Amikor eljött az első iskolai nap, bennem is ugyanaz a meghatott izgalom kavargott, mint minden anyában. Új táska, új cipő, frissen vasalt ruha – és egy hatalmas adag remény. Azt hittem, minden rendben lesz. Miért is ne lenne? Villő okos, érzékeny, érdeklődő kislány. Mi rossz történhetne? De már az első napon valami rossz érzés indult el bennem. Nem tudtam megfogalmazni, csak valahol mélyen, anyaként, ott legbelül megszólalt egy apró hang: „Valami nem lesz rendben.” Akkor még nem hallgattam a megérzésemre, mert úgy voltam, hogy biztosan mindenkinek ilyen az iskolakezdés… Sajnos egy hét alatt ez a bizonytalanság rémálommá változott.
Vajda Zsuzsi írása.
Három iskola utasította el a kislányomat – akkor értettem meg, hogy az anyai megérzés mindig helyes
Az iskolakezdés gyorsan változott nálunk pokollá: a lányom, aki valóban nagyon várta az iskolát, és úgy gondolta, hogy az egy szuperjó hely, az óvodában még mosolyogva, szárnyalva töltötte a napokat, most hihetetlen ellenkezéssel, szinte üvöltve ment be, nem akart egyáltalán a gyerekek között maradni, szinte könyörgött, hogy otthon maradhasson.
A tanítónő egyáltalán nem segített nekünk, számomra nagyon furcsán viselkedett, nem volt türelme, és nem is próbálta igazán megérteni se a gyerekem, se a helyzetet… mondhatom, hogy a napok egyre nehezebben teltek, nemhogy könnyebb lett volna a beilleszkedés.
Közben új munkát kezdtem. És mindez szeptember elején, amikor az iskolakezdés amúgy is iszonyatosan nagy feladat és megterhelés minden szülő és gyerek számára.
Online marketingesként vettek fel Tatabányára, ami azt jelentette, hogy heti 2 napot be kellett mennem, a többi napon 4 órában dolgoztam – mondhatni álom munka volt ez egy édesanyának.
Azon felül, hogy nagyon izgultam – nemcsak a kislányom miatt – ott volt bennem az is, hogy vajon sikerül-e mindannyiunknak beilleszkedni az új helyzetbe.
Nagy volt a nyomás mindannyiónkon: nekem új feladatok, a kislányomnak egy új életszakasz, utazás Tatabányára, és közben az iskolakezdés hetében az új munkahelyemen csapatépítő a Balatonnál. A fejemben minden összeállt – reggel viszi a férjem Villőt iskolába, én délután hazaérek, és minden rendben lesz. Csakhogy az élet nem így tervezett.
Szeptember negyedikén reggel indultam nagy táskával Tatabányára, mert jelen kellett lennem az irodában, és aznapra volt beütemezve a céges csapatépítő is. Emlékszem, álltam a vasútállomáson és csörgött a telefon. Hívott a férjem, miközben 10 perce köszöntünk el egymástól:
– Villő sír, nem bírtam bevinni, a tanítónő szerint nincs az iskolában a helye. Nem tudom, mit csináljak. Hazajöttünk.
A hangja remegett. Ő az a típus, aki ilyenkor hidegen, racionálisan dönt, de belül szétfeszíti az aggodalom. Én pedig ott álltam Biatorbágyon a vasútállomáson, a vonatra várva. Kezemben a táska, a laptop, a telefonom, és a gyomromban egy hatalmas gombóc, hogy akkor most mi történik, mi lesz. De egy másodperc múlva az anyai túlélőösztön azonnal bekapcsolt.
Elkezdtem telefonálni, mert eszembe jutott, hogy valaki említette, hogy milyen szuper a szomszéd falu általános iskolája. Nagy nehezen sikerült elérnem az igazgatónőt, és sírva könyörögtem:
„Sajnos az iskolakezdés a helyi iskolában nem úgy sikerült, ahogy gondoltuk, és oda nem tudjuk vinni már a kislányom, bár nem rakták ki, de nemkívánatos személlyé változott… nem tudjuk, hogy mi legyen, tudnak segíteni?”
Másnap a férjem elvitte próbanapra.
A tanárok kedvesek voltak, a gyerekek is. Villő mégis feszülten figyelte őket, gyanakvóan nézett körbe, nem mert közeledni, sőt, vadállatként reagált, fújt, morgott… valójában rettegett és félt, de ezt akkor még nem tudtam…
Sajnos a hétfői válasz nem az volt az igazgatónőtől, mint amit nagyon vártunk:
„Ne hozzák többet. Nem való ide.”
