Miközben ácsorgok a gyöngyöző húsleves meg a zsíron illatosan sercegő hagyma felett és elmélázok, arcok, történetek, sorsok tolulnak elém, és hirtelen azt érzem, muszáj klaviatúrát ragadnom. Az édesanyákról szeretnék írni.
Szabadné Veronika – SpiritualMom – Lélekerő Coaching írása.
Azokról az anyukákról írok, akik abban a korban vannak, mikor a hagyományok és a szívük szava szerint is a családjukért szeretnének élni, ugyanakkor elviselhetetlenül feszíti őket a vágy, hogy az anyai létezésen túl valamivé, többé, mássá is váljanak.
Belefogjanak valami újba, megvalósítsák és formába önthessék azt a tapasztalat- és tudáshalmazt, ami a részükké vált, vagy épp egy régi álmukat váltsák valóra és túlnőjenek az elmúlt 10-15 év – és saját magukba vetett bizalmuk – szűkös keretein.
És akik, ha beszélnek erről, néha csak egy legyintést kapnak: „Mit akarsz még?” „Maradj a kaptafánál.” „Úgyse sikerül.” Rosszabb esetben pedig: „Nélkülem úgyse sikerül”…
Azokról a lányokról írok, akikkel nemrég még az iskola falai közt idétlenkedtünk vihogva – most pedig jó pár éve aggódó, felelősségteljes, és az „elég jó” címért – legfőképp önmagukkal – küzdő édesanyák, annak minden örömével, nehézségével és teljes átalakulásával.
Azokról az anyukákról, akik azon feszülnek, hogy a könyörtelenül újratermelődő ruhahalmok és edények, házifeladat-írás, családi ebéd, bevásárlás, hétfőre összepakolás, főzés, verstanulás, esti könyörgés, vasalás, pakolás, porszívózás, munka, kert, szóval a millió felé szakadás és szünet nélküli készenlét (ennek jelentése önmagában megérne egy cikket) mellett még érzelmileg is jelen legyenek mindenkinek.
És azokról, akik maradék erejükkel még az önmegvalósításba is belevágnak, akár széllel szemben is.
Azokról az édesanyákról, akikkel minden negyedévben szeretnénk beszélgetni, de csak félévente tíz percet sikerül zavaró interakciók nélkül. Ennek ellenére mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, halljuk egymás kimondatlan szavait is, érezzük, tudjuk, mit mesél a másik egyetlen sóhaja, csendje, köhintése. Összekapcsol bennünket ez az „együtt-rezgés”.
Azokról, akik szeretnének sportolni, egészségesen főzni – vagy épp kétfelé –, fodrászhoz eljutni, tetszeni a férjüknek, de minden igyekezetük ellenére sem érik utol magukat a házimunkában, állandó kudarcérzésük, értelmetlen bűntudatuk pedig sosem kerül feloldásra sem önmaguktól, sem a külvilágtól.
Van viszont „megint csak fél 4-re lett kész az ebéd”, „mit csinálsz egész nap” és „olyan vagy, mint az anyád baz’meg”.
Azokról az anyukákról, akik fájdalmukban és szomorúságukban sem feledkeznek meg rámosolyogni gyermekeikre, akik észreveszik minden rezdülésüket, érzelmi biztonságot adnak nekik saját kimerültségük határán is.
Akik tudják, hogy hívják a gyermekük barátait, mi történt velük aznap, mitől szoronganak vagy hogyan alszanak el könnyebben. Akik tudják, hogy a gyermek igényeire szeretettel válaszkésznek lenni nem azonos az elkényeztetéssel.
Akik minden nap beszélgetnek a gyerekeikkel akkor is, ha velük nem beszélget senki. Mert pontosan tudják, hogy a kötődésnél és jelenlétnél semmi nem ad erősebb alapot a gyerekeknek. (És hogy ennek százszor nagyobb szerepe van a későbbi sikerességükben, mint az osztályzatoknak.)
Azokról az anyákról írok, akik már elfelejtették, milyen érzés kimozdulni otthonról bűntudat vagy szorongás nélkül, vagy az, mikor egy évben egyszer kivételesen eléjük tesz le valaki egy tál ételt.
Akiknek lenőtt a haja, és ez zavarja is őket, de inkább ma is tanulnak a gyerekkel, mint hogy befessék a hajukat, mert más nem fog vele tanulni, és különben is mindegy, mert már nem dicséri meg őket senki.
