Mikor felmondtam, még nem sejtettem, hogy a kényszerű átmeneti állapot és az anyagi kiszolgáltatottság ilyen sokáig elhúzódik majd. A munkakeresés, az időközben elvégzett tanfolyamok, az új szakmámban kezdőként történő szárnypróbálgatás és tapasztalatszerzés sokat hozzátett az életemhez – csak egyet nem: pénzt. A férjem által biztosított háttér nélkül a tanulás, a próbálkozás nem lett volna lehetséges, és igen, hálás vagyok érte, de köszönöm, ne dörgöld az orrom alá, mert olyan, mintha kést döfnél belém.
SpiritualMom írása.
Tudod, mialatt próbáltam egyről a kettőre jutni, végtelen számú kudarcot kellett megélnem. A munkakeresés során jó, ha húszból három cég válaszolt egyáltalán, amit néhány hétig, hónapig még el lehet viselni, idővel azonban lélekölővé válik. Egy ideig az embert hajtja a reményteli várakozás izgalma, a következő lehetőségbe vetett hit és bizalom, de ahogy telik az idő, úgy veszíti el a reményt. Velem is ez történt.
Saját vállalkozásom indítása a nulláról még önmagában is lehetetlen küldetésnek tűnt. Közben naponta bújtam a hirdetéseket, küldtem az önéletrajzokat, e-maileket írogattam közeli cégeknek, sőt, még szórólapoztam is a környéken, már nem csak a szakterületemet reklámozva, de kerti munkákat, sőt, kutyasétáltatást is vállaltam…volna. Bármit, csak jöjjön be pár ezer forint.
De senki nem hívott.
Az utolsó fizetés még kitartott egy ideig, és hébe-hóba akadtak alkalmi munkák is, de az utóbbi hónapokban már csak néhány kisebb, alapvető kiadást tudtam fedezni, minden más álmot, vágyat – például egy ruha, cipő, könyv – félre kellett tennem. Nyomorultul éreztem magam, ahogy az üzletek mellett elsétáltam.
Már nem is emlékeztem, milyen csak úgy bemenni és venni valamit, mert épp szükségem van rá. Végül eljutottam arra a pontra, hogy már nem volt tartalékom sem, és minden egyes reggel iszonyatos gyomor- és hasgörcs ébresztett, mert a bizonytalanság – hogy azon a napon, héten, hónapban miből lesz pénzem – kikészített. Már egyáltalán nem tudtam hozzájárulni semmihez.
Mivel az időm felszabadult, igyekeztem kihozni az otthonunkból, a családom támogatásából mindazt, amit csak tudok, de a lelki és fizikai kimerültség ezen a területen is elvett az erőmből.
A szorongás egyre jobban felemésztett. Végül én, aki nem kevés traumából és tragédiából voltam már képes felemelni magam, aki a legmélyebb bugyrokban járva is megtalálta a lelkierőt, a belső kapaszkodót, én, aki mindig minden helyzetben látom a szépet és a jót, ezúttal olyan mélyre kerültem, ahol talán még sosem jártam azelőtt. A teljes reményveszettség, a kétségbeesés és a depresszió vették át a motiváció és a lelkes törekvés helyét.
A folyamatos kilátástalanság enerválttá, fáradttá tett, és alvászavaraim lettek, mert a szorongás nem engedte, hogy egy pillanatra is ellazuljak.
Miközben én küzdöttem a lelki démonokkal, férjem mindenben támogatott: anyagi és lelki értelemben is. Mindent finanszírozott, kérés nélkül is beszerezte, intézte, amit kellett, akár rólunk, akár a gyerekekről volt szó, sőt, néha még meg is lepett ezzel-azzal. Szavam sem lehet. Tudta jól, hogyan érzem magam, mert emlékezett arra, mikor még ő volt ugyanebben a helyzetben.
Mai napig Ő számomra a biztos háttér, amiért hálás vagyok – más részről viszont éppen ez az, ami mindvégig frusztrált. Mert én is erre vágytam! Tudni, érezni, hogy nekem is van annyi, hogy bármit fedezhessek belőle, ha szükséges. Hogy bármikor bemehetek egy boltba, ha kell egy nadrág, könyv vagy a gyereknek kabát.
Hogy én is bármikor spontán elvihessem a fiaimat ebédelni, fodrászhoz vagy moziba, mert van a számlámon pénz.
Hogy ne kelljen magyarázkodni: „Hozhatom a jövő héten?” Én is részt akartam venni mindenben! Hozzátenni a családi kasszához. Értéket adni a képességeimmel, a tudásommal, adottságaimmal. Hívásokat fogadni, megrendeléseket felvenni. Ahogy neki már sikerült is mindezt felépíteni, önerőből.
