással. Akkor figyeltem fel először erre. Akkoriban sokat repültünk a fiammal, de eleinte egykeként ez még nem okozott gondot, mert hordozóba tettem, és azt imádta. A hátamon, az ölemben bármit elviselt, ha nagyon kimerült, gond nélkül tudott aludni, elbújni, ott biztonságban érezte magát.
Maga a napraforgó egy olyan szimbólum, ami segíti a láthatatlan fogyatékossággal élőket az utazásban. Sok embernek komoly támogatás ez.
A Kék Erdő Alapítvány az elsők között tűzte ki a napraforgót a weboldalára, a tevékenységére, jelezve, hogy teljes mértékben kiáll teljes csapatával azok mellett, akik láthatatlan fogyatékossággal élnek. Azok a repülőterek, amelyek résztvesznek ebben a kezdeményezésben több helyen is feltüntetik a jelet.
Azok az utasok is láthatják, akiknek nem kell ezt a szimbólumot használni, akiknek nem kell jelezniük, hogy segítségre szorulnak.
Mi azonban a nyakunkba akasztjuk, a csuklónkra húzzuk, nekünk fontos, hogy ki tűnjünk a tömegből. A legjobb lenne, ha a tömeg is értené, hogy speciális segítségre van szükségünk. Lehet ez diabétesz miatt vagy epilepszia miatt, ezer oka lehet, ami láthatatlan.
Magyarországon inkább rejtett fogyatékosságnak fordítják, amit én azért nem szeretek, mert mi nem rejtegetjük ezt. A társadalom nem akarja legfeljebb meglátni.
A valóságban ezek a nehézségek láthatatlanok. Nem is kell tudni, hogy miért van a napraforgó a nyakunkban. A cél az lenne, hogy ha látom ezt a szimbólumot, akkor tudom, hogy a másik embernek sajátos szükségletei vannak.
Ez akár asztma is lehet vagy olyan, amire nem is gondolnánk. Ezért fontos, hogy ne is akarjuk kitalálni, mit rejt a napraforgó.
A lényeg, hogy emberként forduljunk egymáshoz. Amit akár a napraforgós nyakpánt nélkül is megtehetnénk.
Amikor végre felszálltunk, a nagyfiam egy pillanatra sem tudott leülni. Egyre kontrollálatlanabbul pörgött, és nem fogadott el semmilyen instrukciót.
Amikor a repülőn voltunk, már alig értette, hogy mit kérünk tőle, le kell ülnie, aludnia kell, ő csak ment, és ellenkezett mindennel és mindenkivel.
Emiatt a légiutas-kísérőket is tájékoztatnom kellett, hogy látom egy esetleges meltdown lehetőségét, és ha kiborul a fiam, akkor nem fogják tudni leállítani.
Jeleztem a légiutas-kísérőknek, hogy ha meltdown lesz, oda kell mennem hozzá akkor is, ha világít az öv becsatolására felszólító jelzés. A legtöbb tipikus gyerek elalszik, amikor fáradt. Az enyém nem.
Ha túlfárad, akkor csak pörög a végtelenségig, azaz a teljes összeomlásig. Majd azután esetleg elalszik, mert egy meltdownban már a teste kimerül. Végül pont jó pillanatban tudtam vele beszélni.
Visszaült az apukája mellé, és hajlandó volt elindítani a zenét, amit beállítottam neki. Néhány percen belül kimerültségében elaludt. Ekkor Cipruson már hajnali fél kettő volt.
Mindig, amikor felismerik a napraforgót, úgy érzem, nem vagyok egyedül ezzel a nehézséggel. Nem kell megküzdenünk semmivel, mert segítséget fogunk kapni.
Minden ilyen alkalommal a torkomban dobog a szívem, és könnyek gyűlnek a szemembe. A hála könnyei. Nekem megható érezni az elfogadást, a kedves mosolyt, a segítő szándékot. Kicsit olyan, mintha a szív szintjén kapcsolódnánk össze.
Azok a segítők, akik ilyenkor értünk jönnek, akik fogadnak, akik átengednek, tesznek valamit, amitől egy kicsit jobbá válik a világ. A mi világunk biztosan.
