A többségben lévő kisebbség olyan helyzetet jelöl, amikor egy kisebbségi csoport valamilyen okból mégis domináló szerepet játszik, például politikai, gazdasági vagy kulturális hatások révén. Például amikor egy adott politikai vagy gazdasági elit, amely kisebbségben van a népességhez képest, mégis jelentős befolyással bír a döntéshozatalban. A cikkem azonban nőkről szól, mert mi nők vagyunk az abszolút többségben lévő kisebbség. Ébresztő!
Vincler-Boros Viktória írása.
Nem vagyok feminista. Szeretem azokat a férfiakat, akik képesek szimmetrikus kapcsolatban élni egy nővel, és nem a rosszul beidegződött minták mentén gondolkodnak zsigerből a nők szerepéről a társadalomban.
Sokáig nem is értettem, hogy egy patriarchális társadalomban élek. Nem értettem, mert a szüleim elsősorban nem nőnek, hanem EMBERNEK neveltek. A szüleimnek soha nem az volt a céljuk velem, hogy tanuljak meg jól főzni, készüljek arra, hogy egyszer majd férjhez megyek, legyek jó anyja a gyermekeimnek és ne kívánjak többet az élettől, – vagy tanuljak meg barkácsolni vagy autót javítani.
A cél az az volt, hogy legyen egy szabad, jobb életem, mint nekik, csináljam, -tanuljam azt meg, ami boldoggá tesz.
A szellemiség legalábbis ez volt, a minta azonban a hagyományos női és férfi szerepekre épült nálunk is. Anyuka mosott, főzött, takarított, gyereket nevelt, mellette felsővezetőként dolgozott. Apuka két munkahelyen húzta az igát, szerelt, barkácsolt, mindent is megjavított és újrahasznosított, és mindemellett játszott a gyerekkel, velem. Ezt láttam, ez volt a minta, a vízió pedig, hogy bármit megtehetsz és elérhetsz, mert minden ember egyenlő.
Ebben a tudatban éldegéltem, kábé 20 éves koromig, amikor az első munkahelyemen szembe találtam magamat a nemek közti egyenlőtlenséggel, nevezetesen a bérezés tekintetében.
Nem értettem, hogy „Józsi” miért kap több pénzt ugyanabban a munkakörben, ugyanannyi tapasztalattal? A válasz egyszerű volt: -„mert férfi.” Továbbra sem értettem.
Nem értettem a további munkahelyeimen sem, hogy miért van jelentősen több férfi felsővezető, (ha volt egyáltalán nő board tag,- mert nem minden helyen,- ugye), amikor ragyogóan tehetséges nő kollégáim is voltak egyes vállalatoknál, akiknek a kisujjában volt egy-egy terület tudásanyaga, és jóval empatikusabbak és akár több tehetséggel megáldottak voltak a vezetés terén, esetleg még képzettebbek is voltak, mint férfi társaik.
Aztán 40 éves koromban lepődtem meg igazán, amikor a csapatomba felvettem egy férfi kollégát.
Volt már ilyen az előző munkahelyeimen is, hogy férfit választottam be a csapatomba, de az éppen aktuális munkahelyen ez meglepődésre adott okot a kollégáim körében. Másodszor pedig skandalum lett abból, hogy az új férfi kollégámnak rendeltem egy íróasztalt, aminek 2 hét volt a szállítási határideje, és addig az az ötletem támadt, hogy legyen a „padtársam”, az én hatalmas íróasztalomnál.
Gondoltam 2 hétig ketten is bőven elférünk egy hatalmas asztalnál. Tettem mindezt naivan, és teljesen jóindulattal.
Maga az ügyvezető igazgató keresett meg, hogy „Viki, ezt nem teheted, hogy gondolod, hogy egy asztalnál fogtok az új férfi kollégával ülni? – ez tiszteletlen.” Őszintén nem értettem, hogy mi a probléma ezzel, – rá is kérdeztem, hogy de miért nem tehetem meg? Valahová ültetnem kell, és kevesebb asztalunk van. A válasz egyszerű volt: „Hogyhogy miért? Mert ő egy férfi!” Tessék?