Összeomlottam, mert egy világ dőlt össze bennem… találtam egy jó munkát, iskolás lett a kislányom, minden olyan szépen indult, és most mi lesz???
A legrosszabb az volt, hogy továbbra sem tudtam, hogy mi van a gyerekkel, miért nem tud az iskolában megmaradni, mi a baj vele? De hiába gondolkodtam, nem jutottam előrébb, hiszen az óvodában is minden rendben volt, az iskolaérettségi vizsgálaton is minden rendben volt… és mégis, kettő iskolában sem kellett úgy, hogy iskolaérettnek mondták.
Na, de ez még nem volt a vége. Egy harmadik intézményben is próbálkoztunk – de ott is elutasították.
Egyetlen hét alatt három iskola mondott nemet a gyerekemre… hogy miért? A válasz annyi volt, hogy nem való ide, de hogy miért vagy mi a gond vele, senki nem válaszolt. Tényleg úgy álltam mindenki előtt, mint John Travolta a Ponyvaregényben: értetlenkedtem, néztem mindenkire, és fogalmam sem volt, hogy melyik bolygón vagyok.
De az időt nem lehetett megállítani. Hiába nem értettem semmit, és így, teljes homályban és kétségek között a hetedik napra az egész életünk teljesen megváltozott. Emlékszem, az iroda ablakában álltam, amikor a férjem hívott, hogy a harmadik iskolába sem kellett a kislányunk.
Ekkor már potyogtak a könnyeim, és mégis, a Google keresőjében próbáltam találni valamit, mert a harmadik iskolában olyasmit vetettek a férjemnek oda, hogy iskolaelőkészítőbe kellene vinnünk a kislányunkat…
Néztem helyben és kissé távolabbi településeken is minden olyan intézményt, aminél fel volt tüntetve, hogy “iskolaelőkészítő”, de amit találtam, azt nem tudtam elérni, nem vették fel a telefont, akiket pedig elértem, ott teltház volt.
Majd találtam Érden egy helyet, hívtam is, és mintha az univerzum is így akarta volna, egy végtelen kedves idős hölggyel beszéltem vagy fél órát, és ő megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, de egy biztos, hogy mivel már iskolás, így iskolaelőkészítőbe nem mehet. Hátrább nem léphetünk, hanem a mostani helyzetet kell megoldani…
Ekkor már a családsegítő szolgálattal is beszéltem, próbáltam a fenti lehetőségen kívül még további megoldást találni, mert már vizionáltam magamban, hogy mi lesz a következő lépés, mi lehet a legrosszabb: igazolatlan hiányzások, felszólítás, gyámügy… ki tudja, mi történhet, ha nem tudom iskolába berakni.
Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.
A családsegítő javasolta, hogy kérjünk komolyabb segítséget. Meg is történt, de azt korábban nem mondta senki, hogy hónapokba telik, mire időpontot kap az ember bármilyen vizsgálatra, szakértőre, szakrendelésre. Így volt a Vadaskerttel is, ahova helyileg tartoztunk… bár oda valamikor októberben eljutottunk egy előzetes beszélgetésre, de tovább nem ment a dolog, mert nem hívtak vissza, időpontot pedig hiába kértem, mert jelezték, hogy majd ők hívnak. Azóta is várom a telefonjukat.
Visszatérve az érdi helyre, ott azonnali javaslat az volt a hölgy részéről, hogy vigyem be másnap a kislányomat, megnézi, megfigyeli, és eldönti, hogy tud-e vele foglalkozni, viszont addig is, SOS kérvényezni kell az egyéni tanrendbe vételt, mert másként nem tudjuk a helyzetet és a jelenlegi állapotot megoldani.
Úgy éreztem, hogy egy világ omlik össze bennem, ha ez a hely sem sikerül. Csak ezek a kérdések forogtak bennem:
“Nekem kell tanítani?
Nekem kell megtanítani írni, olvasni, számolni?
Hogy fog kortársakkal találkozni?
Hogy lesznek barátai?
Én nem vagyok tanár, hogy tanítom?
Mi lesz velem?
Mi lesz velünk?”
Igen, az utolsó kérdések is ott voltak bennem, hiszen ha nekem kell tanítanom, én hova tűnök az egész történetben. Én nem vagyok tanár, én nem tudom tanítani, hogy fogok dolgozni… de akkor az én életem eltörpülni látszott, mert a cél az volt, hogy a gyerekem jól legyen, tanuljon és boldog lehessen.
