És így maradt kettő

Leérek a ház elé, becsapódik mögöttem a dögnehéz fakapu. Nem fér a fejembe, hogy az alattunk lakó járókeretes néni hogy az istenbe’ jut ki egyedül ezen az ajtón. Fel vagyok dobva, végre csak így megyek, babakocsi és szatyrok nélkül, kis pihének érzem magam, manökennek! Aztán megcsap a bőghetnék, hogy úristen, túl könnyű vagyok, hiányzik a Lukács.

Spenger Kincső írása.

Pfff. Az anyaság a teljes, totális becsicskulás. Azzá válsz, amivé megfogadtad, hogy sosem válsz. Én majd nem leszek ilyen attól még, hogy szültem. Én majd oda fogok figyelni, nem fogok lenőtt hajjal mászkálni, nekem majd lesz integritásom meg saját életem meg fúj, én bizzztosss, hogy nem fogom a gyerekem összecsócsált nyálas maradék banánját felenni utána, az a nő is, aki ott a parkolóban tette tisztába a csecsemőjét, kicsit ez túlzás, csak azért, mert szült, lehetne diszkrétebb.

Aztán kettőt pislogsz, és már eszed is fel a nyálas banánt a lenőtt gyeskontyodban A FÖLDRŐL.

Kiérek a Moszkvára, az egyetlen előnye ennek a hidegnek, hogy megfagy a szarszag is a téren, úgyhogy nem érezni. Nincs kedvem lemenni a föld alá. A villamos nagy kerülő, de legalább tudok kicsit többet bambulni. Bedugom a fülesem, végre hallgatok zenét, ami nem a Pepe és a blues vagy a Pepe és a diszkó. Nagyon kellene Pepe és a techno is egyébként: Pepe ma este a Berghainba megy, de előbb még találkozik a dílerével a Kreuzbergben.

A zenétől, és a ténytől, hogy alapozót és highlightert viselek, egész olyan érzésem van, mint amikor régen valami Nagyon Fontos Buliba indultunk a lányokkal ruganyos léptekkel, frissen mosott hajjal, precíziós szemhéjtus- és rúzsvonalakkal, mert ugye azoknak a csávóknak, akiket hajnali háromkor a Fogasházban összeturkáltunk, azoknak aztán nagyon fontos volt a precíziós tusvonal. 

Bámulok ki az ablakon, elnyomkodom a számokat, amikhez nincs kedvem, az élet túl rövid.

A Nyugatinál felszáll egy nagyon, de nagyon befújt tinilányhorda, az a fajta illat, amit csak húszévesek fújnak. Kenzo Flower. Na, ők tényleg buliba mennek, túlvinnyognak minden zajszűrést.

Megértő negyvenes nő fejet erőltetek magamra, nem lehet a nőtársainkra fintorogni, mert sisterhood, mi megtartjuk egymást és ott vagyunk egymásnak, és csak otthon, a négy fal között nagyon halkan gondoljuk, hogy ez a Dóra mekkora egy picsa.

A bennem élő Editke néni már dödög is, hogy miniszoknya, persze, a vesemedence-gyulladás, az meg lófasz, mi? Nem mintha az én seggem nem lógott volna ki ennyi idősen, de persze az más. Az mindig más. A Blahán szállnak le a kiskurvák (ezt nem én mondom így, hanem az Editke néni), vajon hová mehetnek? Van most valami hely a Blaha környékén? Mittudomén, én ENNI megyek az Orsival, mi már csak a LIDL-t meg az éttermeket tudjuk.

Ebben a pillanatban valagba is rúg a saját öregségem, és elindul a fülemben a Cheri Cheri Lady a Modern Talkingtól, és tudod, mit? NEM nyomom el. 

A Corvinhoz érve hezitálok, innen is sétálhatnék a Kálvinra, de inkább majd végig a Ráday-n. Fura érzés, hogy a Vera itt lakik, akár fel is szállhatna, és én még nem találtam ki, mi legyen, ha egyszer összefutunk. Mi a szabály két év nem beszélés után? Köszönni kell? Small talkolni?

Semmi küli, szültem egy gyereket, ilyenek, és te jól? Ha szerelemről van szó, az ember úgy fel van vértezve, van műsortükör a szakításokra: megiszod a rumot, elmész bulizni, megiszod a vodkát, dugsz pár borzalmas csávóval rosszul, megiszod a jégert, blokkolod az instán, gyúrsz magadnak bosszútestet, unblokkolod az instán, a barátnőiddel meg újra és újra elmondatod, hogy intellektuálisan úgysem voltatok egy szinten.