Bántott, hogy nekem ez nem sikerül. Hogy a családunk működésének anyagi része egyoldalú. Hogy bármire szükség volt, kérnem kellett rá. Utáltam kérni. És utáltam kapni is. Elfogadni.
Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, pedig ismertem a bennem rejlő képességeket, mégis úgy érzékeltem, mintha lassan láthatatlanná válnék.
Ha bárkivel is beszélgettem arról, hogy éppen valamit nem tudok kifizetni vagy megvenni, rendszerint annyit mondott:
„De hát neked ott van a férjed, nem? Biztos kifizeti.”
Persze. Ki tudná. De én nem akarom! Éppen ez az, amiből ki akarok lépni végre! Ezen küzdök, ezért teszek mindent.
Sem kiszolgáltatott nem szeretnék lenni tovább, sem belekényelmesedni nem akarok az eltartotti életmódba. Érezni akarom, hogy értéket teremtek a tevékenykedésemmel.
És azt akarom, hogy a férjem is érezze, hogy számíthat rám – tudom, hogy tudja, de nekem ez anyagi értelemben is fontos -, és szeretném, ha nyugodt lehetne afelől, hogy ha vele történik valami, én akkor is megállok a lábamon.
„Neked úgyis ott van a férjed.”
Ott. Hála Istennek. De könyörgöm, ebben helyzetben és lelkiállapotban ez a mondat olaj a tűzre. Még jobban összehúz. Azt érezteti, hogy tényleg inkompetens vagyok a saját életemben. Azt sugallja, hogy szerinted sem vagyok ura az életemnek, és hogy már más szerint is megmentésre szorulok.
Hát ez nem segít. Sőt.
„Csak kérsz tőle, ha kell valamire. Jó neked, mindenre van időd.”
Időm? Reggel leülök hirdetéseket olvasni, önéletrajzot küldözgetni, telefonálni. Posztokat írok, honlapot tervezek, blogot írok, azon dolgozom, hogy megtaláljanak az első ügyfelek, közben ami alkalmi munka akad, elvállalom (ez általában sok idő kevés pénzért), tanulok, dolgozatot írok, és mint mindenki más, főzök, mosok, takarítok, gyereket nevelek, kutyát és kertet gondozok. És igyekszem épeszű maradni: magamat egyben, az önbecsülésemet pedig szinten tartani.
Kitartani, tovább próbálkozni, nem feladni. A tény, hogy hosszabb ideig nem jutok egyről a kettőre, közben egyben tartani magam mások előtt, és a nulláról feldolgozni magam a céljaimhoz, miközben belül nap mint nap összeomlok…
Erre bizony nem készít fel senki. Azon agyalni, hogy a banki havidíj már megint mínuszba viszi a számlát, mikor érkezik a családi pótlék, és ma vajon hív-e valaki munka miatt… Nos, rengeteg erő és tudatosság kell ahhoz, hogy az ember ne adja fel az álmait.
Már tudom, hogy aki ebben a helyzetben van, az nem elvan, hanem küzd. Legfőképp önmagával, még ha ez kívülről nem is látszik. Ez is egyfajta mókuskerék, ami – ha nem ügyel rá az ember – egyre lejjebb húz.
Kérlek, ne gyere a férjemmel, ne hivatkozz rá, ne vele akarj megmenteni. Ha segíteni akarsz nekem, úgy igazán, akkor engem erősíts meg. Biztass, érdeklődj a haladásomról, ha tudsz, segíts és higgy bennem.
Bár tudom, hogy ez elsősorban az én feladatom. Rátaláltam olyan videós anyagokra, melyek által egészen új szempontokat ismertem meg a gondolkodásmód és a pénz kapcsolatáról, energetikájáról. Sok dolgot megértettem, és igyekszem alkalmazni, beilleszteni a napjaimba az új elveket, gyakorlom őket és figyelem önmagam. Tanulok egy másfajta attitűdöt, mert most már tudom, hogy muszáj.
Tanulok, fejlesztem magam, keresgélek, próbálkozom, és minden nap kicsivel kijjebb tolom a komfortzónám. Iszonyúan elfáradtam, de nem adom fel.
Ezt is vedd észre! Ne csak azt, hogy „nekem úgyis ott van a férjem”. Még én is itt vagyok. Megtépázva, összehúzódva, de – még ha lassan is – remélhetőleg előre lépegetve.
nyitókép: Adobe stock
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