Bár pár nap volt a valóságban ez az egész, mégis úgy éreztem, hogy már hónapok teltek el úgy, hogy küzdök és küzdök és reménytelen az egész, hiszen a kislányom már annyira sérült és traumatizálódott, hogy esélyt sem láttam arra, hogy ő valaha is be tud jutni egy iskolába, ahol elfogadják, szeretik és nem bántják.
És így indultunk neki a másnapnak, amikor is elkezdődött neki egy nehéz és mégis nagyon sokat adó kaland, hiszen
másfél évet volt azon a helyen, ahol megtanult mindent, amit egy elsősnek tudnia kell, és sikeresen bejutott egy másik iskolába, közösségbe, ahol most is van.
Azon a helyen, ahol az első osztályt kijárta, sokszor elhangzott, hogy autista, ADHD-s, figyelemzavaros, szenzoros, hogy minden is…, de közben azt is hallottam, hogy nagyon akar, nagyon tanul, nagyon szorgalmas és nagyon kötelességtudó.
Diagnózist nem kaptunk, mert nem mentem tovább a dologgal, hiszen tudtam, hogy nem a gyerekemmel van baj, csupán a rendszer az, amely nem tudja őt elfogadni, és arra is szükség van, hogy én jóban legyek magammal és hagyjak a kislányomnak időt.
Így is lett – ma már mondhatom, hogy az anyai ösztönöm nem hazudott… idő kellett a gyerekemnek, magamnak, és mindkettőnknek, no és egy módszer, ami a mai napig segít.
Persze, azért szót kell ejteni arról, hogy amikor a férjem az első iskolából elhozta, akkor összeszedtem minden tudásom, félreraktam a fájdalmat, sértettséget, és írtam az igazgatónőnek, hogy ilyen helyzetekben mit kellene és hogyan csinálni, egyáltalán mondjanak valamit. 15 nap telt el, mire kaptam választ, hiszen a törvény ennyi válaszadási időt ír elő… A válaszuk semmitmondó volt, olyan iskolákat ajánlottak, ahol voltunk, ahol megpróbáltuk a lehetetlent.
Bár a családsegítő szolgálattal elmentünk egy úgymond békítő beszélgetésre az igazgatónőhöz, ahol az iskola fejlesztő pedagógusa is jelen volt, de a fél órás együttlét semmit nem eredményezett, és arra az egyöntetű válaszra jutottak, hogy minden az én hibám!
Ott azonnal felálltam, és köszönés nélkül eljöttem, mert ez a válasz nekem egyet jelentett azzal, hogy mélységesen egyedül vagyok, hogy nincsen segítség, és nekem kell megoldani ezt is. A legfájóbb abban a pár percben nem az volt, hogy én lettem hibásként pellengérre állítva, hanem az, hogy a gyerekemet automatikusan elutasították és még annyit sem ajánlottak fel, hogy másik osztályba rakják.
A legmélyebb pillanataimban mint ahogyan mondtam is, a megérzésem nem hagyott cserben, hiszen folyamatosan motoszkált bennem az a gondolat, ami azóta az egész életemet megváltoztatta: nem elég fejleszteni a gyereket, először meg kell érteni őt.
Ekkor eszembe jutott, hogy pár évvel korábban én rátaláltam kronobiológiára, ami segít megérteni, milyen energetikai és személyiségi adottságokkal születünk, meg is nézettem mindannyiónk személyiségét. Megmutatta, miért olyan Villő, amilyen, és én miért viselem nehezen ezt az egészet, milyen Villő személyisége, azaz miért reagál hevesen, miért nem tudja visszafogni magát, miért bántja a zaj, a sok inger, az új emberek?
És ami a legfontosabb: hogy nem „rossz” – csak másképp működik, így a világ is másmilyen neki.
Ahogy Villő személyiségét elkezdtem a kronobiológia szemüvegén keresztül nézni, hirtelen minden értelmet nyert. Nem volt „rossz gyerek”. Nem volt „problémás gyerek”. Csak egy érzékeny, szenzoros, hiperérzékeny kislány, akinek másképp kell közelíteni, mint a többiekhez.
Innen indult az én utam is.
A marketinges múltammal addig márkáknak segítettem önmagukra találni. Most anyáknak segítek megérteni a saját gyerekük és saját maguk működését.
Ma már kronobiológiai tanácsadóként is dolgozom – főként hiperaktív, ADHD-s, szenzoros és különleges, a rendszerbe be nem illeszthető gyerekek anyukáival. És minden alkalommal, amikor leülünk beszélgetni, tudom, hogy nem csak a gyerekről szól a történet. Hanem az anyáról is, aki kétségbeesetten próbálja jól csinálni, de sokszor csak bűntudatot kap, nem támogatást.