Azokról az anyákról írok, akik merték újrakezdeni, mertek kimondani, bevallani, lépni vagy meggyógyítani. Akik a másik hibáztatása helyett vették a fáradságot és a bátorságot elmerülni önmagukban, saját traumáikat feldolgozni, sötét részeiket meggyógyítani és újra megtanulni kapcsolódni. Vagy nem sikerült újrakezdeni, de sikerült más úton tovább haladni.
És azokról is írok, akik minderre még gyűjtik az erőt.
Azokról, akik álmodnak, tanulnának, és szeretnének továbblépni, de valami belül visszahúzza őket, maguk sem értik, mi, de egyre nehezebb kitartaniuk, és néha úgy érzik, eltűntek.
Akik szeretnek, éreznek, szenvednek, örvendenek, sírnak és nevetnek (vagy a kettőt egyszerre), de főleg hiányoznak saját maguknak. Csendre vágynak, egy-egy óra (vagy nap) magányra, mikor magukkal is találkozhatnak végre, és utolérhetik gondolataikat.
Akik már kamaszodó gyermekükhöz igyekeznek kétségbeesetten megtalálni az utat és a hangot, véget nem érő féltésük közepette ismerkednek az elengedés egyre sürgetőbb érzésével, közben nap mint nap magukat is újraszülik, de a nevetésük ma is épp olyan a telefonban, mint 30 évvel ezelőtt.
Akik, ha arra gondolnak, hogy kilépnek méltatlan kapcsolatukból, inkább rögtön visszahúzódnak a csigaházukba – mert azonnal a gyerekeikre gondolnak. Nincs hova lépniük.
Közülük többen is sok-sok évet áldoztak arra, hogy folyamatosan jelen legyenek szeretteiknek, a sor végére rakták saját kedvtelésüket, munkájukat – most pedig semmijük nem maradt, és nincs hová lépniük. A bénító érzés feloldhatatlanságát csak gyermekeik ölelésében felejtik el egy pillanatra, ez ad értelmet az életüknek. Ezekben a nőkben oly sok csoda van még!
Azokról, azoknak írok, akik azt mondják, „boldogok”, valójában viszont láthatatlannak érzik magukat, és néha dühösek, maguk sem tudják, miért. Vagy tudják, de inkább elnyomják magukban. Akik valójában nem hálára, sajnálatra vagy virágra vágynak, hanem arra, hogy valaki azt mondja és éreztesse velük minden egyes nap: „látlak, hallak, értelek, segítek, szeretlek. Úgy, ahogy vagy.”
És arra, hogy ezt végre önmagukról is elhiggyék.
Te, aki olvasod ezt és magadra ismersz: látlak, hallak, értelek! És tudom, amióta anya lettél, a legtöbbet hozod ki magadból, amire adott pillanatban képes vagy. Belőled csak egy van. Bármilyennek is látod most magad, tudd, gyermekeidnek TE vagy a legtöbb, a legszebb, a tökéletes és egyetlen. A legfontosabb.
Épp itt az ideje, hogy végre az ő szemükön keresztül lásd magad!
Ragadd meg a pillanatot, és lépkedj apránként, kis lépésekkel, de mindig felfelé. Tegyél magadért: kezdj el vigyázni magadra! Értük, és magadért is. Sportolj. Egyél tisztán. Aludj. Mondd ki! Sírd ki! Tedd meg! Kezdj bele!
Meghalnál a gyerekeidért? Tudom. De mi lenne, ha mostantól inkább ÉLNÉL értük?
Tanítsd meg őket arra, hogy a fáradozás célhoz vezet, de az áldozatszerep kiszívja az emberből az életet. Ne szidd, ne bántsd, de ne is sajnáld magad; fogadd el az eddigi döntéseidet, helyzetedet, de tedd fel a kérdést: „Ki mondta, hogy nem változtathatok?” A te kezedben van a kormány. Aki mást mond, az csak szeretné átvenni tőled azt.
Remek anya vagy. Minden tőled telhetőt megtettél minden egyes nap. Csodálatos gyerekeket adtál (adtatok) a világnak. De itt a pillanat, hogy a most kezdődő időd már mással is megtöltsd és elfoglald méltó helyed a saját életedben.
Tudod, mit mondott az anyukám 65 évesen? Azt: „Milyen jó volt 40 éves fiatalnak lenni!” Érted már? „40 éves fiatal.” Akkor mire is nincs idő?
Mindannyiótoknak ölelés. Nem akármilyen. Olyan igazi. Tudjátok.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
