Gyerekként ott álltam a tornasor végén, kicsi, szöszi, inkább fiús kislányként, aki sehova sem illett igazán. Nem sűrűn jártam szoknyában, a hajam rövid volt, és valahogy jobban kijöttem a fiúkkal, mint a lányokkal…. csak a szokásos.
Bertalan Sonja írása.
Nem voltam szép (legalábbis a mesekönyvek szerint nem), szóval maradt a humor. A túlélés eszköze, vagy épp a legjobb pajzs.
Később próbáltam „barátnősödni”, de nem ment. Nem voltam jó a „ki kivel jár, ki kinek tetszik” témában. Az meg pláne nem ment, hogy bárkiben vakon bízzak. Így lettem a vicces lány, aki inkább nevet, mint hogy megsérüljön.
Aztán felnőttem, és a humor maradt. Mostanra része lett annak, aki vagyok. Egy kicsit szarkasztikus, kicsit ironikus, de legalább őszinte.
A tükörben ma már egy nőt látok visszanézni, de a játékos, csipkelődő kisördög még mindig ott ül a vállamon. Többször egyeztetek magammal, mielőtt társaságba megyek, hogy most azért majd kicsit jó lenne visszafogottabbnak lenni… Több-kevesebb sikerrel járok ezügyben.
Nem próbálok szebbnek, okosabbnak vagy kedvesebbnek látszani, mint amilyen vagyok. Tudok nevetni magamon, mert ez megmaradt abból a kislányból, aki a tornasor végén állt. Most már tudom, nem is álltam soha abban a sorban, inkább mellette.
Kiderült, hogy rengeteg ilyen „vicces” lány és nő él körülöttem. Akik ugyanúgy humorral védték magukat, mint én. Szinte látom magam előtt, ahogy most is bólogatnak, mert pontosan tudják, miről beszélek.
És most, amikor megismerkedem ezekkel a nőkkel, akik ugyanúgy poénnal takarták el a sebezhetőséget, mint én, valami különösen jó érzés tölt el. Nem is kell mesélnünk a gyerekkorunkról, elég egy félmondat, egy nevetés, és tudjuk, hogy ugyanarról az útról jövünk.
Ha akkor tudtuk volna, amit most tudunk… De nem tudtuk. És ez így van jól.
Most sokkal jobban értékeljük egymás társaságát, mert már nem kell bizonyítani semmit. Csak ott lenni egymásnak. Már nem kell megjátszani, hogy erősek vagyunk. Tudjuk, hogy azok vagyunk.
És nem is számít, ki a „vicces”, a „visszafogott” vagy a „túl hangos”.
Amikor nők összefognak, igazán, ítélkezés nélkül, abban van valami egészen különleges erő. Nem rivalizálás, hanem felismerés, hogy ugyanúgy cipeljük a hétköznapokat és a terheket, de ha közben még nevetni is tudunk együtt, akár magunkon is, akkor tényleg bármit túl lehet élni.
A humor már nem fegyver, inkább szövetséges, mindig ott van velünk, mint egy biztos kapaszkodó. Segít nevetni, amikor sírni is lehetne. És ha néha a kettő összecsúszik… hát abból lesznek a legőszintébb pillanatok.
nyitókép: freepik
Vállalkozó vagy?
A workshopot kapcsolatépítéssel zárjuk. Várunk szeretettel, a jegyeket itt találod.
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