Na de mi van, amikor az ember legjobb barátja áll elő azzal, hogy figyi, én ezt már így nem érzem, úgyhogy köszi ezt a húsz évet, de NE maradjunk barátok?

A Ráday-n kaja- és cigiszagot lenget a szél, jó itt sétálni. Amikor húsz éve ideköltöztem, akkor puccos utcának számított drága helyekkel, ahová nem jártunk, ne viccelj, oda inges harmincasok járnak. Elmegyek az If előtt, a pincérfiú kint cigizik, rendes cigit szív, jó illata van. Amikor utoljára itt voltunk még hármasban, mi is cigiztünk, vörösboroztunk és röhögtünk a teraszon. Az egy jó este volt, akkor még nem irritáltuk egymást. Mikor változhatott ez meg?

Istenem, mennyivel egyszerűbb volt ez tizenkét évesen, amikor Edinával, az akkori legjobb barátnőmmel lerendeztük a nézeteltéréseinket egy kurvanagy verekedéssel a napköziben, aztán kész.

Nem emlékszem, mi volt a bizonyára nagyon komoly ok, csak arra, hogy karmoltuk meg ütöttük egymást, és olyanokat üvöltözünk, amiről 1994-ben tudtuk, hogy nagyon rosszat jelent. Például leprás, éces. (Jó, te biztos szofisztikáltabb tizenkét éves voltál.) Másnap délután az Edina anyja odajött a kultúrba, ahol épp a színjátszó körrel próbáltunk.

Álltam a színpadon, az Ildikó néni pedig a nézőtérről osztott ki, mint valami elégedetlen rendező, egyik kezét csípőre téve, kissé előredőlve ordított vagy tíz percig, hogy az Edina tele van véraláfutással és mit képzelek. (Egyébként nem tudom, az Edina hogy mesélte el ezt otthon, de az Ildikó néni előadásából teljesen úgy lehetett érteni, hogy én megvertem a szegény kis Edinát. Pedig nem vertem meg, hanem verekedtünk, kölcsönösen. Csak én nem vagyok kékülős, meg nem rinyáltam otthon róla a sebeimet mutogatva, milyen gyerekes dolog már ez.)

Természetesen két nap múlva ismét barátnők voltunk, felesleges volt az Ildikó néninek ez a balhéja.

A gyerekkori összeveszésekkel mondjuk muszáj is volt kezdeni valamit, mert másnap mentél az iskolába, aztán ott bámultátok egymást. Egy darabig még talán volt kedvetek geciskedni, de aztán suli után már mégis együtt mentetek cigizni a templomkertbe. Most meg a egy gombnyomás és el is hagytad a beszélgetést.

Aztán ha nem egy harminc fős szigeten laktok, nem vagytok se kollégák, se szomszédok, akkor lehet, hogy soha többet nem is találkoztok. Senkinek az anyja nem fog ott állni a munkahelyed recepcióján, hogy te csak ne lépegess ki a chatből.

Az étteremben leültetnek a bejáratnál egy kétszemélyes asztalhoz, kérek egy kancsó sangriát. Könnybe lábad a szemem már csak a gondolattól, hogy miket fogunk rendelni. Orsival rendszerint elég sokat tipródunk a randevúink előtt azon, hogy hol is kéne ennünk.

Majdnem egyidősek vagyunk, és mindketten elég boldogan és fáradtan érkeztünk meg a negyvenes létbe, ahol már lehetnek burzsoá programjaid, inkább nappal akarsz pezsgőzni, mint hajnalban vodkázni, és végre elismered az alvás fontosságát. Bizonyos szögből nézve tud ez nagyon unalmas és idegesítő lenni.

Milyen érdekes, amikor neked magadnak semmi bajod nincs a koroddal, valaki mást viszont kurvára irritál. Kapuzárási pánik by proxy. 

A sangriával együtt Orsi is megérkezik, szerelemmel tanulmányozzuk az étlapot, túlrendeljük magunkat, a pincér még egy májmártásos bikafarokra (?!) is rábeszél minket, ami annyira perverzül hangzik, hogy lelkesen bólogatunk, mert mi ma megőrülünk.

Ami a régi hármasunkat illeti, már nem is vergődünk azon, hogy milyen dolog volt ez, csak így összefolpackozni minket, és egy füst alatt szakítani velünk. Talán kár is ezt az egészet túlgondolni, és csak arról van szó, hogy az Orsi a felnőttkori barátom, én meg az övé. Remélem, egyikünk se fog berágni, ha a másik mamisodni kezd, jó lenne a néniséget is együtt lehozni. (Mondjuk én már kötök, szóval…) Ami biztos, az az, hogy fogunk enni desszertet.

nyitókép: Adobe stock