Felszállás után a pilóta tájékoztatott bennünket először hivatalosan: nem Debrecenben landolunk, mert a debreceni repülőtér este tízkor bezár. És így lett a tervezett szombat esti érkezésből egy hosszú, kimerítő éjszaka, 250 emberrel, akiket Budapestről buszoztattak Debrecenbe.
Mi nem tudtuk, hogy a debreceni reptér bezár este. A WizzAir nyilván tudta. Akkor is tudta már, amikor a késést meghirdette.
Neurodivergens gyerekkel számomra az utazás legnagyobb kihívása a kiszámíthatatlanság. Ha nincs információ, nincs kapaszkodó.
Hiába a rutin, az évek óta gyakorolt stratégiák, az idegrendszerünk így is túlterhelődik. Mi mindfulness-szel, halk beszéddel, napirend-tartással próbáltuk átvészelni a helyzetet. A két kisebb gyorsabban regenerálódott, de a nagyfiam még egy hét múlva is kimerült volt.
Egy ilyen döntés – hogy nem tájékoztatják az utasokat – messze túlmutat a logisztikán. Hatással van az idősekre, a krónikus betegséggel élőkre, a családokra.
Az én apukám 70 éves elmúlt már, és egész éjjel ébren várta a hívásunkat. Az aggódás, amit ez okozott, elkerülhető lett volna egyetlen mondattal. Érkezés után még nem értek véget a kalandok.
Magyarországon nem nagyon ismerik még a napraforgót. A repülőtéren már lehet kérni karszalagot, ha van, de leginkább nincs.
A személyzet nem tudja pontosan, mire való. A szenzoros szobába nem lehet bemenni, csak akkor, ha előre regisztrál az utas.
Azt nem tudták megmondani nekünk még korábban, hogy ezt hogyan kell megtenni. A szenzoros szoba a reptér egyik legtávolabbi sarkában van, egy játszótér mellett. Be tudsz menni, de ha kimennél mondjuk a mosdóba, már nem tudsz újra visszamenni. Kipróbáltuk, amikor februárban Portugáliába indultunk egy Kék Erdős partneri találkozóra.
Ha szükségünk van rá, merjünk segítséget kérni, és használjuk a napraforgó szimbólumot, ami megnyitja az utat a támogatás felé.
A legnagyobb támaszunk mégis a saját rezilienciánk: ez az, ami megtart, amikor a nehézség hirtelen zúdul ránk, és minden más bizonytalanná válik. A reziliencia azonban nemcsak egyéni felelősség, hanem a döntéshozóknak is tudniuk kell, hogy emberekkel dolgoznak.
Minden döntés, ahogy a légitársaság esetében is, közvetlen hatással van családokra, gyerekekre, idősekre, sérülékeny utasokra.
Az emberekre tekintettel lenni nem extra figyelmesség, hanem az emberi létezés alapja.
Az írásra reagálva a WizzAir légitársaság a következő közleményt juttatta el szerkesztőségünkhöz:
Őszintén sajnáljuk, hogy a légitársaságunkkal való utazás egy kellemetlen és megterhelő élményt jelentett az említett Ciprusról Magyarországra tartó utasaink számára. Bár idén nyáron a Wizz Air lényegesen pontosabban és gördülékenyebben üzemelt tavalyhoz képest, sajnos akadtak kihívást jelentő napok a nyári csúcsidőszakban – az említett járat egyike volt ezeknek.
A helyi időjárás miatt volt szükség a menetrend módosítására, a tervezettel ellentétben a július 26-i Lárnakáról Budapestre tartó járatot egy Cipruson állomásozó repülőgép helyett egy magyarországi repülőgép helyettesítette. Az utasok várakozása alatt a légitársaság étkezési utalványokat biztosított a ciprusi reptéren, miközben folyamatosan azon dolgozott, hogy az érintett utasokat a lehető leghamarabb juttassa el a célállomásukra.
A kései órákban a debreceni repülőtér zárása miatt a járatnak végül Budapesten kellett leszállnia, a Wizz Air pedig azonnal buszokat intézett a budapesti repülőtérre, amelyek Debrecenbe szállították az arra igényt tartó utasokat. A járat utasai jogosultak a kárpótlásra, megértésüket és együttműködésüket utólag is köszönjük.
Nyitókép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