„Én meg nő, de elsősorban ember, és amíg én itt dolgozok, az én csapatomban emberek dolgoznak, és nem nők meg férfiak.” – feleltem.
Ezt követően egy női vezető kollégám is megkeresett, hogy ne makacskodjak már, ezt nem tehetem, hozassak a leselejtezett asztalok közül a raktárból egyet, amíg meg nem érkezik az új asztal, de ez nem tehetem meg, hogy 2 hétig egy asztalnál ülök az új férfi kollégával, mert az megalázó rá nézve.
Lehet, hogy „velem van a baj”, mert ezt még most, évek múltán sem értem, miközben ezeket a sorokat írom, hogy mi volt ezzel a baj?
Majd házas lettem és anya. Feleség, az a tipikus önfeláldozó. Totális amnézia. Minden szerepnek meg szerettem volna felelni, berobbant a generációk óta magammal cipelt minta!
Mostam, főztem, takarítottam, iskolába jártam, dolgoztam, gyereket neveltem, mindeközben próbáltam a szende szűz és a szexistennő szerepe között egyensúlyozni a társadalmi normák által rám erőltetett skizofrén világban. Nem sikerült…
Mindent megpróbáltam, de nem sikerült. Elfáradtam, elég volt!
Ki mondja azt, hogy nőként, anyaként kevesebb joga van egy embernek a társadalomban?
Egy anyának ugyanúgy jár az énidő, mint egy apának.
Egy férj ugyanolyan szépen ki tud takarítani vagy vacsorát főzni, mint egy feleség, ha akar, és nem kell a hülye duma, hogy ő dolgozik és fáradt. A nő is dolgozik és fáradt, vagy ha éppen gyed-en vagy gyes-en van a nő, akkor az a munkája, és akkor is fáradt. Ki mondja azt, hogy egy nőnek nem jár ugyanannyi fizetés, ugyanolyan munkáért, mint egy férfinak?
Ki mondja azt, hogy egy nőnek bármiben is (időben, anyagiakban, elismerésben, szeretettben, a tudáshoz való jogban, az önmegvalósításban, szólásszabadságban) kevesebb jár, mint egy férfinak? Ki meri ezt állítani?
Ha egy nő saját „akaratától” vezérelve szeretné szubmisszív szerepben leélni az életét, és mindeközben azt mondja, hogy ettől boldog, lelke rajta, legyen! Azonban mi, a többségben lévő kisebbség, merjük már nyíltan kimondani, hogy Elég volt!
Ennek a szemléletmódnak a neve „gendersemlegesség” vagy „genderelmélet”. Ezt életem java részében nem tudtam, mert nem foglalkoztam az érzéseim és az elveim tudományos megközelítésével, egyszerűen csak így éreztem mindig, ember vagyok és EGYENLŐ.
A gendersemlegesség a nemek közötti egyenlőséget és a társadalmi különbségek megszüntetését célozza, amely kiterjed a férfiak és nők jogaira, lehetőségeire, valamint társadalmi szerepeire. E szemléletmód középpontjában áll az a vélekedés, hogy minden egyén, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő, egyenlő jogokkal és lehetőségekkel bíró ember, akit a társadalmi normák és elvárások nem korlátozhatnak.
Ki merészeli mindezt megkérdőjelezni, és meri azt mondani, hogy nő és férfi nem egyenlő?
Azok az emberek merészelik mindezt megkérdőjelezni, akik egy patriarchális társadalomban élnek, és diszfunkcionális családokban nőttek fel, magukkal cipelve generációkon át a traumáikat és a rossz mintáikat, amik beteggé teszik a társadalmat.
A változáshoz idő kell, generációkon átívelő végtelen idő, de a holnap most kezdődik. Amit nőként megtehetsz, az az önreflexió, az önmagad jobb megértése és a határaid meghúzása a nőkkel szembeni társadalmi normákkal. Amit tehetsz, az az edukáció, tanítsd a gyermekedet embernek lenni, és ne nőnek vagy férfinak.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz viszont szükségünk van a támogatásodra! Keressük azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