Villő ma már boldog, barátai vannak, ötös dolgozatokat ír, és ha néha nehéz is, már tudja, hogy ő értékes. És én is tudom.
Ezért mondom mindig az anyáknak:
A fejlesztések, a terápiák, a módszerek mind fontosak – de csak akkor segítenek igazán, ha előtte megértjük, ki is az a gyerek valójában. Mert csak akkor lehet kiegyensúlyozott és boldog, ha nem megváltoztatni akarjuk, hanem meglátni őt olyannak, amilyen. Akik minden nap próbálnak erősek maradni, miközben belül összetörnek, mert a gyerekük „nem illik bele a rendszerbe”.
Villő lassan visszanyeri a bizalmat önmagában. És én minden reggel, amikor elindul, hálát adok azért, hogy kitartottam mellette, és hittem abban, hogy mindenki és minden úgy jó, ahogy van.
Mit tanácsolok azoknak az anyáknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek?
Tudom, milyen az, amikor az ember ott ül a számítógép előtt, sír, és nem tudja, merre induljon. Ezért szeretném leírni neked, mit tehetsz azonnal, ha a gyerekedet nem tudják kezelni az iskolában:
- Először is: vegyél egy nagy levegőt, és ha jóban vagy az édesanyáddal, hívd fel őt, ha nem is tud segíteni, meg tud nyugtatni, hiszen ő ismer téged a legjobban.
Hidd el, ami történik az nem a te hibád. És nem is a gyereké. Csak nem a jó helyen van, nem adnak neki időt, nem jó kezekben van… de minden rendben lesz. - Beszélj a fejlesztőpedagógussal vagy az óvónővel.
Ha ők is észleltek nehézséget, kérj több véleményt – ne elégedj meg egy válasszal. Helyi csoportokban SOS keress TSMT fejlesztőt, olyan segítőt, aki tud neked válaszokat és akár véleményt, anamnézist adni. - Keresd meg az illetékes szakszolgálatot olyan címszóval, hogy sürgős!
Ők tudnak felülvizsgálatot kérni, ha az iskola nem tud segíteni. - Vedd fel a kapcsolatot a családsegítő szolgálattal.
Ők ismerik a hivatalos utakat, segítenek eligazodni a papírmunkában. Nekem ők nagyon sokat segítettek, sőt, még családterapeutát is kerestek, mert nekik is érdekük, hogy jól legyen az a család, aki szárnyaik alá kerül. És ne hidd, hogy csak a nagyon rossz körülmények között élőkkel foglalkoznak, fantasztikus szakértők és emberek dolgoznak az ilyen közösségekben, bízhatsz bennük. - Ha kell, kérj egyéni tanrendet.
Ez nem visszalépés – hanem lehetőség arra, hogy a gyereked lépésről lépésre visszanyerje az önbizalmát. Az útja ennek nem egyszerű, hiszen a rendszer érdeke, hogy minden gyerek iskolában, közösségben legyen, de mégis, vannak esetek, amikor más megoldás nincsen azért, hogy életeket menstünk meg. - És közben: figyeld a gyerekedet, ne az elvárásokat. És figyeld magad, mert az a legfontosabb, hogy te jól legyél, mert akkor a kislányod, kisfiad is meg fog nyugodni, és hinni fog magában.
Ha a kell keress segítőt magad mellé – ebben a családsegítő tud szintén segíteni, hiszen anyagilag nagyon megterhelő lehet egy pszichológus, kineziológus, bárki… ők hivatalból is tudnak megoldást találni neked.
- Ha érzed, hogy a diagnózis nem tökéletes vagy érzed, hogy valami hiányzik a magyarázatok közül, nézd meg a kronobiológiai értékeiteket, mert az azonnal elmondja, hogy miért is mondhatják a gyerekedre azt, hogy hiperaktív vagy azt, hogy gond van vele.
Ha valamit megtanultam ebből a hosszú útból, akkor az az, hogy a fejlesztések, a terápiák mind csak akkor segítenek igazán, ha előbb megértjük, ki is a mi gyerekünk valójában. Mert nem az számít, hogy hány betűt tud leírni elsőben. Hanem az, hogy mennyire érzi: elfogadják, szeretik és biztonságban van – és ez igaz saját magunkra is. Ha mi boldogok vagyunk, nyugodtak vagyunk, elfogadjuk a helyzetet és önmagunkat, de főleg a gyerekünket, akkor minden alakul és egyszercsak megoldódik a helyzet.
Fotók: Vajda Zsuzsi
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
